A főszerkesztő üzeni
LELKESEDÉS ÉS TAPASZTALAT
Eltelt a XXI. század első ötöde. Főleg azoknak fura ez, akik még a XX. században születtek. Az ezredfordulón olyan, ma már semmiségnek tűnő problémákkal kellett szembenéznünk, mint az Y2K, ami az egész ismert világunk digitális összeomlásával fenyegetett. Ma már tudjuk, hogy nem volt alaptalan a félsz, voltak problémák szép számmal. Azóta nagyot fordult a világ. Ma már az elektromos ketyerék ott lapulnak a zsebekben, az autóinkat önvezető algoritmusok képesek vezetni, és ismét egy rover landolt a vörös bolygón. A műhelyeinkben is egyre több az okoseszköz és gyakran olvasunk arról, hogy robotok fogják kiszorítani a szakembereket a munkaerőpiacról. Egyelőre ettől nem tartok. A kézműves szakmákban óriási a jelentősége az érzékszerveknek. Látás, hallás, tapintás, szaglás és ízlelés is kell egy-egy munkadarab elkészítéséhez. Ezek, illetve a szaktudás folyamatos fejlődése, a tapasztalatok révén szerzett tudás végtelen kombinációkat eredményez, melyek végeredménye az a termék, amellyel kicsit magunkból is hátrahagyunk majd az utókornak. Igaz, kell még valami az egészhez, ami igazából az egész alkotási folyamatot egy magasabb szintre emeli. És ez nem más, mint a nem anyagi vonzatú motiváció. Valamit azért csinálni, hogy elismerést kapjunk. Persze, a pénz egy fontos dolog, a mai világrend alapja, egy szükséges rossz. De ezen felül látni az ügyfél örömét egy elkészült bútort használva, feledteti a sok megpróbáltatás közben átélt kétségeket, bizonytalanságot és az új projekt előtt hatalmas lendületet kölcsönöz.
Az asztalosszakma nem a legegyszerűbb tevékenység, ezt nyugodtan kijelenthetjük. Akár fával, akár valamilyen fahelyettesítővel dolgozunk, mindennek megvannak a buktatói és a szépségei is. De az egész tevékenységnek van egy kis mazochista színezete. Műhelyt teremtünk, amely egyben a saját kis szigetünk. Olykor munkatársunkká fogadunk fiatalokat, idősebbeket – előfordul, hogy újra magányosak maradunk. Ügyfeleket, szerszámokat, gépeket, technológiákat szerzünk. Alapanyagért, vasalatokért rohangálunk, és sokszor éjjeleket töltünk tervezéssel, szervezéssel.
És közben ott a fa. A fa, amivel együtt élünk, kelünk, fekszünk. Nehéz nem arra gondolni, hogy ne dolgozzunk fából. Az anyag, amiről mindenki azt hiszi, hogy csak megfogja, kicsit pepecsel vele és lesz belőle „valami” szép. Végül lesz is, de sántít a dolog. Valami nem stimmel, nem ez volt a terv. Billeg, vetemedik, reped, szorul, nyekereg. Közhely, hogy a fa él. Él, de nem biológiailag, hanem amolyan holtában haragos módon. És azon „veri” le ezt a haragot, aki vele dolgozik. Kemény munkaadó a faanyag. Akármelyik fafaj, akármelyik helyéről a világnak, rejt egy kis ismeretlent, egy picinyke történelmet, a sajátját, a világét, amit magába szívott a gyökerein át, a levegőből, a napfényből, majd magába építette. Mi pedig kiszabadítjuk, újraformáljuk. Valakik ledarálják, műgyantával keverik, vagy felszelik vékony lapokká, s vannak, akik faragják, fűrészelik, gyalulják, ragasztják, ékelik. És itt a lényeg, hogy formáljuk. Ablakká, ajtóvá, lépcsővé. Komódot, asztalt, vágódeszkát, vagy játékot készítünk. Folyamatot viszünk a termékbe. Inspiráció vagy ötlet, tervezés, anyagbeszerzés, az alkotás kiteljesedése, aztán a végeredmény.
Ezt hiányolom sokszor a mai emberekből. A kétkezi munka örömét, az ötletből megszülető, kézzel fogható tárgyak hiányát. Látok srácokat, akik megkapták a lehetőséget és élnek az alkotás ösztönző erejével. És látok megcsömörlött kollégákat is, akik elfáradtak a kudarcok miatt. Mert kudarc is jár az alkotással. Melléktermék. E két tábort kellene összehozni, hogy közösen egy más dimenzióba helyezzék a fával való munkát. A lelkesedésnek tapasztalatot, a tapasztaltnak lelkesedést adva.
Hauch Tamás
