Festett faberendezésű templomok, faépítmények
Hervartói templombelső (16. század) |
Fatemplomok, haranglábak
Fatemplomokat az évszázadok során nyilvánvalóan ott építettek, ahol az építőanyag kéznél volt: Erdély, Felvidék, Kárpátalja. Fazsindelyes, kiemelkedő példáik Máramarosban, a Lápos és Iza folyóknál találhatók; csúcsteljesítményüknek a 74 méter magas (több mint 20 mai emeletnyi) fa templomtorony számít Dióshalomban (Surdesti), amely világviszonylatban is talán a legmagasabb középkori faépítmény. Tűszerűen elkeskenyedő tornyával szinte „kiszúrja” az eget.
A főleg vázas szerkezetű, fazsindelyes templomok belső palló-, ill. deszkaborítását festették is. A felvidéki Bártfától néhány kilométerre, Hervartón (Hervartov) található a világörökség részét képező 16. század végén épült katolikus templom, amely hajójának és szentélyének faanyaga a helyi idegenvezető szerint (1998) tiszafa, mások szerint vörösfenyő. Ottjártamkor a részben festett, patinás, de sötét templombelső faanyagának azonosítása nehézségbe ütközött, de ismerve a tiszafa lassú növekedését, törzsének méreteit, többségében inkább a vörösfenyő valószínűsíthető.
A mihálkai fatemplom (1668) | Dióshalomi templomtorony |
Egy történet. A lengyelországi Kárpátokban, az ismert Zakopane környékén található az ország egyik legrégebbi fatemploma, amelynek oltárát annak idején a magyaroktól vették „kölcsön” a hegyi betyárok.
Az időközben elöregedett faszerkezetek felújításával, pontosabban annak irányításával a varsói agráregyetem neves fatudósát, Krzysik professzort bízták meg. Amikor a restaurálás befejeződött,a professzor elment megtekinteni a végeredményt. Közeledve a templomhoz látja, hogy ott áll egy „góral”, (kiejtve gural) botjára támaszkodva, jellegzetes hegyi öltözékében, karimás kalapjában és mustrálja a templomot.
Kérdi a professzor: – Jó lett-e a templom?
– Jó volt ez… csakhogy mióta egy professzor Varsóból megrestaurálta, azóta sz… ér.
A Kárpát-medencében ma is megtalálható fatornyok, fatemplomok ismertetése külön fejezetet érdemel. Ezeknek legszebb példái a mai Magyarországon a Tiszaháton találhatók. A lónyai haranglábról az újság 1999/1. számában írtunk röviden. A talpgerendás szerkezetekből azonban álljon itt ízelítőül a Zala megyei Nemesnépen 1993-ban újjáépült szoknyás tölgyfa harangláb.
Az ormánsági Kóróson az idős parasztemberek még a 20. században is őrizték egy régi templom emlékét, mely a török kiűzése után épült. A szájhagyomány szerint eleve úgy készítették, hogy ha menekülésre kerül sor, szétszedve magukkal vihessék és újra összeállíthassák. A település helyváltoztatásakor is így cselekedtek. Valószínűsíthető, hogy talpgerendákba csapolt favázas szerkezetű volt (Zentai, 2008).
Pelikános kazetta a gyügyei templomban | Mennyezeti kazetta (Kórós) |
Kárpátalja és Észak-Partium
A faépítészetben alkalmazott kétféle technikát itt elevenítjük fel. A boronafalas építmények vagy rönkházak súlyát a vízszintesen egymásra illesztett gerendák hordozzák, míg a vázas szerkezetekben függőlegesen állnak a teherhordó elemek. Utóbbinál a favázakat kitöltik és burkolják, ami lehet kő vagy patics, a burkolás pedig zsindely. Az építkezésre szánt fákat rendszerint még tavasszal, a nedvkeringés beindulása előtt kivágták, majd száradni hagyták és csak a következő tavaszon használták fel.
A Máramarossal határos Észak-Partiumhoz tartozó Szaplonca (Sapanta) falut a színesre festett, ironikus feliratokkal ellátott fejfákból, sírkeresztekből álló „vidám temető” tette ismertté. 2003-ban felszentelt ortodox kolostora égbeszökő tornyának magassága a dióshalomit is meghaladja, 78 méteres (Thaler, 2007).
Festett falusi református templomok
Nemesnépi harangláb | Szószék korona (Rétfalu) |
Egészen más kategóriát képviselnek a korábbi, téglából épített katolikus templomokból átalakított főleg református templomok, amelyeknek beosztása, berendezése is átalakult a protestáns istentiszteletnek, díszítésük a helyi festőasztalosok tudásának, szokásának megfelelően.
Itt érdemes felidézni a katolikus és református templom és liturgia (szertartásrend) fő jellemzőit. A középkori templomokat katolikusok építették, csak a 15. századtól alakították át reformátussá nagy részüket. Némi különbségek mutatkoznak a középkori térkialakítás, a katolikus liturgia és a református vallásgyakorlás között. Előbbinél a szentély a liturgia és a papság helye, a hajó a híveké, a kettőt kapuként diadalív köti össze. A református liturgiában az igehirdetés válik hangsúlyossá, a lelkész és a hívők nagy családot alkotnak, ehhez centrális jellegű térforma illik (Gere, 2007).
A falazott falusi református templomoknak általában két bejáratuk van: egyik az utca felől a torony alatt nyílik, a másik a vele átellenben lévő oldalon. Az úrasztala a templom közepén áll, az északi falba erősített szószék és a hozzátapadó Mózes-szék előtt. A szószéktől, ill. a vele szemben lévő (déli) bejárattól jobbra és balra, két sorban padok foglalnak helyet. Régi szokás szerint jobb kézről a nőké, az úrasztala mögött pedig a férfiaké: állt tizenhárom pad a nők térfelén és tizenkettő az apszis felől. A férfiak és a pap által használt (déli) ajtó mellett, a szószékkel szemben további négy rövidebb pad található. Eredetileg a lelkész családja és a tanítóék, a 20. század derekától a kántorok és az öreg férfiak ültek bennük. A templom utca felőli végébe L-alakú karzat épült, ami a fiúgyermekek és suhancok helye (Zentai, 2007).
A leírás nagyjából ráillik a legtöbb falusi templomra, ami viszont sajátos, az a berendezés festett díszítése: a karzat mellvédje és mennyezete, a padok előés oldallapja, a Mózes-szék (papszék), a szószék, felette lévő korona (egyben hangvető) és az úrasztala. A motívumkészletben a gazdag szél-, ill. keretmintákat leszámítva minden tábla, ill. kazetta más és más. A Kárpát-medencében a 16. századtól a 19. század közepéig készültek festett motívumokkal díszített templomi famennyezetek, karzatok, padok és szószékek.
Gyügyei templom mennyezete (1767) |
A mennyezeti kazettákra égitesteket, növényi, állati alakokat (nap, hold, almafa, hal) szimbólumokat festettek, amelyek között legtöbbször megtalálható a pelikán, amely halat, kígyót eszik. A nőstény pelikán melengeti fiókáit, de csókjával megcsipkedi őket, néha csőrével átcsípi mellüket, és ezzel megöli őket. A hím pelikán fájdalmában csőrével feltépi saját oldalát, s a fiókákra permetezett vérével életre kelti őket. Így lett a pelikán Krisztus szimbóluma (Gere, 2007).
Felső-Tisza-vidék, Észak-Magyaroszág
A zömében reformátusok lakta vidék gyülekezeti tagjai harangjaik számára a megörökölt templomok mellé fa haranglábakat emeltek. Isten házának puritán jellegét a legkülönbözőbb műfajokban megjelenő díszítőmotívumokkal oldották fel. A korábbi, lemeszelt falképek helyére virágos, dekoratív festés került bibliai idézetekkel. A síkmennyezetet ugyancsak virágokkal, szimbolikus lényekkel,
sellőkkel, nappal, holddal, kétfejű sassal telefestett fakazettákkal boríttatták be a környéken dolgozó helyi mesterekkel (Thaler, 2007).
A Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei templomok (Piricse, Csaroda, Tákos, Csengersima stb.) nemcsak Magyarországon ismertek. Itt a komplex szemléletű gondos kutatáson alapuló magas színvonalú helyreállításért 2004-ben Európa-Nostra Díjat kapott gyügyei templombelsőt mutatjuk be. A festett díszekkel ellátott mennyezeten összesen 81 tábla található. A kazetták nagy része figurális díszítésű, ill. bibliai jelképeket örökít meg: Noé bárkája a galambbal, a cethal elnyeli Jónást, a Nap és a Hold, szőlőfürt, pálmafa, pelikán. Talán kevésbé ismertek az Abaúj, Borsod megyei kistelepülésekben megbúvó hasonló templomok (Pamlény, Rudabánya, Szalonna) avagy a Magyar Asztalos és Faipar 2009/1. számában is említett olyan helységek, mint Szentsimon, Zubogy.
Kovácshidai karzat részlete |
Erdély – Kalotaszeg
Erdély gazdag tárházából Kalotaszeg templomait emeljük ki. Kimagasló értékei a festett faberendezések, padelőlapok, karzatmellvédek és mindenekelőtt a pompázatos festett mennyezetek. Több magyar mester mellett a mennyezetek döntő többségét a szász származású Umling dinasztia tagjai alkották meg a 18. század folyamán. Műveik alapján azonosítható, hogy ismerték és nyilván a helyi megrendelő magyarság igényeinek megfelelően rendszerbe foglalva alkalmazták a jellegzetes magyar művészet motívumait (Horváth, 2006).
Az Umlingok beazonosított műveinek száma eléri a harmincat, amelyek megtalálhatók – többek között – Dés, Bánffyhunyad, Kalotadámos, Magyardámos, Magyarköblös, Nagypetri, Kőrösfő templomaiban.
Dél- és Délnyugat-Dunántúl
Felhasznált források:
|
A Dunántúl délnyugati részén, elsősorban az Ormánságban pár évvel ezelőtt még tízegynéhány „festett templomról” tudtunk. Hívják ezeket „hímes” templomoknak is. Festett templomról beszélve a virágos, figurás, geometrikus mintával díszített mennyezetű és berendezésű épületre gondolunk – írja Zentai Tünde (2008) ezen dél-dunántúli templomok kutatója. Ezekből 13 áll többé-kevésbé eredeti formájában, 11-nél néhány virágos elem maradt fenn.
A festett templomok (festő) asztalosai a „tislérek” csak Rétfalu, Haraszti, Adorjás, Merenye és Szenna berendezéseit szignálták. Az ismertek, ill. feltételezettek:
Rétfalu, 1774, Botos János
Szenna,1787, Nagypál Tamás
Kémes, Kistótfalu, 1826, Kósa János
Kórós, 1834, 1835, Gyarmati János (lehetett)
Kovácshida, 1835, Gyarmati János
Adorjás, 1837, Száitz János
Patapoklosi, 1845, Nagyváti János (lehetett).
Az 1792-ben készült, eredeti állapotában leginkább épen maradt drávaiványi templombelső festett asztalosművét a mester nem szignálta.
A szennai (Somogy m.) és szentgyörgyvölgyi (Zala m.) templomokról a Magyar Asztalos és Faipar már hivat kozott számában tettünk említést. Ez utóbbi fafestésére a tompa kék szín a jellemző.
Meglepő módon az ormánsági festett faberendezésű templomok csak a 20. század második felében kerülnek a figyelem középpontjába. A drávaiványi, kórósi és a Harkány közeli kovácshidai, majd az adorjási és a szlavóniai rétfalui templom fényképei egymás után jelennek meg a népművészeti, majd turisztikai kiadványokban. Néhány éve még tizenhét– tizenkilenc hajdani festett templomról tudtunk e körzetben, ahol a fafestés alapszíne a szürke és a barna. A legújabb kutatások szerint ezek a „himes” templomi faberendezések az ormánságiak mellett a Zselicségben egyaránt megtalálhatók voltak. Úgy tűnik, a virágmintás festett templombelső az itteni protestáns egyházakban is szokásos volt (Zentai, 2007, 2009).
Úrasztala (1746) a kalotadámosi templomból |
Összefoglalás
A korábban katolikusnak épített, a 18. században reformátussá vált templomokban a a szószékre, úrasztalára fókuszált centrális elrendezés vált jellemzővé, a padokat, mellvédeket festették, díszítették, hasonlóképpen a deszkamennyezetet is.
A legtöbbször szürke, barna, ill. kék alapfestésre színes növényi, állati figurák, égitestek, szimbólumok, nem egyszer bibliai alakok kerültek, tükrözve az ott dolgozó festő asztalosok felkészültségét, tudását és a megrendelő falusi lakosság ízlésvilágát.
A festett faberendezésű református templomok legismertebb hazai példányai a Felső-Tisza-vidéken vannak, igen jelentős azonban az erdélyi, többek között a kalotaszegi templomok száma, de megtalálhatók Észak-Magyarországon, s a legutóbbi feltárások, restaurálások nyomán a Dunántúlon is, legfőképpen az Ormánságban. Ezek a templomok a középkori hazai motívumfestészet kincsestárának számítanak.
dr. Tóth Sándor László
Tetszett a cikk?
Cikkajánló
Élőben még szebb
REHAU szín tanácsadó, bútorlap választó és ingyenes mintarendelő oldal.
Aki a fánál is keményebb
Tóth Lóránt fafaragó népi iparművész beszél munkáiról.
Rendhagyó, különös és titokzatos
Szőcs Miklós TUI Kossuth-, Munkácsy- és Prima Primissima-díjas szobrászművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, beszél munkájáról.