Ebbe nem fárad bele a lélek


A legrégibb orgonának nevezhető hangszer Krisztus születése előtt 225-ben keletkezett. Ktesibios görög feltaláló nevéhez fűződik az első hangszer megalkotása, az ókori víziorgona, a hidraulisz. A IV. századtól egyre inkább a mechanikus rendszer került előtérbe. A IX. századtól kezdték az orgonát az egyházi zene céljaira használni, azonban az orgona méreteinek növekedésével a játék egyre nagyobb fizikai erőkifejtést igényelt. A következő évszázadok feladata volt az orgonaépítők számára napjainkig, hogy ezeket a szakmai problémákat, kihívásokat leküzdjék. A szélláda, a fújtató és a traktúra tökéletesítésével vált az orgona a szó valódi értelmében hangszerré, és első fénykorát a barokk korban élte. A pneumatikus traktúra a XIX. század elején, az elektromos a század végén terjedt el. Ezek a technikai megoldások lehetővé tették hatalmas méretű orgonák építését.

Albert Miklós 15 éves korában szétszedte a kézi harmonikát és harmóniumot készített belőle, majd sikeres szakmunkásvizsga után hivatalosan 1983-ban kezdte el orgonaépítő és -javító tevékenységét. Ezt megelőzően azonban már készített egy kétmanuálos és pedálos 15 regiszteres mechanikus orgonát. Ezután került Szakács István győri orgonaépítő mester műhelyébe, ahol a vizsgához szükséges gyakorlati időt töltötte. Az elmúlt több, mint 35 év során számos javítást, restaurálást végzett, és most építi a 34. orgonát.



A teljes cikk az előfizetőinknek érhető el.
Ha Ön már rendelkezik előfizetéssel a megtekintéshez kérjük, jelentkezzen be.
Szeretne előfizetni? Itt megteheti.