A mosoly fűszerezte japán humor tárgyai

Mintha – a XIX. századi japán reformkorszak Európába utazó tanuló képviselői után – egy újabb, immár Európát is gazdagító japán „kirajzásnak” lennénk tanúi. Alkotásaik cáfolni látszanak a tetszetős közhelyet, miszerint a globalizálódó világgazdaság globalizálódó formatervezést, tehát nemzetközi formanyelvet szül.
A figyelmes szemlélő rájön, hogy a japán formafelfogásban rejlő esztétikumot elsősorban mint szellemi észlelést kell értelmezni. Michael Möningerrel szólva: „a másság ezért nem csupán az objektumot öltöztető formaválasztékot, a tárgyak megjelenését, hanem a szubjektumukat öltöztető kecsességet és az eredetiség minőségét, gyakorlati kétértelműségüket, szinte azt mondhatni szellemi feszültségüket” jelenti. Mindezek találó jellemzői az Oszaka és Milánó között sűrűn ingázó japán formatervező, Toshiyuki Kita műtárgyainak is.

Wink fotelek – Cassina

Az 1942-ben Oszakában született, barátságosan mosolygó, de tartózkodó designer, a szülővárosbeli Naniwa Industrial Design College 1964-es évfolyamának végzettje. 1967-ben már megalapítja saját oszakai műtermét, amelyben a lakással, életstílussal és a helyben hagyományos kézművesség tanulmányozásával foglalkozik. És innen – a japánokra jellemző tartózkodás jegyében – nincs több, az életrajzi adalék, kommentár és méltatásokból összeálló piedesztál. Mindez csak a nyugati kultúrkörben furcsállható hiányosság. Japánban, ahol az anonimitásnak több évszázados a hagyománya, és a nemzetközileg ismert japán cégek, a Sony, Sharp, Panasonic stb. több ezres létszámú tervezőkollektívákat foglalkoztatnak, ez a természetes állapot. Ezek a népes tervezőkollektívák általában a legforgalmasabb üzleti negyedekbe – ahol az élet pulzál – telepítik stúdióikat egy „csillapíthatatlan étvágyú fogyasztói társadalomban…”, ahol „a divatok és fogyasztói trendek láthatóan gyorsabban változnak, mint az évszakok”. (Furnio Shimizu japán műkritikus)

Aki, Biki, Canta

A japán designerek fokozódó és sikeres európai tevékenységének több oka is lehet. Talán egyike az a tény, hogy a japánokat hagyományosan kíméletlen vándorlási hajlamuk jellemzi, ahogy a jeles építész, Yoshinobu Ashikava megállapítja: „sehol sem tartózkodunk és semmihez sem ragaszkodunk". (Az „utazva lakás” és mobilitás szellemét a japánoknál a természeti katasztrófák gyakori eseményei honosíthatták meg.)
Így aztán természetes, hogy Kita már 1968-ban, Milánóban, a jeles Moroso cégnek kínálja a japán hegyeket idéző „Saruyama” névre keresztelt kárpitozott műtárgyait. Ezt követően a cég megveszi a „Walk” (Sétáló) névvel valóban sétálót idéző könnyűfotel formatervét. Mindkét termék mindmáig szerepel a Moroso kínálatában.
A természetet megidéző és az élőlények gesztusait, mozdulatait megjelenítő műtárgyak, azaz „a természethez fűződő hagyományosan szoros és érzékeny kapcsolat” általában a japán művészek és olyan Európában is közismert japán formatervezők sajátja – mint a Kitára hatást gyakorló idősebb kortárs, Shiro Kuramata (1934–1991) vagy az Alchimia-csoport egykori tagja, Masanori Umeda (1941–). Az utóbbi több virágszerű foteljét ma is sikerrel forgalmazza az extravagáns kollekciójáról híres olasz Edra cég.
A korai milánói években Kita ismerkedett, és több olasz formatervezővel kooperált, mint Silvio Coppola, Giotto Stoppino és Bepi Fiori. Az igazi áttörést csak később, 1980-ban, de egy pillantás alatt és nemzetközi léptékben a „Wink” (Kacsintás) nevű zoomorf (uszonyos óceáni lény) formákat idéző fotelcsaládja hozza meg. A színes sportöltözetbe öltöztetett, a használó alá nyújtózó alvázak, fejtámasztó uszonyok fém artikulációkkal fokozatmentesen állíthatóak. Gyanítható, hogy egy sokat és hosszan utazó (repülő) designer komfortról szóló tapasztalatait összegezik.
A fiatalos, színes „joggingba” öltöztetett alakváltó mobiliák áttörését Kita egyik méltatója, Lilli Hollein röviden: „egy kacsintással a fősodor ellenében” címszóval méltatja.

Tok fotel – Stokke

A fotelcsalád és a hozzá illő „Kick” (Rúgás) asztalka gyártója (1983-tól) a jeles olasz Cassina cég. Mindkét terméket már 1984-ben beválogatják a New-York-i MOMA (Modern Művészetek Múzeuma) állandó kollekciójába.
A méltatók Kita munkáival kapcsolatban általában több jellemző vonást említenek, úgymint: a humor, a komfort, technikai affinitás, organikus formák és metaforikus jelleg.
A Wink sikerét követően európai kapcsolatai, termékei sora és a műfajok sokasodni kezdenek:

• 1983-tól ismét lámpákat tervez az olasz Guzzini cégnek.
• 1985-től egy állítható, kényelmes chez longue-t tervez a német Interprofil cégnek.
• 1989-ben megtervezi a spanyol Casas cégnek a „Mirai” székcsaládot. Itt érvényesül a japánokra jellemző moduláris jelleg, amivel a nyomás alatt öntött alumínium székvázakhoz több változatban addícióval (hozzáadással) társítják a támlafejeket, új karaktereket hozva létre.
• Mindezek mellett tervez az olasz Akadémia, Luci, Ipnos, Atelier, Cidue és Magis cégeknek is.
• 1996-ban az olasz ADELE C cégnek tervezett görgős könnyűfotel család színesen gesztikuláló tagjai az „Aki”, „Biki” és „Canta” azonos alapmodulhoz társított különböző támlák és karok révén jönnek létre.
   

Hop fotel és lábtartó – Wittmann

Tapasztalatait 1989-ben a Movements as concept (A mozgás mint elképzelés) címmel egy Japánban kiadott könyvben összegzi.
Időközben japán és európai cégeknek a hagyományos kézműipari technikákkal interpretálja a japán tárgykultúra örökségét. De az új funkciókat, pl. termoszt is integrálja készleteibe.
Így születnek:

• 1986-ban a „Waima” urushi lakkal készült edénycsalád a japán Ohnumkai – Koshudo cégnek,
• 1991-ben a „Beppo” rizspapír lámpák az IDK japán cégnek,
• 1994-ben a „PAO” rizspapír lámpacsalád az olasz Guzinni cégnek,
• 1997-ben úti edénycsalád a Yamanaka IDK japán cégnek,
• 2003-ban a „Pewter” (Ónedény) úti edénysorozat a Mariage Freres francia cégnek,
• 2003-ban a „Hana” porcelán étkészletek az Arita Nanakura Porceline japán cégnek.
   

1987-ben a párizsi Pompidou Központ 10 éves évfordulóján, a hagyományos japán kultúra szellemiségét megjelenítendő egy teaszertartásra szolgáló „ceremoniális teret” jelöl ki anyagtalan eszközökkel határoló fémrudakkal, nem leválasztva, csak érzékeltetve azt.

Toki

Bár Kita kozmopolita világpolgárnak tekinthető, hiszen mint vallja: „a designnak számomra nincsenek határai és nemzetisége, és a designernek egy közös, határokon túlnyúló nyelvet kell találni.” Sőt egy osztrák cégnek dolgozva állítja: „én megszűnök mint japán, osztrákká válok, amikor Wittmannak dolgozom.” Amellett közismerten példaképének tekinti az elmúlt századforduló jeles osztrák építészeit, első tárgyformálóit: Otto Wagnert, Josef Hoffmant és Le Corbusiert, a modernizmus egyik atyamesterét is. Elkötelezettségéről, szellemiségének gyökereiről, amelyek a japán hagyományokban mélyen rögződnek 1999-ben kiadott a „Washi and urushi” című könyvével tesz tanúbizonyságot. Nekünk európaiaknak pedig csodálkozás helyett azt kell megértenünk, hogy a japán kultúrában természetes és hagyományos jelenség az ellentmondások szintézise. Ehhez nagy segítséget nyújt a buddhizmus japán változata, a zen (meditáló) mentalitás. Így Kita alkotói felfogásának jellemzői közé feljegyezhetjük tradíciótiszteletét is.
Az említett osztrák Wittman cégnek a '90-es évek elején kezdett dolgozni. Első bútorcsaládja a japánosan aszimmetrikus és „kitásan” organikus, színes „Hop” kárpitosbútor- család (fotel + kanapé és lábtartók). Ezt követi 1999-ben a hasonlóan sajátságos „Koto” étkező és szófa. Bécsi tartózkodása során, 1993-ban, vendégtanárnak hívták egy szemeszterre a Bécsi Alkalmazott Művészetek Főiskolájára. Itt barátkozik össze a hasonlóan „színes” egyéniséggel, a dél-tiroli designerrel és világpolgárral, Matteo Thunnal. Diákjaiban csak japános mosolygó tartózkodása és egy kulcskifejezése: a „very nice” hagyott nyomot. Egyébként rövid időre oktatott a Vitra cégnél és a Shien-Chien Egyetemen Taipeiben is.
1997-ben a harmadik tárgyát a sevillai Japán Kiállítás forgó auditóriumába tervezett rá jellemző névválasztású „Multi lingual chair”-t is beválasztják a New-York-i MOMA állandó kollekciójába.

Toki

Szakmai tapasztalatai összegzéseként 2001-ben kiadják a „The soul of design” (A formatervezés lelke) című könyvét.
Az új évezred első éveiben Toshiyuki Kita főleg hazai, japán cégeknek tervezett elektronikai és elektromos cikkeket, mint: 2001-ben az „Aquos” tv-t hat változatban a Sharp cégnek, 2006-ban a „Miura” hangvetőt az Ms System-nek, a „Rizo” rizsfőző edényt, valamint a „Wakamaru” robotot a Mitshubishi cégnek. Ugyanakkor, hagyományos japán életszemléletet tükröző tárgyakat is tervez, mint: 2005-ben az „Aoya” lámpacsaládot a hagyományos japán washi papírból, 2002-ben a „Hana” étkészletet a neves Arita porcelángyárnak.
Később ismét európai cégnek tervez: 2005-ben a „Tok” fotelt lábtartóval a közismert norvég Stokke cégnek skandináv anyagválasztékot (rétegelt-préselt idomokból) használva. 2007-ben a humoros kárpitos bútorairól ismert Meritalia olasz cégnek megtervezi a „Toki” (pamlag, asztalka és ülőke) mozgatható kárpitos elemekből álló, színes bútorcsaládot.
Toshiyuki Kita talán legjellemzőbb „személyes” tárgya a „Two points” (Két pont) névvel 1991-ben bevezetett kettős számlapú karóra. Ez a tárgy a japán művészet hagyományosan szimbolizáló jellegének megfelelően tanúsítja, hogy alkotója több időben, kultúrában és térségben is létezve mindig tudja: hogy hány az óra!

Vásárhelyi János
formatervező

Tetszett a cikk?