Bútor és design

Bútor, bútor, bútor

Faipar.hu

Az Iparművészeti Múzeum olyan nagyszabású eseménnyel kényeztet minket, amely országszerte néhány évenként, de inkább néhány évtizedenként egyszer adódik. Ez a nagyságrend hazai viszonylatok között párját ritkítja, utoljára talán 15-20 éve volt ekkora bútorkiállítás az Iparművészeti Múzeumban. Az épület első emeleti Hőgyes Endre utcai szárnyán végighúzódó teremsort kapta meg az anyag, már ez is érdekesség, hiszen ezek a termek ilyen módon ritkán vannak összenyitva. A téma a szecesszió bútorművészete, az elénk táruló látvány lenyűgöző: bútor, bútor, bútor, és nem is akármilyen. Eleve szép dolog, hogy a bútortervező fogalmát egyáltalán még bárki megemlíti, de hogy bútortervezők munkásságáról szóljon egy ekkora kiállítás, azt tekintsük a sors adományának. Pedig mintha a tárlat nem is a bútorról szólna: egy korszakot mutat be egy jól megkomponált képpel. Itt némi szomorúsággal állapíthatjuk meg, hogy bizony volt kor, melynek korrajzát föl lehet vázolni csupán a bútoron keresztül. Hiszen nem egyszerűen használati tárgyakat látunk itt, hanem az életminőség, a nemzeti és a szakmai kultúra hordozóit, és ezt nem a történelmi távlat alakította így. A kordokumentumokból jól látszik, hogy ez már a tárgyak keletkezése idején is így volt. „Kőszálon termett sajgó liliom" a kiállítás hivatalos főcíme, ami korántsem tűnik szerencsés választásnak, de az a helyzet, hogy nincs az fátyolosan merengő cím, amit ez az izmos anyag ne vinne el a hátán, és még ennek a széplelkűségnek is megvan a maga tanulsága. Egy kukkantásnyi időre bepillanthatunk azokba a cizellált társadalmi állapotokba, amikor a bútor sokakat tartott el. Mint a kiállítás bevezető tablójáról megtudhatjuk, egy irodalmi mű ihlette a címadót: Molnár Ferenc „Üvegcipő" című elbeszélése egy bútorrajzoló és egy cselédlány szerelméről szól, ráadásul örömmel konstatálhatjuk, hogy a szerelem be is teljesedett. Mindez egy olyan boldog korban, amikor még bútorrajzolók éltek ugyebár. Igaz, hogy léteztek akkoriban cselédlányok is, de lássuk be, hogy pont ezekben a válsággal terhelt időkben nem is lenne olyan elborzasztó távlat ez az alkalmazotti sors a tescopénztárosi állás alternatívájaként.

Nem a csicsa miatt

A kiállítás három fő részre tagolódik: a „Lechneri formanyelv" „Nemzetközi áramlatok vonzásában" „A kései szecesszió mesterei". A kiállítás felépítése jól követhető: egy-egy név, a hozzá kapcsolható bútor, annak korabeli fotója vagy enteriőrkép, a bútor történetének rövid leírása, a gyártó megemlítése. A kiállítást kísérő külső folyosórészen ismeretlen tervezők és gyártók bútorainak képei láthatók. A szerencsés válogatás és az átgondolt koncepció érdeme, hogy az anyag a szokásosnál többet képes láttatni a szecesszióról. A szecesszió több mint két évtizede éli hazai reneszánszát, és ez alatt csak rövid időszakokra veszített újraéledt népszerűségéből. Most nem azt látjuk elsősorban, amit a szecesszióban amúgy szeretni szokás: a szertelen díszítettség és mívesség tobzódását. Ez a kiállítás arra világít rá, hogy a szecesszió nagyon is modern stílus volt. A bútorok szerkezete a gyárthatóság kapujában állóan racionális szerkezetű. A kiállítás sok ponton kitér azokra a szociális és kulturális törekvésekre, melyekkel a kor és a stílus képviselői a nagyobb tömegeket igyekezett termékekkel - így bútorral is - ellátni. Kevésbé ismert tény, hogy a szecesszió a saját korában korántsem volt ilyen népszerű és egyértelműen elfogadott stílus, mint ma: még kultuszminiszteri állásfoglalás is született a terjedése ellen. A kordokumentumokból azonban az tükröződik, hogy dinamikus szakmai élet folyt a kilencszázas évek elején, és a bútor kiemelt szerepet kapott a társadalom életében. Valódi testületek valós szándékkal hatékonyan működtek közre a társadalom és az iparművészek közötti közvetítésben, az ízlésformálásban, és a mai fogalmainknak teljesen megfelelő marketingben. Így egyebek között Iparművészeti Társulat munkálkodott a művészek és iparosok lelki komfortján, ez a társulat rendszeres éves karácsonyi és tavaszi vásárt tartott - az itt bemutatott bútorok közül sok vált ismertté és híressé, nem egyet közülük a mostani kiállításon is láthatunk. Nemzeti Szalon, továbbá Bútorcsarnok Szövetkezet néven is működött szakmai tömörülés, a különböző szervezetek az ízlés formálása és a stílus terjesztése érdekében mintalapokat bocsátottak az iparosok rendelkezésére. Bár a szecesszió nem volt egyértelműen elfogadott stílus, azért akadtak feltétlen támogatói is, és az ízlésbeli viták ellenére államilag támogatott komoly pályázatok erősítették a hazai bútor pozícióját, még nyereményjáték is született a magyar bútor népszerűsítésére: egy 30 000 korona értékű Horti Pál tervezte ebédlőberendezés volt a főnyeremény. Ekkoriban indult a „Művészet" folyóirat, mely 1906-os első számában Lechner Ödön híres - kiáltványnak is beillő - cikke napvilágot látott. Kezdőmondata ez volt: „magyar formanyelv nem volt, hanem lesz."

Az Iparművészeti Társulat bútortervezési pályázatot hirdetett olcsó, gyártható bútorokra, így az olcsó sorozatbútor korabeli fogalmával is megismerkedhetünk: ifj. Bodon Károly nyertes pályamunkájának (komplett hálógarnitúra) egyik szekrénye itt látható.

Világlátott tárgyak

A szakmai rangot nem csupán a hazai mezőnyben szerzett pontok erősítették. Világkiállítások tarkították és serkentették a gazdasági és szakmai életet, jellemző módon akkoriban enteriőrökkel jelentek meg az egyes nemzetek ezeken a kiállításokon, így a bútor markánsan képviselte a kiállító országokat, mint ipari és kézművestermék, és mint a nemzeti identitás, életstílus és kultúra hordozója. Ilyen körülmények között nem is csoda, ha páratlan formagazdagsággal és hihetetlen mennyiségben születtek a bútorok, világszínvonalon. 1900-ban Párizs, 1904-ben St. Louis, 1906-ban Milánó, 1911-ben Torino volt világkiállítási helyszín, de voltak ezenkívül nemzetközi iparművészeti kiállítások is, melyeken szintén sikerrel szerepeltek a magyar bútorok. A világot járt bútorok közül itt láthatjuk Faragó Ödön Erzsébet királyné számára tervezett „kerti szoba" garnitúrájának másodpéldányát, Nagy Lázár támlás székét, mely a milánói Világkiállítás előtt Párizsban is bemutatkozott a világ előtt. Maróti Géza széke a milánói, asztala a torinói kiállításon szerepelt.

Nagy Lázár úriszobaszekrénye 1900-ban Párizsban, 1906-ban Milánóban járt. A magyar bútorok dicsőséget jelentettek a nemzetnek is, és a tervezők egyéni karrierjét is egyengették a sikerek. Horti Pál a St. Louis-i Világkiállítást követően évekig dolgozott Amerikában, az általa tervezett magyar kiállítási rész annyira megnyerte az ottani közönség tetszését. A kiállítás nem ragaszkodik csupán a kor híres tervezőinek és gyártóinak munkáihoz. A magyar szecesszió bővelkedik viszonylag ismerős nevekben, legalább néhány húzónév mindenkinek eszébe jut: Kós Károly, Toroczkay Wigand Ede, Lechner Ödön. Az ismert tervezők mellett ismerős kivitelezők nevei is ránk köszönnek a táblákról: Mahunka, Thék Endre, Schmidt Miksa bútorgyára. A kiállítás azonban nagyon egészséges módon nem e nevek köré épült, sok ismeretlen névvel találkozhatunk, és bátor vállalás a kiállítási cédulákon feltüntetni, hogy egy-egy tervező vagy kivitelező ma ismeretlen előttünk. Nem szégyen az, mert például a világsiker sem garancia arra, hogy egy tárgy tervezőjének neve is fönnmaradjon; így járt az 1911-es torinói kiállításon szereplő karosszék is, melynek csupán a kivitelezője ismert (Székely Ödön bútorgyára).

Bauhaus: a keblen melengetett kígyó

Érdekes megvilágításba helyezi a kiállítás a szecessziót, melynek missziójául azt jelöli meg, hogy a művészetnek és a művészeknek sikerült a historizmus és az eklektika köréből kitörni a stílus által, és utat nyitni az Art Deco és a Bauhaus felé. A sors fintora, hogy a díszítettség a későbbi racionálisabb stílusok képviselőinek céltáblájává vált, és így a szecesszió kitúródott a kulturális tányér szélére, egy időre üldözött stílussá vált. Magyarországon az ötvenes évektől ezt az üldöztetést tetézte, hogy a szecesszió minden korszerű szociális törekvése ellenére sem tudott a kisemberek számára elfogadott stílussá válni a maga korában, így nálunk mindvégig polgári stílus maradt, és mint ilyen, üldözendő csökevénynek számított e bútorok puszta birtoklása is. A stílus közel két évtizedes virágzása a múlt századforduló környékén mindenesetre eléggé beleírta magát a hazai iparművészetbe és a kultúrába ahhoz, hogy egy ilyen erős anyagra való bútor megmaradjon, bár a veszteségek még ebben a viszonylagos bőségben is érzékelhetők. A korabeli bútortervezők enteriőrökben gondolkodtak: bútoregyüttesekben, a hozzájuk tartozó szőnyegekkel, függönyökkel és világítótestekkel. Többnyire enteriőrök, de legalábbis garnitúrák szerepelnek a korabeli reklámcélú fotókon is. A kiállítás ezekből az enteriőrökből csak keveset tud visszaadni. A legteljesebb kollekció egy Faragó Ödön által tervezett fogadószoba, de a komplett garnitúra megidézését itt is fotó segíti.

Tárgyak itthon otthon

Izgalmas tárlat ez, sok stílszerű visz-szatéréssel és elegáns metszésponttal - mindjárt az első maga a helyszín: az Iparművészeti Múzeum volt az első budapesti szecessziós középület annak idején. A kiállítóterem bejáratánál látható Lechner Ödön tervezte kiállítási tabló a múzeum eredeti berendezései közé tartozott. Spiegel Frigyes állóóráját a múzeum előterének állandó darabjaiként szokhattunk meg hosszú éveken keresztül. Az óra nem mellesleg az 1896-ban felépült és átadott múzeum első szerzeményei közé tartozik: az Iparművészeti Társulat 1999-es karácsonyi kiállításán vásárolta meg gyűjteménye számára az intézmény.

Néhány más darab is ismerősként köszön ránk. Györgyi Dénes masszív karosszékei mind a mai napig állják a sarat a Mezőgazdasági Múzeum használatban lévő eredeti berendezéseként. Láthatunk néhány művészettörténeti tananyaggá vált bútort a Kozma Lajos által tervezett Rózsavölgyi Zeneműbolt megmaradt berendezéséből, de tananyag Rippl Rónai József Andrássy-kastélyba tervezett ebédlőjének terve is. A gyakran publikált, most eredetiben látható - műszaki vonatkozásokban kissé laza - rajz több dolgot is jelképez egyszerre: a szakmák egymásba metsződésének szabadságát és a szakipar magas szintű felkészültségét, hiszen ebből a rajzból művészettörténeti kilométerkövet legyártani azért jelez valamit.

Kakukktojás a sztár

Ha a kiállítás nagyközönség által legismertebb opuszát akarjuk megtalálni, az valószínűleg nem bútor, hanem a „Vörös ruhás nő" - Rippl-Rónai József falikárpitja az idők folyamán a magyar szecesszió védjegyévé, reklámarcává vált itthon és külföldön. A kiállítás legnagyobb becsben tartott kollekciója alighanem a Faragó Ödön Sissy számára tervezett „kerti szoba" garnitúrája, mely a londoni Victoria & Albert Museum tulajdona - a múzeum elődje rendelte meg másodpéldányként az eredeti után az 1900-as párizsi világkiállításon. Tőlük kölcsönöztük most, hogy megnézhessük hajdani dicsőségünk képviselőjét élőben. A kiállítás legütősebb darabjai kétségtelenül Kozma Lajos szakmai tőmondatokban és három folyóméterben megfogalmazott kanapéja, valamint Maróti Géza markáns asztala, mely az 1911-es torinói kiállítás Budapestet bemutató magyar termében állt. Hazai gyakorlatban eléggé ritka, hogy közgyűjteményben kiállított darabot meg lehessen vásárolni. Ha a Pintér Antik által kölcsönadott fekete állóóra és tálaló a kiállítás után gazdára talál, akkor itt most ez is megtörténhet. A galéria más bútorokkal és egyéb szakmai segítséggel is szolgálta a kiállítás nemes ügyét, akárcsak a magángyűjtők, és több hazai közgyűjtemény kölcsönzései.

A kiállításhoz audio tárlatvezetést is kérhetnek magyar vagy angol nyelven azok a látogatók, akik nem érik be a látvánnyal, és a szűkszavú, többnyire korrekt feliratokkal.

A kiállításhoz katalógus ugyan nem tartozik, de a kiállítás tematikájával szinkronban szerkesztett igényes kiállítású könyv jelent meg, melynek bemutatója az Iparművészeti Múzeumban volt.

A könyv szerzője Somogyi Zsolt, a kiállítás kurátora, akinek évekig tartó munkája eredményeképp ez a kiállítás végül létrejött.

totaj

A nagyszabású kiállítást programsorozat kíséri, melynek utolsó három előadását még e cikk megjelenése után is meghallgathatják az érdeklődők:
Január 28., 19.00: Kozma Lajos munkássága - Horányi Éva előadása

Február 25., 19.00: Szecessziós csipkék - Erdei T. Lilla előadása

Március 25., 19.00: Bútorok a restaurátor szemével - Németh György előadása

Tetszett a cikk?

Lehetne jobb Tetszett!

Bútor, bútor, bútor

Tetszett a cikk?

Cikkajánló

Élőben még szebb

Aki a fánál is keményebb

Rendhagyó, különös és titokzatos