A főszerkesztő üzeni
ÉLETÜNKNEK NINCS REFRÉNJE
E havi lapunk több írása is a régmúltból táplálkozik. A kaptafakészítő Berta Kálmánról például kiderül, hogy már a dédnagyapja is rendelkezett e mesterség fortélyaival. Miközben – teszem hozzá – sokakban az a kérdés is felmerülhet, hogy vajon él még a kaptafakészítés mestersége a XXI. században? A mellékletben szereplő témáink között pedig (ami a burkolatokról és a burkolásról szól), többek között a parkettázás fortélyaival is találkozhatnak. Továbbmegyek: a faesztergálás történetét bemutató írás „röpte” 500 év folyamában vizsgálja az ehhez a megmunkáláshoz legjobbnak ítélt gépek fejlődését.
Elég csak körülnéznünk, és tucatnyi olyan példával találkozhatunk, amelyek a hagyományőrzést, a régi korok fegyvereit, ételeit vagy épp öltözékeit fürkészik. A múlthoz való ragaszkodásról, a múltban való kutakodásról szólnának mindezek? Egyáltalán: pókhálós eszményekbe való kapaszkodást jelentenek a feledésbe merülő eszközökhöz való vonzódások? Meglehet. Ám nem feltétlenül van így. Aki képes egy régi tárgyban az adott kor vívmányait meglátni, aki felismeri, hogy az akkori szükségletek miként teremtettek új formákat, az ma is képes lesz létrehozni valami újat. (A figyelmes olvasó a fent említett írásokban is felfedezheti a megújulásra való törekvést.)
Egy régi szokáshoz vagy eszközhöz ne csupán azért ragaszkodjunk, mert azt bezzeg a nagyapánk is fontosnak tartotta. Ne a régi tárgyakat vegyük elő folyton-folyvást, hanem az azokba „belehelyezett” újító törekvéseket! Más szavakkal: a formaazonosság helyett az értékazonosságot tartsuk fontosnak! Ez a megújulás képessége.
Ahogy azt a Bojtorján együttes megénekelte (úgy bizony, már ennek is 37 éve):
Megmarad nekünk néhány dal,
Ami emlékeztető,
Hogy az életünknek nincs refrénje,
Nem ismételhető.
Tóth Norbert
