A főszerkesztő üzeni
FÉL ELEM
E havi mesterportrénkban szerepel egy mondat, ami továbbgondolkodásra ösztönzött. Beszélgetőtársam, Ubrankovics Pál a vírushelyzet kapcsán ugyanis azt mondta, hogyha az őseink nem adták fel a háborús helyzetek és a bombázások közepette, akkor nekünk is össze kell tudni szedni magunkat ebben az állapotban.
Félelmeinkről lesz szó. Nem a járvány okozta gazdasági helyzetről, nem a munkával kapcsolatos megbízásaink és szerződéseink kimenetéről, sem az általános bizonytalanságról, hanem magáról a félelemről. Arról a „jelenségről”, ami képes érzéseinkbe hatolni, gondolatainkat átformálni. Azt hiszem, érdemes megszívlelnünk a világon valaha élt összes nagy tanító egyöntetű tanácsát arról, hogy mi is a félelem, és hogy mit kezdjünk vele. Nos, a félelem egyfajta válasz a külvilág okozta helyzetre. Ezt a választ tehát mi, emberek hozzuk meg, reagálva egy külső hatásra. Mi határozza meg a reakcióinkat? Az az „eszközpark”, amit a családi és közösségi nevelés, a hitvilág, illetve társadalmi szokások alapján megtanultunk. Magyarán, amit az apánk és anyánk, a vallás meg a rendszer belénk vert. Nehezen hihető? Nézzünk meg egy kisgyermeket! Ő csupán rácsodálkozik a dolgokra, nem fél azoktól a feltevésektől, amelyek egy felnőttben máris ott vannak, amikor a híreket vagy a szomszéd véleményét hallgatja. A félelem tehát tanult tehetetlenségünk eredménye – az esetek túlnyomó többségében. Mi a megoldás? Először is fogadjuk el, hogy a félelem van. A bennünk lévő, több évtizedes hiedelemrendszert nem lehet egy csapásra megváltoztatni. Ám rögtön azt is tegyük hozzá: bár megjelenik bennünk, de nem azonos velünk! A félelem ugyanis nem feltétlen része az embernek. Például legtöbbünk fél a nyilvános szerepléstől, pedig első előadásunkat mindannyian félelem nélkül tartottuk meg, méghozzá anyaszült meztelenül és fejjel lefelé.
Harmadszor: hogyha megjelenik bennünk a félelem, akkor tekintsünk rá úgy, mint egy olyasvalakire, aki szembejött velünk! Tudatosítsuk, hogy bár ott van, hatalmunkban áll az irányításunk alá vonni! Hogyan? Nézzünk rá úgy, mint arra az alkalmi utasra, akinek nem elég, hogy velünk utazik, még a volán mögé is be akar ülni! Szóljunk hozzá így: „Mostantól csak a hátsó ülésen foglalhatsz helyet, mert az irányítás az én kezemben van”. Ne erővel tegyük ezt, mert abból előbb-utóbb bunyó lesz. Inkább csak szeretettel, mert az igazi erő itt mutatkozik meg igazán.
A félelem csak fél elem. Teljességet sosem képes adni az embernek. Erre csak a szeretet képes.
Tóth Norbert
