A főszerkesztő üzeni
A VISSZAJELZÉSEK ÉRTÉKE
Az élet nem egyszerű műfaj. Már a születés is egy komoly próbatétel, de amikor kezd a fejünk lágya benőni és a saját sorsunkat egyengetjük, akkor kezdjük el megtapasztalni a nehézségeit. Ki így, ki úgy. Erre szoktuk azt mondani – ezt dobta a gép. Az asztalos - szakmát is párhuzamba lehet állítani ezzel. Háromféle opciót követhetünk. Az egyik, hogy követjük elődeink „csapását”, a másik, hogy saját ösvényt kialakítva igyekszünk helytállni. A harmadik valahol a kettő keveréke. Gyakorló asztalosként én a középsőbe sorolom magam, persze a „régiek” tapasztalásait igyekszem szem előtt tartani, de felmenőim között inkább a fémmegmunkálás dívott. Így nem maradt más, mint másoktól ellesni, átvenni, adaptálni, formálni a dolgokat. Visszatekintve a 20–25 évre, azért vegyes érzelmeim vannak. Emlékszem az első komolyabb munkámra, amit alaposan kiszámoltam, elkészítettem, majd láttam az ügyfél örömét. Nem volt nagy munka. Egy vitrint kellett készíteni lucfenyőből, alacsony tölgylábakon. A fugolást megoldottam a műhelyben, de a vastagolást és a csiszolást egy falubeli asztalosnál végeztem. Imre bácsi amolyan öreg motoros volt. Hol kért pénzt a gépmunkáért, hol pedig csak az anekdotáit kellett végighallgatni, valamint a zsörtölődését az oldalbordájára. Az ügyfél öröme annyira jólesett, hogy csak pár órával később jöttem rá, kicsit elszámoltam magam. Az egész projekten háromezer forint volt a haszon. Egész egyszerűen nem számoltam bele a munkadíjat. Viszont ez a munka hozott vagy egy tucatot még. Ez az, amit a „saját kárunkként” szoktunk emlegetni. Viszont a visszajelzés értékét is itt értettem meg. S valahol mélyen legbelül úgy gondolom, hogy ezért (is) csináljuk, amit csinálunk. Ez az, amit egy multi soha nem fog megadni, mert nem egyediben gondolkodik, hanem ezrekben, milliókban. Befektetésben, profitban. Igaz, egyvalamiben nagyon jók – és az nem más, mint a konstans minőség. Hogy ez a minőség jó, vagy kevésbé, az más kérdés, mert a minőség voltaképpen nézőpont kérdése.
Mint amikor általános iskolai barátom szülei meghívóval jutottak ki az NSZK-ba és vettek egy tucat férficipőt 10 márkáért. Aztán valamiért mindegyik széthasadt, tönkrement napok alatt. De ők ezt nem hagyták annyiban. Írtak a cégnek, hogy mégis, mi a fene van, tényleg rothad az a kapitalizmus? Aztán kaptak is választ. Meglepően udvariasat, melyben kifejtették, hogy soha nem volt még panasz a termékekre − mivel ezek kegyeleti cipők…
Sok küzdelmünk van. Árak, munkaerő, beszállítók, hatóságok, gépek, ügyfelek stb. Valami azonban hajt minket és nem feltétlenül az, hogy hétvégenként egy kabrióval ruccanjunk le Siófokra, s hogy lazacot együnk borban. Ez a hajtóerő a visszajelzés. Nyilván a pénz is számít, sőt! Azonban, mára kevés olyan szakma maradt, amely hosszú távra állít elő olyan használati tárgyakat, amihez évekig nem is kell visszamennünk. Mert mi nem elavulásra tervezünk, hanem megbízhatóságra, stílusra, használatra és tudat alatti örömre. A használhatóság és a forma látens örömére. Amikor úgy használnak valamit, hogy az természetes és magától értetődő. Csak a hiánya tűnne fel, de az nagyon.
Ezért ne feledjük, hogy a visszajelzéseket becsüljük meg és magunk is adjunk ilyet, ha bennünket valami jó és kellemes ér!
Hauch Tamás
Tartalom
