Magyar Asztalos

KÉT EMBER, EGY CÉL, EGY ÚT

Este már nem tudott aludni a fiatalember, még a szerszámokon gondolkodott, hogy mire lehet szüksége. Pár dolog beugrik: egy mérőszalag, még két ceruza, tartalék póló… Emlékeztetőt ír a telefonjába. Egy pillanatra megnyugszik, aztán kételyek kezdik gyötörni. Eleget készültem? Lehet, hogy azt a beeresztést még egyszer meg kellett volna csinálnom? De a mesternek is leesett az álla… Aztán sorra veszi a stratégiát. Izgul, reménykedik, tervez, elemez. Majd, mint egy magatehetetlen krumpliszsák, álomba dől.

Másnap már a mesterével reggeliznek. Némák, kerülik egymás tekintetét. Mintha mindketten ugyanazokat a kérdéseket tennék fel maguknak pillanatról pillanatra. „Készen állok? Egy éve erre készülünk.” Aztán egy mosoly érkezik a semmiből és két szó: „menni fog!” Szedelődzködnek, közben ismerősök jönnek. Kisebb párbeszédek zajlanak. A feszültség vibrál! Verseny van ma. Négy fiatal asztalos közül fog kikerülni az az egy, aki a Távol-Keleten képviseli az országot, a szakmát – és mindent, ami fontos ebben az életben. A semmire nem lehet alapozni! A tét nagy, a feladat sem könnyű, és a résztvevőket is megelőzi a hírük. Ha egy laikus meghallja, hogy asztalosverseny, visszakérdez: „időre gyalulnak?” Mintha főzőversenyen időre kellene julienne vágással cukkinit darabolni… Sokkal összetettebb a dolog. Adott időn belül kell a lehető legjobb minőségben, pontossággal és szakszerű fogásokkal egy komplex terméket elkészíteni. Miközben vannak közös eszközök, technológiai szünetek és egyéb környezeti tényezők, melyekhez alkalmazkodni kell. Ez a rövid magyarázat.

Míg a versenyző teszi a dolgát a gyalupadnál, a mentora lopva figyeli. Nem mondja, de izgul. Izgul, hogy valóban elegendő segítséget adott, s hogy a ládában megtalálja-e azt a papírdarabot, amit reggel csempészett bele titokban. Egy mondat, amit csak ketten értenek, de a legnehezebb pillanatokban is, ha valamelyikük kiejtette a száján, alpári röhögés tört ki kettejükből. Nem mondták gyakran, ettől olyan értékes. Érték. Fura fogalom. Valakiknek vagyont, pénzt jelent. Másoknak tudást, műveltséget, tapasztalatot és becsületet. A két oldalnak vannak közös metszéspontjai, és egyik sem zárja ki a másik oldalt, csak ritka.

A verseny egy út, melynek végén egy cél áll. A cél fontos, hiszen az indukálja azt a munkát, amely alkalmassá teszi majd a versenyzőt a versenyen való részvételre. Munka, áldozatok, tanulás, fejlődés. Ezt jelenti a verseny. Nem az a pár nap, amikor hősként ünnepelnek, vagy az a pár hét, amikor azon tépelődik az ember, mit hibázott. Lehet, hogy semmit. A vereség nem szégyen, és a győzelem is csupán egy állapot. Egy ideiglenes helyzet, amit folytatni kell. Nincsenek vesztesek, halljuk sokszor, de a társadalom valahogy mindig az elsőkre emlékszik. Az út a lényeg, a kaland, a felismerések, a kis győzelmek egy készség elsajátítása során. Ezek belénk ivódnak, mint itatóspapírba a petróleum, ami többé már nem fog onnan kiválni. Ami még nagyon, de nagyon fontos az út során, az a mentor, a barát, aki támogat és segít, s ha kell, lelket önt a tanítványba. Nem egyszerű műfaj a versenyzés – és a győzelem pár perce nem adja vissza a többévnyi munkát, erőbedobást, az esetenkénti kudarcot.

Mindenki versenyzik valamivel, valakivel. Idővel, pénzzel, ajánlatokkal. Olykor álljunk meg az úton, s várjuk be a lelkünket, mert néha lemarad. Nézzük meg, honnan, hová jutottunk! Kikkel jutottunk el oda, és mit adott nekünk ez az utazás. Függetlenül attól, hogy nyertünk, vagy vesztettünk.

Délután fél háromkor óriási alpári röhögés hallatszik a műhelyből. Kicsit fáradt a hang, de vidám felharmonikusa van. Pár ember beszélget a folyosón, és az egyik felkapja a fejét… Mindenki feszült, de az egyik felkészítőnek csillog a szeme. „Megtalálta, rendben leszünk!”