Magyar Asztalos

ASZTALOS ÖNMEGVALÓSÍTÁS A PIRAMIS CSÚCSÁN

Sokat töprengtem azon az elmúlt időszakban: vajon csak nekem tűnik fel, hogy valami nincs rendben a világgal, vagy másoknak is? Az természetes, hogy a világ és az élet változik. Ez elkerülhetetlen. Mégis úgy érzem, hogy míg korábban volt egy fék, egy gát a feleslegesen buta dolgok ellen, ez ma már eltűnt. Felesleges dolgokra vágyunk, miközben rengeteg időt pazarlunk délibábok kergetésével, ami miatt az igazán fontos dolgokra már nem jut fókusz. Így van ez az asztalos szakmával kapcsolatban is. Rengeteg az olyan téves információ, ami azt sugallja, hogy ez is „csak” egy szakma, amelyet bárki könnyedén elsajátíthat. Pedig 40–50 év is kevés, hogy mindenre tudjuk a választ, hogy minden a fejünkben és a kezünkben legyen. Számomra az asztalosság és a faipar több egyfajta megélhetésnél. Olyan szakmákat látok bennük, amelyek képesek egyfajta életfilozófiát sugallni, s egy olyan életszemlélettel felruházni a művelőjét, ami majdnem minden élethelyzetben garantálja a helytállást. Megkockáztatom, hogy a túlélést. Azt is tudom, hogy egy asztalossal nem könnyű az élet, pont ezekből kifolyólag. Hihetetlen kompetensek és okoskodóak tudunk lenni, ami valljuk be, bicskanyitogató tud lenni…

Tisztában vagyok vele, hogy a bolygó ökológiai helyzete korántsem rózsás. Ahogy azzal is, hogy azért mégis csak olyan anyaggal dolgozunk közvetlenül, vagy közvetve, amely életénwk 99,9 százalékában olyan anyagot állít elő a napfény segítségével, ami a bolygót élhetővé teszi. De pont itt van a probléma is. Az ember. Tudom, elcsépelt: ha mi, emberek nem lennénk, akkor nem lennének ezek a bizonyos problémák. Ugyanakkor, azt gondolom, sokkal inkább a gátakkal van a fő gond (a hegyről lehozott két kőtáblát is beleértve). A viszonyítási pontokkal, a komplexusokkal, a mérhetetlen nagyravágyással és a többi negatív emberi jellemzővel, amelyeket Káin és Ábel, Romulus és Remus óta átélnek családok, barátok, országok, nemzetek. Közvetve összefüggésben van ez is a pénzzel, s a minőségnek nevezett fogalmi csapdával. Ez utóbbi nem egy standard mérőszám, de ezt igyekeznek elhitetni velünk. Mindenhol ott virít, hogy „minőségi”, sőt „prémium”. Pedig sokféle minőség létezik.

Az asztalos nem csupán terméket állít elő, hanem az ügyfelet megismerve, valójában rá szabja a formáját, színét, kidolgozását és funkcióját. És ez már sokkal inkább szolgáltatás, mint sem „csak” egy termék. Azt kellene megérteni, hogy míg az asztalosok értéket teremtenek, addig a multik igényeket szolgálnak ki, mely igényeket sok esetben ők maguk hozták életre. És itt jön a csavar az okfejtésemben, amely kicsit lehet elrugaszkodott a jelen helyzettől, s amit hívhatunk Ipar 4.0-nak. A tárgyak szükségessége, megbecsülése, féltése és a pazarlás elkerülése. Mert ami zajlik körülöttünk, az sok esetben nettó pazarlás. Sokszor nyavalygunk, hogy ez nem jó, az hiányzik, miközben tőlünk kicsit távolabb, vagy onnan pár vonással arrébb, már csak napi egy dollár jut az embereknek. Mindenre! És nem mondhatjuk azoknak az embereknek, hogy csak akarni kell és bármi megtörténhet. Ők a Maslow-piramis legalján élnek. Nekünk, asztalosoknak megadatott az, ami a bolygón keveseknek. Hogy felérjünk annak a piramisnak a csúcsára. Igaz ez egy elméleti piramis, de a csúcsán az „önmegvalósítás” áll.

Én pedig az egyik nagyra becsült asztalos ismerősöm (ismerősünk) szavait másolom ide 2014-ből. Szabó Tóni bácsi rég nincs már velünk, de szavai sokszor eszembe jutnak, mert hihetetlen rálátása volt a dolgokra, s ezeket nem is rejtette véka alá. Azt hiszem, az alábbi pár sor sokat elárulhat. Rólunk…

„Bizony régen, a falvakban voltak suszterok, szatócsok, kovácsok, fazekasok, de csak egyetlen szakmát illették a mester megszólítással, az asztalost. Nagy szégyen volt, ha egy falut otthagyta az asztalosmestere, mert az ő munkája végigkísérte az ember életét a bölcsőtől a koporsóig. Mondták, hogy ő veszi le az emberről az első és az utolsó méretet is.”