Az ajtók és ablakok történetének lépcsőfokai I.

A Faipari Tudományos Egyesület ez év április 5-én Sopronban rendezte meg III. Ipartörténeti Konferenciáját. A konferencia vezérgondolatnak is szánt címe: „Fordulópontok a hazai fafeldolgozásban”. Eleget téve a megtisztelő felkérésnek vállaltam el az ajtó- és ablakgyártásról szóló előadás megtartását. Az előadásra jutott mindössze húszpercnyi idő azonban nem lehetett elég a téma kifejtésére, ezért azt szeretném írásban összefoglalni és így közzétenni.

1. ábra: Borított ácstok vízszintes metszete

2. kép: Kétrétegű deszkaajtó

Elöljáróban el kell mondani, hogy az épületasztalos-ipar, nevezetesen az annak gerincét jelentő ajtó- és ablakgyártás egyik sajátossága, hogy a módosítások, a fontos, lényegi újítások is gyakran alig vehetők észre. A hozzáértő szemnek is alaposan körül kell néznie, hogy meglássa az ajtón vagy az ablakon az újdonságot, a korábbiakhoz képesti különbséget. Aki viszont „közel megy hozzájuk”, felújítja, rendbe teszi a régi konstrukciókat vagy precízen felméri és másolatot készít/készíttet róluk (pl. műemlék épületben), az le fogja venni a kalapját a régi mesterek szaktudása, ügyessége és alapossága előtt. Megható az az igyekezet, ahogy ötletes megoldásokkal, trükkökkel próbálták növelni az üvegfelületet, kényelmessé tenni a nyithatóságot, javítani a szigetelőképességet vagy a vízelvezetést és így tovább!

2. ábra: Kétrétegű deszkaajtó és metszetei

Az áttekintés kezdeti időhatára először a II. vh. vége volt, ami elég hamar a századfordulóra húzódott vissza. Az épületasztalosságot vizsgálva azonban nekünk érdemes még száz évet visszalépni, hogy az eseményeket egy valódi korszakhatártól, az ipari forradalom kezdetétől követhessük. Röviden az örökségről. A gótika végén – 1400 körül – megszületett az asztalosság. Tárgyi alapja egyrészt a szál mentén fűrészelt alapanyag, másrészt a gyalu használatának elterjedése, és a többi ősi alapszerszám (kés, balta, fűrész, véső, fúró) sokféle változatának kifejlesztése volt. A gyalunak is számos különleges változata született! Az új mesterség korábban nem ismert új szerkezeteket és szerkezeti elemeket fejlesztett ki (kávasarokkötés fecskefarkú fogazással: „cinkelés”, keretbetétes lap: „füllungos ráma”, lapmerevítés hevederezéssel: „grótolás”, és még más további szerkezetek). Az alapfa borítása – a furnérozás – és a fényezés hatalmasan tágították ki a díszítés lehetőségeit. Az asztalosság imponáló belső fejlődése eredményeképpen már szinte bármit meg tudott csinálni.

A XVIII. században az ajtók (borított) ácstokon függő, egy- vagy kétrétegű deszkaajtók (1–2. ábra és kép). A kúriák, kastélyok, egyházi épületek, városi polgárlakások és hivatalok belső ajtói viszont már keretbetétes, osztóbordás ajtók (3. kép). Az egyszárnyú ajtók rendszerint keresztosztósak. Szerelvényeik, a tokszárba ütött s a szárny mozgatását biztosító pipaszögre akasztható pántok, a szárnyak belső oldalára szerelt borított kulcsos, kilincses, reteszes zárak, (kétszárnyúaknál) a reteszfő alatt és fölött lapra szögelt reteszekkel s középen az ajtóbehúzó gombbal (4. kép). A tok és a szárny találkozása – a záródás – pedig aljazott tokra csukódó aljazott szárny kettős, kemény ütközése.

3.a kép: Keretbetétes ajtó kivül kilinccsel és behúzó gombbal

3. b kép: Keretbetétes ajtó belül díszes keresztpántokkal és borított zárral

4. a kép: Kétszárnyú ajtó külső oldala, szerelvényekkel

4. b kép: Kétszárnyú ajtóbelső oldala, szerelvényekkel

A kor ablaka egyrétegű, gerébtokos, befelé nyíló. Az ablaknyílást tokosztók, a szárnyakat üvegosztó bordák bontják kisebb mezőkre. A szárny(ak) a tokra vagy tokosztóra csukódnak. Szerelvényei a szárnyak mozgatását biztosító hüvelyes sarokpántok, amik egyben a szárnysarkakat is erősítik. A szárnyakat húzógombokkal lehet mozgatni és fél- vagy keresztfordítók zárják őket (5. kép). A nyitott szárnyakat szélkapcsok védik a becsapódástól. A záródás ugyanaz a kettős, kemény ütközés, mint az ajtóknál. A fény bejutását a szárnyakban lévő, ónhálóba foglalt üvegtárcsák, ritkábban hutában fújt, majd kiterített síküvegtáblák biztosítják (6. kép).

5. kép: Egyrétegű, gerébtokos, befelé nyíló, keresztosztós ablak rekonstrukciója

6. kép: Ólomüveges ablakszárny, az üveget tartó vaspálcákkal

Árnyékolásra külső ablaktáblák vagy zsalus szárnyak, esetleg belső ablaktáblák: „spaléták” szolgáltak és a század végén már ismerték a vászonrolót is (7. kép).

7. kép: Zsaluk. A földszinten már, két üvegrétegű ablakok vannak

Az ajtók, de főleg az ablakok szinte szabványos méretű szelvényekből, szabványos tagozatokkal és mintázattal készültek.

A fejlődés folyamatos volt. Erős kívánság volt a hőszigetelés javítása, kézenfekvő volt az ajtók és az ablakok megkettőzése. Ez a folyamat a bejárati ajtóknál már korábban megindult. A két szárnyréteg beépítésére a vastag falakban általános volt a kettős borított ácstok (8. ábra és kép). A szárnyak, a két falsíkról el-, azaz kifelé-befelé nyíltak, s a belső tér – folyosó – világítását a szárnyak fölött lévő beépített rács biztosította. Ezeket a fölülvilágító felületeket a következő, XIX. évszázadban rendre beüvegezték.

Az ablakok kettőzése is korábban indult. A hideg ellen elég jól védtek a függönyök, meg az ablaktáblák – ha volt ilyen –, azonban a nyári meleg ellen is már régen védekeztek. Adataink már az 1500-as évektől vannak! A XVIII. sz. végén, az akkor már gyakori zsalus szárnyak helyére mind gyakrabban készültek másik, üvegezett szárnyak, s a két garnitúrát felváltva használták. Télire az üveges „téli szárnyakat” akasztották fel, amiket tavasszal zsalus, „nyári szárnyakra” cseréltek, és így tovább. Téli szárnyat azonban csak a fűtött helyiségek kaptak… A módszer bevált, s később a téli szárnyakat már le sem vették, hanem maradtak fönn az üvegesek (7. kép). Így született meg a kétrétegű ablak!

Az épületasztalosság történetében vidékeinken a XIX. század az ablakok megkettőzésének kora. Ez bizony elég látványos változás volt!

8. kép: Kettős borított ácstok

8. ábra: Kettős borított ácstok

Egyrétegű ablakok ma is vannak, de ilyenekkel már csak itt-ott, lépcsőházakon, folyosókon, mellékhelyiségben találkozhatunk. Érdekes, sok sajátos szakmatörténeti csemegét mutat a megkettőzés folyamata. Jól leolvasható és nyomon követhető ez az eredetileg szimpla, majd később megduplázott ablakokról. Ilyen ablak még sok van körülöttünk.

Az első dupla ablakok két, egymástól független gerébtokból állnak, s szárnyaik kifelé-befelé nyílnak. Az ablakkávához belülről és kívülről támaszkodó két tokot oldalt 2–3 vékony-keskeny lemezszalag fogja össze, így tartja a belső tok a külsőt (9. ábra). Korábbi, ma már ritkán látható megoldásnál a két tokot hosszú, kötőtűszerű, a falkáván is átmenő szögek fogták össze. Eredetileg ez az összeállítás volt a „kapcsolt gerébtokos ablak” (9. képek). A név később átszármazott a béléssel kötött, befelé-befelé nyíló gerébtokos ablakra, de könnyű belátni, hogy ez a megnevezés arra nem illik! A „gerébtok” szó 1880 után, az első magyar nyelvű szaklapokban jelent meg, eredetét eddig még nem sikerült tisztázni. Ezt a tokfélét a műhelynyelv korábban hevedertoknak, vagy staflitoknak mondta.

9. a kép: Kétrétegű gerébtokos ablak tokjait összekapcsoló pántok

9. b kép: Kapcsolt gerébtokos, ki-be nyíló ablak bontásakor látszik a korábbi festett „falbélés” és rajta a későbbi deszkabélés

9. ábra: Ki-be nyíló gerébtokos ablak metszetén „v” jelzi a két tokot összekapcsoló vaspántot

A század utolsó harmadában a nagy gazdasági fellendülés idejét nagy építkezési láz is jellemezte. Rengeteg új ajtó és ablak készült. Akkor már általános volt az új épületekbe tervezett eleve kettős ablak. Az épületasztalosok a megrendelőknek különböző tokszerkezeteket ajánlottak. Különbség elsősorban a szárnyak nyitási irányában volt, de az árnyékolók-sötétítők is alaposan bonyolították a kész munkát. A szárnyak nyitási iránya lehetett ki-be, vagy be-be. Ki-benyíló rendszerű volt eredetileg a feljebb már tárgyalt kapcsolt gerébtok, ami idővel a két tok közé deszkabélést kapott (9. b. Kép). Ugyanígy nyílt a pallótokos ablak is. Ezek egyszerű, olcsó megoldások voltak. Nagy hátrányuk volt viszont az ablakok korai romlása, az őket az épülethomlokzat síkján érő külső hatások (eső, hó, szél) miatt. További hátrányuk, hogy nem lehetett rájuk árnyékoló zsalus szárnyakat, de még az ekkor újdonságként megjelenő redőnyt sem szerelni!

Fejlettebb, de bonyolult és drágább konstrukciók a minden szárnyukkal befelé nyíló ablakok. Ezek a (kapcsolt gerébtok nevet kissé sután megöröklő) „kétrétegű, béléssel kötött, befelé-befelé nyíló gerébtokos” (10. kép), és a vegyes tokos ablakok. Ez utóbbi egy pallótok és egy annál szűkebb nyílású gerébtok összeépítéséből született. Erős, jó szerkezet!

10. kép: Béléssel kötött, gerébtokos, be-be nyíló ablak (1860)

11. ábra: Bélésbe nyíló ajtó metszete

A nyitási irány megváltoztatása bonyolultabbá tette a korábbiaknál az ajtótokokat is. Nem a falsíktól kifelé, hanem a másik irányba nyílik az ún. bélésbe nyíló ajtó. Nagy előnye, hogy a nyíló szárny nem vesz el fölösleges helyet a környezetétől (11. ábra). A XX. sz közepén divatos kétrétegű, be-benyíló erkélyajtók, tk. ablakok! Ezek hagyományos zárral és kilinccsel szerelve, csak az egyik irányból – belülről – nyithatók!

A századforduló idején az új középületekben – posta, bank, áruház, hivatal, iskola, színház stb. – jelentek meg a lengő-, forgó-, toló-, harmonikaajtók, melyek részletes tárgyalására e cikkben nincs lehetőségünk…

A történelem sodrában minden részletet meg kell említeni akkor is, ha az nem a fejlődést szolgálja!

Kell szólni az alapanyagról! A XIX. század második felében a történelmi országban százszámra dolgoztak a deszkametsző patakmalmok, és a millennium idején hatvan gőzfűrésztelep ontotta vagonszám a fűrészárut. Nem volt baj sem a mennyiséggel, sem a minőséggel. A gépesítés kb. ekkor érte el a faipart. Az asztalosműhelyekben is megjelentek az alapgépek. Először a fűrész- és gyalugépek, majd az asztalosmarók, a hosszlyukfúrók és lassanként a többi. A kilencszázas évek elején a gépgyártók és képviseleteik már többfejes marógépeket is kínáltak. Gépműhelyt berendezni a városokban is csak nagyon kevesen tudtak (ők lettek később a „burzsujok”). Az asztalosok ezekbe a műhelyekbe hordták az otthon leszabott anyagot bérben „kigépelni”, majd az onnan hazavitt, keresztmetszetben és szerkezetben is kidolgozott alkatrészekből otthon állították össze – hagyományosan, kézi munkával – az ajtókat, ablakokat. Észszerű! Ott és akkor kezdett romlani az alapanyag minősége. A gép kidolgozta, gyalulta, marta, falcolta stb. azt a göcsös anyagot is, amit kézzel aligha lehetett volna megmunkálni, kidolgozni. Az anyaghibák aztán később – már a beépítés után – meggörbüléssel, elcsavarodással bosszulták meg magukat (12. kép). A szárnyak megvetemedtek, nem zártak, passzítással sem lehetett őket rendbe tenni stb. Az ilyen hibák később körülményesen, rendszerint csak alkatrészcserével voltak javíthatók! Régi szakkönyveinkből tudjuk, hogy a fűrész elterjedése után az utolsó, hasítással készült alkatrész az ablakszárnyak üvegosztó bordája – a sproszni – volt. Azt jó, egyenesszálú anyagból hasították és csak azután gyalulták ki. Ilyen fontos volt az egyenesszálú, erős borda a végein lévő, az egész szárnyat erősítő két csappal! Hová süllyedt szakmánk azóta?

12. kép: Göcstől görbült toktalp egyenesre vésése

13. kép: Rakottas keresztajtó keresztpánttal, középen a húzógomb nyomával és utólag bevésett zárral

Szólni kell a szerelvényekről is! Azok biztosítják a gyártmány működését, rendeltetésszerű használatát. Ezen túl egyben az ajtók és az ablakok díszítésének hagyományos felületei is voltak. Ezek a szárny(ak) mozgását biztosító (és súlyát viselő) pántok, a nyitást-csukást segítő fogantyúk, a zárak, a reteszek és további segédszerelvények, pl. kitámasztók, a szárnysarkokat erősítő szegletpántok stb. Az itt felsorolt szerelvények hagyományosan mind jól látható helyre, az ajtólapokra kerültek. Kidolgozásuk nemcsak az ajtó, hanem az egész ház rangját is emelte. A lakatosok pompás szerelvényeket készítettek nemcsak a főrangúak, hanem gyakran az egyszerű megrendelők számára is (13 a-c képek). Ezek a napi gyakorlatból már rég eltűntek. Először a pántok alakultak át kb. 280 éve, a barokk kor végén, amikor a régi díszes keresztpántok helyett megjelentek a bevéső diópántok elődjei. Ezek a bútorajtókon használtakhoz hasonlítottak, csak azoknál sokkal nagyobbak, erősebbek voltak (14. kép). Ezzel két, esetleg három jellegzetes díszítőelem tűnt el az ajtólap felületéről.

14. kép: Bevéső pánt egy XVIII. sz-i ajtón

15. ábra: Jellegzetes, XIX. sz-i ajtóformák

Hasonló sors várt a zárakra is. Az íróbútorok – íróláda, tabernákulum, írókomód – lehajtható írólapján mindig útban volt a máshová nem rakható, rászögelhető zár, s nem váltak be a lapról besüllyeszthető zárak sem. Egyre kisebbek lettek az oda szánt zárak, míg végül már a lap élébe vésett fészekben is elfértek. A feladat sikeres megoldása után a lakatosok hasonló, az ajtólapokba bevéshető zárakat szerkesztettek. Ez a megoldás hamar divat és piaci siker lett. Így tűnt el az ajtólap másik jellegzetes díszítőeleme, a borított zár. Ezzel eltűnt a díszes zárborítás és a hasonló alaplap is. Az utolsónak maradt díszítőelem a behúzó gomb volt. Ez a funkcióját nevében hordó szerelvény a kilincs általánossá válásával ugyan elvesztette szerepét, de felszerelése az ajtókra továbbra is úgyszólván kötelező volt! A vaskereskedések az államosítás előtt még árulták! Elmúlása a bevéső zárhoz köthető. Ha az nem születik meg, akkor talán még ma is használnánk… A bevéső zár számára vésett fészek ti. elég nagy, ami középmagasságban, az ajtószár „fríz” szinte teljes keresztmetszetét elfoglalja. Pontosan ott, ahova az ajtólap keresztosztójának a csapja fut be! Erős ajtólapnál erre a csomópontra szükség van, aminek tartását a borított zár két furata még nem zavarta, a zárfészek viszont igen. A csap ugyanott nem lehet! Később ezeket a zárakat sok régi ajtólapba azért mégis bevésték… (13. a kép). Az új helyzet szakszerű megoldása az addig mindig középen lévő osztóborda eltolása volt fölfele vagy lefele. Oda, ahol használ, de ahol nincsen (nem lesz) zárfészek. Mivel fontosabb volt a kilincs és a zár magasságának megtartása, ezért az osztóbordát kellett eltolni. A XIX. századi ajtókon ezért nincs középen az osztó (15. ábra). Ahol két fekvő borda van, ott azok közé éppen befér a bevéső zár… Így tűnt el a keretbetétes ajtólapok mértani közepéről a húzógomb fölerősítésére is alkalmas erős keresztosztó és vele együtt a kedves, ősi, de már réges-régen nem használt behúzó gomb.

16. ábra: Bevéső diópánt rajza. Az ajtóé nagyobb, az ablaké kisebb

16. kép: A hüvelyes sarokpánt, a külső ablakokon még a XIX. sz. végén is gyakori volt

Az ablakokon viszont megmaradt a hüvelyes sarokpánt addig, amíg a XIX. sz. vége felé a bevéső diópánt megjelent (16. kép és ábra). Fontos, a szerelvényeket is érintő változást hozott az, amikor az ablakok keresztosztójának a vállpárkány alatti részét kivágták. A szélesebb, új szárnyak egymásra csukódtak, „középen felnyílók” lettek. Zárásukat új módon, rúdzárakkal oldották meg, erről azonban az üvegezéssel együtt már a következő cikkben lesz szó.

Kapcsolódó dokumentum:

Tetszett a cikk?