Magyar Asztalos

szakfolyóirat

Magyar Fa- és Bútoripari Unió hivatalos fóruma

2018. augusztus

A főszerkesztő üzeni

ÖSSZEFOGÁS

Minap egy barangolásokról szóló tv-műsor kapcsán lettem figyelmes az Erdélyben lévő Bözödújfalura. Pontosabban a volt településre: a román hatóság ugyanis 1988-ban elárasztotta egy új víztározó építésekor. (A hullámsírba került falu azóta az erőszakos önkényuralom és a romániai falurombolás jelképévé vált.) A műsor többek között arról is beszámolt, hogy az akkor kitelepített emberek minden évben, augusztusban összegyűlnek a településüket elárasztó víz közelében létrehozott emlékhelyen. Összejönnek és csendesen megemlékeznek valamikori otthonaikról, már a középkorban is meglévő templomukról, odaveszett értékeikről.

Megragadott ugyanakkor a dolog egy másik nézőpontja is: ezek az emberek, felebarátok, ismerősök örülnek a viszontlátásnak is. Tudni akarnak a másikról, és szeretnék, ha mások is meghallgatnák őket. Harminc év után is él bennük az a hit, hogy bár erőszakkal sok mindent el lehet venni az embertől, de a lelkeket talán nem lehet elszakítani egymástól. Szóval megteszik a tőlük telhetőt.

Az összefogásnak, a közös célokba vetett hitnek óriási ereje van. E havi mesterportrénk főszereplője is képes volt rokonságot, kollégákat egyaránt egy közös cél irányába terelni, amikor az új üzem létrehozását, majd pedig gépesítését megálmodta.

A nemrég útjára indított Lélekforgácsok rovatunk most olyan hölgyet mutat be, aki szó szerint a lehetetlent valósította meg, egyszerűen azzal, hogy hitte: amit ad a másik embernek, az képes lesz őt egyúttal jobbá is tenni.

Kedves olvasóm, a fenti két példa részleteit és érintett közösségét a cikkekből megismerheti. A fa modifikációjával, illetve felületkezelésével foglalkozó mellékletünk témái azonban már jóval nagyobb közösséget érintenek: végső soron az egész emberiséget.

A faipari felületkezelést célzó tudományos fejlesztések és a gyerekcipőt még csak alig lecserélő famodifikációs kutatások eredményeit a ma és a holnap embere is szó szerint a bőrén fogja megérezni – ha csak az alkalmazott szerekre és a ráfordított energiákra gondolunk. Vajon képesek lesznek az érintett szakemberek, döntéshozók ebben a témában is mindenki (az emberiség) számára jó megoldást találni? Mert csak ez az egyetlen útja annak, hogy mindnyájan nyugodtan és örömmel tudjunk egymás szemébe nézni, s ne kelljen egy immár sokkal nagyobb terület „sírja” felett az odaveszett értékek és a szétszakítottság érzését átélni.

Bízzunk a legjobb megoldásban, ám tegyük meg mi is a tőlünk telhetőt!

Tóth Norbert