A főszerkesztő üzeni
KÁOSZASZTALOSOK ÖRÖME
Ahogy öregszem, kezdek rájönni, hogy vannak dolgok, amelyeken már nem tudok, vagy nem is akarok változtatni. Van, ami nem is kifejezetten foglalkoztat, mivel felesleges időpocsékolásnak tűnik. Egyszer, ha majd lesz időm és energiám, akkor talán foglalkozom vele. Ilyen a Total Commander (fájlkezelő), vagy a még szinte tegnap telepített AutoCAD 2007, no és egy takaróléc felszerelése a műhelyben az egyik tokra. Sajnos, vannak olyanok dolgok, amelyek bár nagyon idegesítenek, de valahogy nem bírok úrrá lenni rajtuk. Gyanítom, édesapám fura szokásbeli öröksége mindez, amely leginkább három fő pilléren nyugszik. Ebből az egyik, hogy ha van egy sík felület − legyen az gép, asztal vagy polc −, akkor azt a pillanat tört része alatt képes vagyok telepakolni. Ennek ráadásul több fázisa is megfigyelhető. Első ízben tudatosan próbálom a rend és a rendszer látszatát keltve elhelyezni a frissen vásárolt holmit, vagy a félkész alkatrészeket, szerszámokat. Mindezt mélyen legbelül tudva, hogy elkezdődött a káosz… Pár óra, maximum pár nap, s a pár négyzetcentiméteres „fehér” foltok is sikeresen eltűnnek. Az utolsó mozzanat a statikai egyensúly megtalálása és fenntartása – a függőleges építkezés. Nincs ez rendben. Három napja még rend volt… Aztán hetek múlva elkezdődik a bontás. Fura időutazás ez, amikor a volt és a jelenlegi projektek emlékeit cincálom szét, majd rendezem egységbe. Egyfajta műhely-időkapszula ez. Aztán vannak a műhelynek olyan részei, ahol konkrétan megállt az idő. 5–10 éve odakészített, beszerzett dolgok pihennek ott, s várják a velük való munkát. Egyik ismerősöm az „5S” módszert javasolta. Ő már a harmadiknál tart…
Van egy olyan érzésem, hogy az idővel van a baj. Elárult minket az idő. Az „öregek” mindig mondták, hogy az idő kincs és rövidül, de mivel egyszerre végeláthatatlan és megfoghatatlan dolog, ezért csak legyintettünk – és mentünk tovább.
Egyébként egyik nagyra becsült kollégám fogalmazta meg nagyon találóan, hogy ő káoszasztalos. Azóta én is ebbe a körbe sorolom magam. Ez egyébként csak a műhelyre vonatkozik, meg a számítógép fájlrendszerére… Aztán van persze a másik véglet, akik annyira pedánsak és rendmániásak, hogy mindenről tudják, hol és merre… Az ő jelmondatuk az, hogy a rendetlen ember szerszámot keres, a rendszerető meg pénzt. Sivár napjaik lehetnek, az már szent. Mindenről tudni, hogy mi hol van, az olyan, mint amikor előre tudjuk, mit kapunk születésnapunkra. Jelentsük ki, hogy a rendetlen ember keserűsége a rendetlenség kapcsán óriási örömök forrását hordozza, ami valljuk be, a mai világban fontos. Az én esetemben van egy nehezítő körülmény, ami még drámaiabbá teszi a mindennapokat. Ez a színtévesztés. Látok színeket, csak néha (jellemzően mindig) összeolvadnak. Mintha egy folyamatos kamuflázs (álcaháló) venne körbe. Ez olykor szélsőséges, komédiába illő élethelyzeteket idéz elő.
Apám másik nagy trükkje a gyűjtögetés volt. Nem dobott ki semmit. A szokásos közhely – valamire még jó lesz. Pont ezen agyaltam a minap. Mi az a pont, amíg van létjogosultsága a „rakjuk el, máskor jó lesz majd” elvnek. Mert én is őrzök mahagóni-, feketedió-, balsadarabokat. De hol? Hol van a határ a pazarlás és a hulladékmentes élet között? Melyik megy a másik rovására? Ha egy-egy projekt végeztével a maradékokat eltakarítom, lesz helyem, lesz rend, de közben elpazaroltam egy kis faanyagot, amit a késesnek, vagy a kisfiamnak adhattam volna. Vagy gyűjtök mindent, várva a nagy lehetőséget. Így azonban nő a raktározandó anyag, ami melegágya a kuplerájnak, ami elveszi a fókuszt a fontos dolgokról. Idén sok minden megváltozott. Átértékelődtek a napi kapcsolatok, vagy az utazási szokások. Ehhez jött az alapanyaghiány, egy látens felhalmozási hullám, egy jó adag infláció, és némi bizonytalanság. Hol az egyensúly és hol a harmónia? Azt hiszem, számomra a műhely és a család adja mindezt. Vigyázzunk rájuk!
Hauch Tamás
