A beltéri ajtó múltja és jelene

Az ajtók korszakokat felölelő története egyben az épületasztalosság története is, hiszen elmondható, hogy annak talán az egyik legfontosabb termékéről van szó.

A klasszikus értelemben vett asztalos szakma kifejlődése a középkor végére tehető. A szál mentén fűrészelt alapanyag, a gyalu használatának széleskörű elterjedése, s a kihagyhatatlan többi ősi alapszerszám – például: balta, fűrész, véső, fúró – speciális célokra továbbfejlesztett (al)változatinak tudatos alkalmazása tette szakmánkat az ácsipartól immár markánsan elkülöníthető mesterséggé. Ez az új mesterség ezidáig nem ismert új szerkezeti kialakításokkal is előrukkolt többek között a keretbetétes szerkezetek, a kávakötések és a különböző lapmerevítések (pl. hevederezés/grótolás) terén. A szerkezetek fejlődésével párhuzamosan az anyaghasználat és az esztétikai lehetőségek is sokat változtak: megjelent az alapfa borítása – a furnérozás –, valamint megjelentek azok a különböző felületkezelési módok, melyek egyre tágabbra nyitották a díszítés lehetőségeit. A funkción túlmutató művészi színvonal elérése is lehetővé vált ezek által. Az asztalos szakma saját, evolúciószerű belső fejlődése eredményeként szinte már bármit meg tudott alkotni.

A régi típusú zárak és vasalatok nagy felületet adtak a díszítések számára (pixabay.com, piqsels.com)

A faipari tevékenység alapját adó nyersanyagok biztosítását, azaz magát az erdőgazdálkodást az uralkodói rendeletek erősen szabályozták. A teljesség igénye nélkül megemlíthető Zsigmond király, Miksa, majd Mária Terézia gazdag rendeletalkotó tevékenysége, melyek igen szigorú kereteket határoztak meg a faanyagok kitermelésében és feldolgozásában. A korszakban kizárólag kézműves, egyedi tevékenység jellemezte az épületasztalosipar munkásságát. A mesterek jellemzően német származásúak voltak, amit mi sem bizonyít jobban, mint számos máig használatos szakszavunk megléte. Az önálló asztalos szakma kialakulásában fontos szerepe volt az első fűrészmalmok megjelenésének és az ezekből származó, „előkészített” alapanyagnak. De a XIX. század és az ipari forradalom faétvágyát már nem csak a „deszkametsző patakmalmok”, hanem immár gőzfűrész üzemek által, ipari mennyiségben előállított fűrészáru csillapította. A gépesítés lassan elérte az asztalosipart is. Ahogy ma egy kezdő asztalos szereli fel első műhelyét, úgy jelentek meg az ipari berendezések a régi műhelyekben is, először a fűrész- és gyalugépek, majd a marók, a hosszlyukfúrók és apránként a többi speciális célgép. Ezek a „masinák” ma sem olcsók, a kezdetekkor pedig szinte elképzelhetetlenül magas összegeket emésztett fel egy-egy ilyen innovatív beruházás kivitelezése – nem is volt elérhető mindenki számára a lehetőség. Az önálló asztalosmesterek jellemzően egy-egy erősebb háttérrel rendelkező vállalkozó nagyobb műhelyébe hordták anyagokat bérben megmunkálni, majd a kész keresztmetszetű elemekből dolgoztak. A 1900-as évek elején közel 30.000 (!) egyéni asztalos és asztalossegéd tevékenykedett az akkori Magyarország területén – nyilvánvaló, hogy nem lehetett mindenkinek teljesen gépesített saját műhelye.

A gépesítés megjelenése ugyanakkor gyökerestül fordította ki megszokott medréből a faipar hagyományait. A gép és annak kezelője már nem úgy nyúlt az anyaghoz, ahogy azt elődei tették. A göcsös, csavarodott szálú fát, amit korábban kézzel nem, vagy csak aranytalanul nagy erőfeszítéssel lehetett megmunkálni, immár a gép hajtotta szerszám egykedvűen zúgva egyengette, fűrészelte vagy marta az elvárt méretre… Az eredmény: gyorsabb és hatékonyabb lett a gyártás, amely nagyobb haszonnal kecsegtetett. Sajnos, a feszültséggel és hibákkal telt alapanyag miatt a beépítés után számos probléma ütötte fel a fejét: a szerkezetek elvetemedtek, nem zártak kellő módon. A hibákat jobb esetben passzítással helyre lehetett hozni, de akár alkatrészcserékre is szükség lehetett. Az igazi megoldást csak az fűrészipar fejlődése, a tömbösített, táblásított, precízen műszárított alapanyagok elterjedése hozta el a későbbi időkben.

Mi köze egy antik írószekrénynek az ajtó vasaltokhoz? Csupán annyi, hogy ez a bútor egy időben a fejlődés motorja volt, az először itt alkalmazott finom zárszerkezetek módosított változatai kerültek később a nyílászárókban is alkalmazásra (Pinterest)

Az ajtók fejlődése során a korábbi egyszerű (borított) ácstokon függő, egy- vagy kétrétegű deszkaajtók mellett a kúriák, kastélyok, számos egyházi épület, sőt lassan a városi polgárlakások és hivatalok belső ajtói is egyre gyakrabban keretbetétes, osztóbordás ajtók lettek. A társadalmi elitet szolgáló épületek számára már 3–3,5 méter magas beltéri ajtók készültek, gazdagon díszítve, faragva, kivitelezésük a mai ismert technológiákkal is komoly kihívás lenne. Széleskörű szaktudás és türelem volt az alapja az elődeink tevékenységének. Napjainkban pedig a tömeges, racionalizált gyártás a cél! Az alapanyag feldolgozási módja és a fa szerkezetek kialakításának változásaival – gyakran ezekkel összefügésben – a szerelvények is hatalmas változásokon mentek át az évszázadok alatt. A vasalatok fontossága nem vitatható, hiszen ezek biztosítják a gyártmány megfelelő működését, a rendeltetésszerű, komfortos használatot. Ezeken a funkciókon túl régebben az ajtók és az ablakok díszítésében is kiemelt, látványos felületekként szolgáltak. Konkréten mikről is van szó? A szárny(ak) mozgását biztosító (és súlyát viselő) pántokról, a nyitást és zárást segítő fogantyúkról, a zárakról és reteszekről, valamint a további úgynevezett segédszerelvényekről, pl. a kitámasztókról, a szegletpántokról – és még lehetne sorolni a továbbiakat. A klasszikus régi ajtók pipaszögre akasztható pántokkal voltak szerelve, a zárak borított kulcsos, kilincses kivitelek voltak, kétszárnyú nyílászáróknál retesszel kiegészítve. Elmaradhatatlan elem volt a középre felszerelt ajtóbehúzó gomb is. Az ajtólapokra kerültek vasalatok, így azok jól láthatóak voltak. Kidolgozásuk meghatározta nemcsak az adott ajtó, hanem rajta keresztül az egész épület színvonalát, pompáját. A lakatosok kitettek magukért: iparművészeti remekek készültek sok esetben nem csak az elit, hanem gyakran az egyszerű megrendelők számára is. De ez megintcsak a régmúlt nosztalgiája. Ezek a megoldások a gyakorlatból már rég eltűntek.

A pántok terén szomorú mérföldkő volt a ma is ismert bevéső diópántok megjelenése, mellyel a díszítéseknek felületet adó régi típusú keresztpántok eltűntek. De régi típusú zárakra is igen hasonló sors várt. Nem is gondolnánk, hogy ebben egy bútorfajta játszotta a „kulcsszerepet”. Az írószekrény egyre nagyobb jelentőségű berendezési tárggyá vált a mindennapi életben. A dolgozószobák meghatározó elemeivé léptek elő, kivitelükben pedig a szakma által elérhető csúcsmegoldásokat alkalmazták – mind az anyaghasználat, mind a kidolgozás terén. A korszak presztízsbútoráról van tehát szó! Mint olyan, az írókomód a lehajtható írólapjával fontos innovációt kényszeritett ki: rászögelhető zárszerkezetek és a lapról besüllyeszthető zárak sem váltak be ezeken a szerkezeteken, hiszen a szerelvény mindig útban volt a használat során. A lakatosok egyre kisebb és precízebb zárakat kezdtek alkalmazni, mígnem eljutott a fejlődés oda, hogy végül már a lap élébe vésett fészekben is könnyen elfért a szerkezet. A feladat sikeresen megoldódott! Az új szerelvényeket pedig az épületasztalos-ipar is átvette. Így történt, hogy az ajtólapok egy másik jellegzetes díszíthető eleme, a borított zár is végleg eltűnt.

Az ajtók kovácsolt díszeinek utolsó mohikánja a behúzó gomb volt. De ez a szerelvény is lassan elvesztette funkcióját, hiszen elterjedtek a kilincses szerkezetek. Mégis hosszú ideig kitartott: sokáig kötelező felszerelése volt az ajtóknak. Halálát a bevéső zár számára szolgáló nagy vésett fészek hozta el: magunk elé képzelve az ajtó lapját ez pont középmagasságban, az ajtószár frízének magasságában terpeszkedik. Pontosan ott harap ki egy nagy darapot az ajtó szerkezetéből, ahol az ajtólap keresztosztójának a csapja futna be. Az új helyzet szakszerű megoldása az addig jellemzően középen lévő osztóborda eltolása volt fölfele vagy éppen lefele, nyilván úgy elhelyezve, hogy elkerülje a vésett zárfészket. A pozicionálás tekintetében egyértelműen fontosabb volt a kilincs és a zár ergonomikus magasságának a megtartása, így lett az osztóborda eltolva. Ezzel el is tűnt a keretbetétes ajtólapok mértani közepéről a húzógomb fölerősítésére is alkalmas erős keresztosztó, s vele együtt távozott egy letűnt kor kedves részlete: maga az ősi behúzó gomb is.

A klasszikus behúzó gomb szerkezeti okokból és a kilincses zárak megjelenése miatt is már csak a múlt része – leginkább egyházi épületek kapuin maradt belőlük mementó (a szerző saját felvételei)

A falc nélküli ajtó letisztult dizájnjába könnyű beleszeretni (ajtohaz.hu)​​​​​​​


Egy jó példa a falcnélküli ajtóvasalatra az SFS Cab-R pánt, amely akár 180°-os nyitási szöget is megenged és az ajtólap-beállításokat akár beépített állapotban elvégezhetjük egyszerűen, egy imbuszkulcs segítségével (faipar.hu)​​​​​​​


A falc nélküli ajtó esetében az ajtólap nem a tokra záródik. Azzal, hogy az ajtólap belezáródik a tokba, újszerű megjelentést ad az ajtónak, hiszen így az ajtólap és a tokszerkezet egy síkot képez (open-doors.hu)

A nagyobb épületasztalos termékek gyártásával foglalkozó vállalatok jellemzően vízi utak mellett települtek, nyilvánvalóan kapcsolódva a vízi szállítás előnyeit kihasználó fűrészüzemek adta ellátási biztonsághoz, így Budapest térségében Újpesten és Hároson, míg az országban elszórtan Szegeden, Csongrádon, Szolnokon, Zala megyében (Dráva térsége), Baján telepedtek meg ezek a manufaktúrák. Az újkori lapkásépítési láz és az azt kiszolgáló nagyobb üzemek megjelenésével a hagyományos famegmunkálástól még jobban eltávolodott a nyílászáró, főleg a belső nyílászáró gyártás: eljött a tömegtermelés kora! A beltéri ajtó gyártása, mint önálló iparág, gyakorlatilag az 1950-es években alakult ki hazánkban, s a szinte őrült módon beindított építőipar kiszolgálására létrejöttek az Épületasztalos és Faipari Vállalat telepei a fenyő keretszerkezetes, lemezbetétes és lemezelt ajtók gyártására, melyek a kor akkori elvárása szerint heveder-, geréb- vagy pallótokkal készültek. Ezeket az ajtókat kezdetben egyszerűen natúr állapotban hozták forgalomba, a kezelés – amely jellemzően olajfestékkel, vagy zománccal történő mázolás volt – a beépítés utáni helyszíni munkák sorát gyarapította.

A ma elterjedt ajtólapformák kialakulásában jelentős szerepe volt a vasalatok fejlődésének, például a vésett fészket igénylő zárszerkezetek helyet követeltek maguknak a szerkezetben, amihez alkalmazkodni kellett (krizsanyikkft.hu)

De az 1960–70-es években olyan mértékben növekedett meg az igény a tömeges lakásépítések révén a beltéri ajtók iránt, hogy az ország több pontján már muszáj volt komolyabb fejlesztéseket is végrehajtani. Ennek keretében a lemezelt ajtószerkezetek választékában már nem csak natúr farostlemez, vagy rétegelt lemez, hanem dekorfelülettel ellátott farostlemez és furnérozott kivitel is megjelent. Megépültek a gyártóüzemek felületkezelő egységei is, így már készre lakkozott vagy festett ajtólapok is kikerülhettek ezen üzemekből. Az ajtók tokjainak gyártása ekkor még nem követte ilyen léptékben a fejlődést, továbbra is a fenyő vagy kombinált (forgácslap és farostlemez rétegezésű) anyagú hagyományos, tehát palló-, heveder- és gerébtokok jellemezték ezt az időszakot.

Az igényeket kiszolgáló Épületasztalosipari és Faipari Vállalatnak összesen tizenkét gyára volt a fővárosban, illetve elszórtan az országban. Az összes építőipari faterméket ők gyártották – így redőnyöket, parkettákat, beépített bútorokat és konyhabútorokat, nem csupán az ajtókat és ablakokat. Jó elhelyezkedése és kiemelt kapacitása révén az egyik legnagyobb üzem volt a zuglói gyáregység. Érdekesség hogy az „ÉPFA” említett telephelyén a dolgozók csaknem fele nő volt, ebből következtethetünk arra, hogy elsősorban könnyű fizikai munkát végeztek, valamint az is megállapítható, hogy „szocialista mértékkel” ez egy korszerű és jól felszerelt üzem lehetett. Automata, nem ritkán „kemény” valutáért beszerzett nyugati technológiájú berendezésekkel termeltek, ezeket a sorokat kellett a szorgos kezeknek kiszolgálnia. A gyár termelése döbbenetes szám volt: évi félmillió ajtó! A „házgyári” építkezések helyszíneire, ha közelebb volt, akkor tehergépkocsik, ha távolabb, akkor pedig konténeres, kombinált szállítási módon jutottak el a nyílászárók. Az állami építőipar igénye biztos és fix 70% volt, s csupán 30%-ot „vett fel” a belkereskedelem – ez a tény előre vetíti a rendszerváltás utáni összeroppanás fő okát.

Tömegtermelés folyt az ÉPFA zuglói gyáregységében, ahol éve több mint félmillió beltéri ajtó készült a házgyári lakások virágkorában (Heti Híradó, 1976. július 26., Fortepan: Ferencvárosi Helytörténeti Gyűjtemény, 1959.)

Zuglóban a ’70-es években bevezették a műanyagborítású ajtótok gyártását: a felületkezelést nem igénylő technológia előnye kétségbevonhatatlan volt. Ugyanakkor el kell mondani, hogy ezek a nagy üzemek elsősorban a darabszámok teljesítésére álltak rá, a termékfejlesztés sosem volt igazán előtérbe helyezve, ezt jól mutatja, hogy a külső nyílászárók terén a kapcsolt gerébtokos ablakok helyett az egyesített szárnyú kivitelek csak az 1960-as évek elejére tudtak általánossá válni. Az ajtógyártásban is például hosszú időbe telt a hagyományos megoldásokról a gazdaságosabb papírrácsos térkitöltésű lemezelt fenyőkeretekre történő átállás. Az említett zuglói gyáregységhez hasonlóan jelentős üzem volt a Ferencvárosi Épületasztalosipari Vállalat, melynek sorsa érdekesen alakult. Ezt a céget később német SVEDEX cég megvásárolta, s az akkor legkorszerűbb technológiát telepítve valóban korszerű termékekkel jelent meg a magyar piacon. Ezek az ajtók már utólag szerelhető (UTH) tokkal készültek, furnér vagy dekorfólia felületborítással. A típusés formaválaszték igen jelentős volt: tele, vagy üveghelyes, sőt teljesen készre üvegezett ajtók is készültek itt, a szokásos rátét díszléces típusok mellett. Bevezették a korábban elképzelhetetlen(!) dobozos csomagolást, főbb alkatrészekre bontva. A többi, a korábbi cégcsoporthoz tartozó hazai üzem képtelen volt a fejlesztéseket ilyen ütemben végezni, a rendszerváltozás utáni években így törvényszerű volt, hogy ezek az állami vállalatok egymás után hullottak darabjaikra: a piacukat vesztett cégek egyszerűen nem bírták a versenyt a nyugati konkurenciával szemben.

Források:
Az ajtók és ablakok fejlődésnek lépcsőfokai / Szemerey Tamás, ny. mestertanár
ajtoablakbirodalom.hu
Ajtók / Kószó József
belteriajtobirodalom.hu
delvidek-kft.hu
open-doors.hu

Kapcsolódó dokumentum:

Tetszett a cikk?