Fakonzerválás

Az ember a kezdetektől használja a fát és a belőle készült eszközöket. Így azon törekvése, hogy megóvja és tartóssá tegye a faeszközeit és a fából készített építményeit, vele egyidős. Az első ilyen kísérlet Nagy Sándortól származik, aki azt javasolta, hogy a hidak faanyagát olívaolajjal itassák át.

A kínaiak fakonzerválásra sós vizet használtak, mivel Xylamon még nem létezett. Julius Caesar írja le, hogy a fát szenesítéssel védték, a középkori szobrászok pedig alkotásaikat higany-kloriddal és arzénvegyületekkel preparálták a rovarok elleni védelem céljából.

Később, a XVII. század közepén indult meg az ásványi olaj, majd a higany-klorid, rézszulfát és arzén alapú favédőszerek gyártása.

A következő nagy változást a vasút feltalálása és elterjedése vonta maga után. Hiszen nagy igény keletkezett a telített talpfák iránt, mely lendítő hatással volt a favédőszerek fejlődésére. Feltalálták az áztatásos és a kazánnyomásos eljárást.

Basilius Malenkovic bécsi kémikus és mikológus szabta meg a fejlődés irányát. A műszaki katonai szolgálat házigomba leküzdésével bízta meg, ennek kapcsán fedezte fel a fluor-sók fungicid hatását. 5 évvel később a Solvay cég leányvállalata jelenik meg a xylamon (görögül „védem a fát”) nevű anyaggal, melyek olajbázisú favédőszerek voltak.

A fa konzerválásának rendes módja az, hogy ép, egészséges, érett és lehetőleg télen vágott fát használunk, azt jól kiszárítjuk és arról is gondoskodunk, hogy külső nedvesség ne érje. Közönséges építőszerkezeteknél a konzerválásnak ez az egyszerű módja is megfelel, olyan szerkezeteknél azonban, amelyek a levegő és a nedvesség hatására gyorsan korhadnak és pusztulnak, a konzerválásnak azon módját kell alkalmazni, mely a korhadást okozó gombák fejlődését a fában megnehezíti vagy megszünteti. Ilyen faszerkezetek különösen a fahidak, a vasúti talpfák, a távíró-, telefon- és villanypóznák, a drótkötélpályák tartóoszlopai, valamint az úgynevezett bányafa stb.

A gyakorlatban a fa konzerválásának négyféle módja van:

  1. A fa természetes vagy mesterséges kiszárítása.
  2. A fának a levegőtől és a nedvességtől való elzárása felszínének mázzal való bevonásával.
  3. A fa nedvének és szerves anyagainak eltávolítása – úsztatás, lúgozás, főzés és gőzölés által.
  4. A fának korhadást gátló anyagokkal való telítése – áztatás vagy impregnálás útján.

Szárítás

A fa szárítására több technológia jött létre. A mesterséges szárítás legegyszerűbb módja a szárítókamarákban való szárítás (Napier és Fréret rendszere). E célból hézagosan rakásolt fát meleg levegő vagy forró füst hatásának teszik ki, mely a fát lassan, fokozatosan és mérsékelten melegíti fel és vizét elvonja. A falazott szárító kamrát, melynek hosszúsága a szárítandó fa méretéhez igazodik, az egyik végéhez hozzáépített tűztérből rendesen hulladék fával fűtik, s a tűzhely égés termékeit a talajba süllyesztett, falazott csatornában vezetik a szárítókamarán keresztül. A csatornát áttört agyag táblákkal vagy öntöttvas-lemezekkel fedik le, melyeken keresztül az égéstermékek a szárító kamarába kiléphetnek, s az ott fölrakásolt fát körüljárva, az elnyelt vízzel együtt a boltozatban levő lehúzó nyílásokon át a kéménybe és ezen keresztül a szabadba kerülnek.

Mesterséges szárítás után is még mindig 10–12 százaléknyi víz marad vissza a fában. Ennek a víznek az eltávolítása azonban károsan hatna a fára, mert a fa elveszti szilárdságát és rugalmasságát, s a levegőből szívná vissza a vizet magába, így megdagadna és megvetemedne.


Kisméretű házi szárító

Sófürdő

A fa sóban való konzerválását 25 százalékos sóoldattal végezzük. A fát sós oldattal megtöltött kádba kell helyezni, majd közepes lángon főzni kell 2–3 órán keresztül. Az idő attól függ, hogy mennyi fát szeretnénk konzerválni. Ez teszi lehetővé a nedvesség eltávolítását, minimális anyag- és formaveszteséggel.

 

Forrás:
anyagvedelem.hu
regi.tankonyvtar.hu
Nataros.ru
Hu.ellas-cookies.com
Alfoldfa.hu
Tetofa.hu


Tetszett a cikk?