Az ülés méltósága (2. rész)

1. kép: BSR Center a Váci úton (tervező: Szász László)

A mai fejezet tézise így szól: Minőségre szükség van, és a technológia segít minőséget létrehozni, de csak alapos, kiérlelt gondolatok segítségével. Ezeket az elmúlt korokban is meg lehet találni, újraértelmezni, és új minőséget létrehozni.

A tervezői tevékenység aktuális dilemmái

A rendszerváltozás után épített környezetünk és tárgyi világunk hatalmas mennyiségi és minőségi változáson ment keresztül. A spontán, majd az államilag levezetett privatizáció, a külföldi befektetők intenzív jelenléte, a beruházások nagyságrendje, az új minőségi elvárások, a kemény, sokszor tisztességtelen verseny alaposan átszabta a magyar tervezői szakma, az építőipar, a finanszírozó szervezetek, a gyártó- és beszállítócégek tulajdonosi szerkezetét, arculatát, technológiai felszereltségét, termékpalettáját.
De maga a társadalom is ambivalens módon éli meg a gyökeres változásokat. Az új technológiák, anyagok, iparcikkek jelentős része import útján kerül az országba. A láthatóan más, tőlünk fejlettebb ipari és humán kultúrák termékeit a legjobb esetben is csak közepes minőségben tudjuk adaptálni. Ez igaz mind a tervezői, mind a kivitelezői területre. Épített környezetünk magán viseli a minőségi termékrendszerek adta lehetőségek és az adaptáció kényszerének kettősségét. Az állításban megfogalmazottak nem jelentenek sem építészeti, sem esztétikai értékítéletet, és valószínűleg a globális gazdasági együttműködés természetes folyamatát tükrözik, továbbá egyfajta pozitív kihívásként is kezelhetők. A fővárosban az elmúlt két évtizedben, óriási számban épültek irodaházak, kiemelten az egykori nagy iparövezetek sugárútjain, például a Váci úton, ahol a folyamat látványosan követhető (1. kép).
A nyugat-európai példákkal szemben, a köz- és a versenyszféra területén megvalósuló presztízs értékű beruházásokban sincs igény és hazai gyakorlat az egyedi vagy kisszériás berendezések és felszerelési tárgyak tervezésére és legyártására.

2. kép: Philip Webb: Kredenc, Morris & Co.

Az asztalosműhelyek, kisüzemek szívósan állják a sarat a kemény versenyben. A mobil bútorokat, világítási berendezéseket, kiegészítőket gyártók szinte teljesen megsemmisültek. A magyarországi piac rendkívül árérzékeny. A lakosság jelentős hányada nem engedheti meg magának, hogy akárcsak jó közepes minőségű termékeket vásároljon. Inkább jellemző, hogy gyenge minőségű, de minél több fogyasztási cikket szeretnének birtokolni. A termelői oldalnak az állandó tűzoltás mellett nincs energiája értelmes és életképes termékstratégiát kidolgozni. A tőkehiány is fojtogató az ágazatban.
Az egzisztenciális küzdelmek közepette az emberek, így a tervezők és a művészek is jelentősen vesztettek szociális érzékenységükből és elkötelezettségükből. Úgy tűnik, a Modern Mozgalomnak nevezett művészeti korszak morális és humanista indíttatású gyökerei már régóta halódnak.
A következőkben szeretném megvizsgálni, hogy mik voltak az előzmények, illetve hogyan alakult ki az a progresszív tervezői hitvallás, amely az emberiség életének, létének igazságosságát akarta érvényre juttatni és jobbítani alkotásaiban.

A nagy változások kora, a XIX. század

3. kép: Josef Hoffmann: Teáskészlet (1903), Wiener Werkstätte

A XVIII. század végi nagy ipari forradalom hatására viharos gyorsasággal alakult ki a gépesített gyáripari termelés, ugrásszerűen javult a termelékenység. A korábbi mesterségbeli virtuozitást bizonyító díszítések a gépi gyártásban lélektelen, túlburjánzó giccsé degradálódtak. Az angol építészek, művészek egy része érzékenyen reagált a XIX. század közepére már kaotikussá váló állapotokra. Az Arts & Craft (Művészetek és Kézművesség) mozgalom tervezőinek meghatározó szerepük volt abban, hogy az iparművészet mint önálló alkalmazott művészeti ág létrejött, és megjelent a társadalmi igazságosság ügyében felelősséget vállaló tervezőművész. Megpróbáltak a rászorulók számára elérhető áron, igényes kialakítású, funkcionálisan jól működő mindennapi használati eszközöket, tárgyakat tervezni és gyártani. De a nagy élőmunka-igényű, egyedi kézműves technológiával ez nem volt biztosítható (2. kép).
A századfordulón a Charles Rennie Mackintosh vezette Glasgow-i Négyek elnevezésű művészeti csoport letisztult, geometrikus formavilágú bútorai nem hazájukban, hanem néhány ezer kilométerrel távolabb, az Osztrák–Magyar Monarchiában voltak nagy hatással koruk iparművészetére. 1903-ban megalakult a monarchia osztrák fővárosában a Wiener Werkstätte (Bécsi Műhely) a „Gesammkunst” (összművészet) jegyében. Munkáikat mind a tervezők, mind a kivitelezőműhelyek ellátták saját monogramjukkal. Életképes közép-európai alternatívát jelentett három évtizeden keresztül (3. kép).

4. kép: Breuer Marcell: B 25, Karfás pihenőszék (1928–1929), Gebrüder Thonet

Új szelek Közép- Európában

A századfordulón a német ipar vette át Angliától a vezető szerepet. 1907-ben megalakult a Deutscher Werkbund (Német Gyáripari Szövetség). Célkitűzése volt az újra fogékony gyáriparosok, iparművészek, építészek együttműködésének koordinálása, hathatós segítése. A gyárak iparművész tervezőket kezdtek alkalmazni. Színre lépett a társadalomba integrálódott, a gyártási folyamatokkal tisztában lévő, azt munkájában aktívan alkalmazó tervezőművész, a „designer”. Műveit sorozatban gyártott terméknek, nem pedig műtárgynak nevezik.
Az oktatás fejlesztésére is nagy hangsúlyt helyeztek. A német művészeti iskolák élére komoly reformokat végrehajtó tervezőművészek, híres teoretikusok kerültek, sok közülük külföldről érkezett. A Bauhaus oktatási céljául a jövő új tervezőinek képzését tűzték ki, akik itt próbálták megvalósítani a társadalmi igazságosság és a szolidaritás jegyében progresszív eszméiket, radikális momodernizációs és szociális programjaikat, művészeti akcióikat.
A híres Thonet cég termékeivel megteremtődött az olcsó, nagyszériás, variálható alkatrészekből álló, sorozatban gyártott népbútor. Az I. világháború után termékeik 75%-át újakra cserélték. Fiatal tervezőket hívtak meg: Breuer Marcell, Mies van der Rohe, Mart Stam. Az ülőbútor fogalmának újraértelmezésével, a legmodernebb ipari technológiát felhasználó ipari termék született, a csőbútor.
Breuer Marcell csőbútor-korszakának tervezési elvei véleményem szerint a Thonet B 25 kódszámú állítható háttámlájú pihenőkarosszékében összegződnek (4. kép). Minden a funkcionális cél, egy új típusú kényelem elérését szolgálja. A hajlított csővázszerkezetben érvényesül az acélcső rugalmassága.

5–6. kép: Mifi székcsalád hajlított fa változatai

A kapcsolatok csavarozottak, a bútorokat alkatrészekből, sorozatban szerelve állították elő. Az ülő- és a hátlap rugalmas fonata használat közben finoman enged a test súlya alatt, egyben súlytakarékos megoldás. A két karfa kényelmes megtámasztási felületet biztosít.
A karosszék aktív elemekkel is rendelkezik, amelyek a kényelmes és variálható üléspozíciót tovább javítják. A karfa meghosszabbításának vályúi biztosítják a háttámla dőlésszögének állíthatóságát. Az ülőlap rugós felfüggesztése a járműipar világából érkező megoldás. Egyáltalán az egész bútorra a gép és ember viszonyának alapos átgondolása a jellemző. Az ember maximális kényelemben, passzív helyzetben van, a szék ezt magas technológiai szinten, aktív elemekkel biztosítja. Az ülés pozíciója határozott, biztosított az oldaltartás. Ez a testhelyzet lehetővé teszi a végtagok felszabadítását, aktivizálását, amely a járművezetés alappozíciója lett.

Egy tervezői válasz – széktervezés és a megvalósítás

7–8. kép: részletek

A fentiekben bemutatott korszak tanulmányozása inspirálta a Mifi székcsalád megtervezését. A két szék tisztelgés a korszak és alkotóművészeinek, tervezőinek szellemi eredményei, technológiai vívmányai és szociális érzékenysége előtt a konstruktivista esztétika jegyében. A székek a Breuer Marcell által megfogalmazott tervezési kritériumokat is magukban hordozzák. A faváltozat a kellemes egyedüllét, gondolkodás, olvasás vagy a társas baráti beszélgetés lehetőségét biztosítja (5–6. képek). A két oldalsó, hajlított karfa-láb elem a Thonet-féle gőzölt hajlítási technológiával, bükkfából készült. A két oldalkeret párhuzamos síkjait, három darab, azonos hosszúságú keresztelem köti össze, ezek tartják az ülő- és a hátlapot. A tömörfa szerkezeti elemek mérete egységesen 20x45 mm, a háttámlát tartó felső összekötő 18 mm vastagságú. Az ülőlap 8 mm, a háttámla 5 mm vastag bükk rétegelt lemezből készült. A keresztmetszeti méretek, az összeépítési és az alátámasztási pontok helyének gondos kikísérletezése biztosítja az ülőlap és a hátlap kellő rugalmas alakváltozását. Reményeim szerint sikerült a megfelelő komfortérzetet kárpitozás nélkül is elérni. A viszonylag hosszú beülési mélység biztosítja a comb teljes hosszának felfekvését. A felsőtest enyhén hátradől, a gerinc „S” negatív görbületét felveszi és megtámasztja a meghajló háttámla. Az ülő test kicsit mélyen helyezkedik el. Az ülőpozíció jellege, a szerkezeti forma hátsó finom íve utal az elemzett kor, a 30-as évek híres futurista ikonjára, a Mercedes versenyautójára, az „Ezüst Nyílra”.

9–10–11. kép: Mifi székcsalád fém változatai

Az íves keret elemei gőzölt hajlítással Debrecenben, a Sellaton Hajlítottbútor Gyárban készültek. A három prototípus 2004 tavaszán készült a Magyar Iparművészeti Egyetem asztalos tanműhelyében Kosaras György vezető szakoktató szakmai vezetésével, a tervező aktív részvételével. Köszönet továbbá Kozák István szakoktatónak is segítségéért. A tömörfa alkatrészek asztaloskötései köldökcsapozással, átmenő-nyitott egyenes fogazással és átmenő csapozással készültek. A háttámla fogazása az ülőlapba készített négy darab csaplyukba ül bele (7–8. képek). A három vízszintes kereszttartóba elemenként két-két tőcsavar lett behajtva, amelyekhez süllyesztett fejű imbuszkulcsos biztonsági csavarok rögzítik a rétegelt lemez lapokat.
A felületkezelés alternatíváit képviseli a hármas széria. Napjaink szorongató környezeti problémáira utaló megoldás a méhviaszos beeresztés. Az elemzett kor egyértelműséget képviselő, elkötelezett tervezői hozzáállása inspirálta az ülő- és a hátlap törtfehér és fekete dukkózását.

12. kép: minta a felületi megmunkálások és csavarkapcsolatok változataival

Breuer Marcellnak volt egy teóriája, amelyhez képes illusztrációt is készített, miszerint a szék egyre inkább elanyagtalanodik, a végén leredukálódik egy levegőoszlopra. Csőbútorainál ez vezérli a technikai kialakítást. A Mifi székcsalád fémből és műanyagból készült változatainál az anyagok adta lehetőségek minél esszenciálisabb sűrítésével, redukált formaképzéssel kísérleteztem (9–10–11. képek). A székek kivitelezését Félegyházi Károly fémműves iparművész készítette asszisztensével, Nagy Leventével. A székek egységesen 18 mm vastag, vékony falú rozsdamentes acélcsőből és különböző 6 mm vastag műanyag lapokból készültek. Károly a csövek „T” elágazására egy nyomatékbíró tönkanyás csavarkapcsolatot készített. A műanyag ülő- és hátlapok süllyesztett fejű imbuszkulcsos biztonsági csavarokkal lettek rögzítve a vízszintes kereszttartókba, csonka kúp alakú gumibetétekkel kiegészítve. A gumibetétek további finom rugózó mozgást biztosítanak az ülő személy számára. A csőlábak végeire kemény műanyagból esztergált gömbpalást felületű záródugók készültek.
A három prototípusnál a rozsdamentes acélcső különböző felületi megmunkálásával, illetve különböző műanyag lapok alkalmazásával kísérletezhettem. A savmaratott vagy homokfúvott felületre emlékeztető narancs extrudált akrillemez mellé kézi csiszológéppel finom karcfelületet készítettünk a csővázra. Ettől az acél könnyedebb, inkább könnyűfémre emlékeztető kinézetet kapott. A teljesen átlátszó polikarbonát lapok mellé a csöveket a minél légiesebb vizuális kialakítás elérése érdekében felpolíroztuk. A „Frost” (fagy) fantázianevű, látványos, de kicsit lágy polietilén laphoz homokfúvásos, viaszos beeresztésű felületi megmunkálást társítottunk (12. kép).

Ha tanulmányozzuk, megértjük és újraértékeljük elődeink szándékait, munkáit, eredményeit és hibáit, akkor talán segítséget kapunk, hogy tisztességesen felkészüljünk az előttünk álló feladatokra, és a lehető legjobban oldjuk meg azokat. Közben önazonosságunkat is jobban meg tudjuk őrizni, a nemzetközi megmérettetésben pedig eredményeket és tiszteletet fogunk elérni és kivívni. Meg vagyok győződve arról, hogy nem formalista esztétikai idézetekre, hanem a ma igényeit szem előtt tartó, a kor technológiájának nyelvén megszólaló és tisztességgel legyártott termékekre van szüksége hazánk lakosságának. A honi társadalmat pedig az egyén és a közösség(ek) viszonyának újragondolása és építése viheti előre, amelyben az alkotóknak, a gyártóknak is megvan a szerepük.
A következő részben az emberi méltóság huszadik századi tiprásáról és mesélő hintaszékekről lesz szó.
(Folytatjuk)
Juhász István

Tetszett a cikk?