Egy osztály - 1956-ból

Az 1956/1957-es évben tanuló bútorasztalos osztály történetén keresztül mutatták be a forradalmi időszak tárgyi ereklyéit, érzékeltették a kor hangulatát.
A hajdani 29-es osztálylétszámból hat diákot találtak meg, s nyolcról biztosan tudják, hogy már nincsenek közöttünk. A felkutatott tanulók közül négyen eljöttek, sőt egy diák édesanyja, s egy másik özvegye is ellátogatott a zuglói tanintézetbe, hogy végigböngésszék a megsárgult fényképeket, az egykori naplót és leckekönyveket. A megnyitót Miklósi László, a Történelemtanárok Egylete elnöke tartotta, s ezt kedves műsor kísérte: egy kis kamaramuzsika, szavalat tette meghitté az ünnepet, majd a hivatalos köszöntők után fehér asztal mellett beszélgetésre is maradt idő.

- Ugye látta a tárlóban a töltényhüvelyt? - kérdi kisírt szemmel Rózsahegyi Károly édesanyja. - Az iskolának adtam ezt a szomorú ereklyét, amely kioltotta a fiam életét. Ő már nem tudta megszerezni a szakmunkás bizonyítványt. - S a 97 esztendős Ró¬zsahegyi Vincéné visszaemlékezik a vészterhes időre. Arra a napra, amikor gyermeke lelkesülten, egy új élet reményében indult az utcára. De nem tért haza...Hat gyermeket nevelt
fel, Károly kezdte a sort, s mára már csak két lánya maradt. - Szomorkásan telnek a napjaim. Tudja, egy anyának kimondhatatlan fájdalom, ha elveszíti a gyermekeit. De ez a mai nap bearanyozta az életem. Amikor megláttam a kiállítást, amikor megköszöntöttek - hát ez felejthetetlen élmény volt. Nagyon köszönöm.
- Milyen volt az egykori M.T.H. 18. Számú Intézet? Bevallom, nem volt nagyon rendezett iskola. De a tanárai kitűnőek voltak. Imádtam oda járni -meséli Keil Elemér egykori diák. Majd arról beszél, mit szólt, amikor telefonon megkereste a jogutód iskola történelemtanára: - Nagyon megörültem, s rögtön azt fontolgattam, hogyan tudnék segíteni a megemlékezésben. Adtam néhány korabeli rekvizitumot, s miután ez a szakmám, elvállaltam a kiállítás kivitelezését.
- Én is „beszálltam" a kiállításba. Miután nem távolodtam el a faipartól, díszdobozokat készítek, néhány zsűrizett munkámat elhoztam a tárlatra - fűzi hozzá Palleti József iparművész. Majd ő is az egykori pedagógusokat említi: szeretettel szól Herendi Ödön osztályfőnökről, de a szigorú mesterekről is meghatódottan mesél. - A mi generációnk megtanulta a szakmát, s megállta a helyét az életben - summázza.
Figyelem a kipirult arcokat. Az egykori diákok boldogan elevenítik fel a régmúltat, s mesélnek az érdeklődő maiaknak. Élővé válik a történelem.
- Hisz' ezt szolgálta a pályázat is -mondja a projekt vezetője, Baranyai Tibor. - A pályázat címe: Az emlékezés kultúrája II. Az első tavaly volt, akkor a Holocaust volt a téma, az idén 1956. Én régóta foglalkozom ezzel az időszakkal, így nem volt meglepő, amikor a pályázat kiírását az asztalomon találtam. Az akkori igazgatónő „lepett" meg vele. Szerencsémre az iskola irattárában megtaláltam a régi naplót, s ezzel az adatbázissal már nekikezdhettünk a munkának. Persze, 52 év elmúltával nem volt könnyű dolgunk, de ettől volt érdekes a feladat.
A tanár az izgalmas nyomozásról mesél, arról, hogy egy mások által közömbösnek vélt osztály milyen emberi sorsokat, örömöket és tragédiákat rejt.
- Többet kaptam, mint reméltem - vallja. -Kiderült, hogy volt egy hősi halott, egy diák harcolt a forradalomban, amiért 10 év börtönbüntetésre ítélték. A sikerek sem kerülték el ezt a kis közösséget: van egy országos hírű vállalkozó s egy művész.
- Hogyan reagáltak minderre a diákok?
- Megérintette őket ez a kutatás. Ahogy kibontakoztak az életutak, úgy lett nagyobb a munkakedvük. Önmagukhoz képest rendkívül sokat tettek az ügy érdekében: felnőttek ehhez a szellemi kihíváshoz.
 

Tetszett a cikk?