Az asztalosság hagyományos kéziszerszámai

Akármilyen jól gépesített és felszerelt műhelyből indul az asztalos, helyszíni szereléshez, beépítéshez nemcsak az egyre jobb kisgépeket viszi magával, hanem hagyományos kéziszerszámait is. Még akkor is, ha az addigi műhelymunka zöme lapszabászat, éllezárás és szerelvényezés volt. Fűrész, (fúró), véső, gyalu, (csavarhúzó), szorítók, csiszolópapír, kalapács, fogók, mérő- és rajzeszközök stb. Ha tömörfából dolgozott, akkor pedig hamar és nagyon kibővül a szükséges szerszámok köre.


A gyalu előtti/nélküli korszak szerszámai: fejsze, szekerce, kapacs, vonókések, fúró, hornyoló kacor. A készlethez, fűrész is tartozik!

ÁCS- ÉS BOGNÁRMUNKÁKTÓL A BÚTORKÉSZÍTÉS SEGÉDIPARÁIG

A kéziszerszámok a kezdetektől fogva minden mesterséget kísérnek. Némelyik szerszámunk a mesterségek születését megelőző beláthatatlan messzeségből, a kőkorszak óta tart velünk. Ilyen szerszámok a kalapács, a balta/fejsze, a kés, a fúró, a véső és a fűrész. Ezek mindegyike azonban a fémek megismerése és elterjedése után lényegesen megváltozott, mondjuk inkább úgy, hogy átalakult. A fa alakítása – s főleg forgácsolással – a fémszerszámok óta lehetséges. A fa, faanyag érdemi megmunkálását valójában innen is számolhatnánk, de ha így tennénk, akkor igazságtalanok és nagyon méltánytalanok lennénk a távoli ősökkel szemben. Jól tudjuk, hogy a fát már a fémek megjelenése előtt is eredményesen és sikerrel használta az ember. Ismerte a fafajtákat, tulajdonságaikat, és minden korban a későbbieknél sokkal egyszerűbb, kezdetlegesebb eszközök birtokában is megtalálta a megmunkálás, az alakítás módját.


Rönkhasító-, rókafarkú-, furnérvágó-, illesztő-, tojás-, japán-, csont-, és lombfűrészek.

A fémszerszámok kialakulása, fejlődése, majd általánossá válása után a fönti garnitúrából kialakult szerszámkészlet – mai fogalmaink szerint – ács- és bognármunkák végzésére volt alkalmas (1). Ezekkel a szerszámokkal nemcsak házat, védőfalat, erődöt, csónakot, tutajt, szekeret, szánkót, bútort, faedényeket és sok mást tudtak csinálni, hanem gépeket is! Az első gépeknek a csapdákat tartjuk, de kétségtelenül gép a kerekes kordé vagy a szekér is, a vízemelők, az ostromgépek, és így tovább. A kerekek – elsősorban a küllős kocsikerekek – pedig kétségtelenül az első mérnöki színvonalú konstrukciók közé tartoznak, a fent felsorolt egyszerű szerszámok és az emberi találékonyság kimagasló eredményei.


A gyaluk alapformái. Ívelt élű nagyológyalu és kése (baloldalt, alul) és egyenes élű simítógyaluk egyes, vagy kettős éllel.


A hevederezés (grótolás) szerszámai: hevederfűrész (jobbra), laposvéső és bunkó a hevederárok kinagyolására, alap-, vagy fenékgyalu a hevederárok végső kitisztítására (a hevederfűrésztől balra fölülről és a kés felől nézve), gerincgyalu, a hevederléc fecskefark-formájának kigyalulására (balra fent).

Az asztalosságot a gyalu születésétől számítjuk. Mai tudásunk szerint ez a szerszám a görögök érdeme, eredménye. Azt is tudjuk, hogy már akkor és ott elkülönültek egymástól a bútor- és az ajtó-ablak gyártók. A gyalu ismerete és használata később – az etruszkoknál és a rómaiaknál – is bizonyítható. A nyugat-római birodalom hanyatlásával azonban Európában megszűntek az élet addig konszolidáltnak mondható körülményei. A népvándorlás évszázadaiban sok más érték mellett a famegmunkálás is egy kezdetlegesebb szintre csúszott vissza. Vele együtt hanyatlott a bútorgyártás, ami természetes következménye az életmód és a lakáskörülmények romlásának is. Valószínűleg a gyalu – e kulcsfontosságú szerszám is – elvesztette korábbi jelentőségét, feleslegessé vált és sok más szerszámmal, értékes szaktudással együtt feledésbe merült. Tucatnyi hasonló – mai – példát említhetünk: ács keresztfejsze, szalu/ kapacs, tisztítófejsze, furnérvágó keretes fűrész (klobzége), csapkivágó fűrész, kanyarító fűrész (svájfcóg), füllungszél-, (platpang-)gyalu, falc-(alj-), nút- (árok/horony-), gittfalc- (tapaszalj-), hintó-, (korba-)gyaluk, zárvéső stb. Ezek mind olyan szerszámok, amiket nagyapáink még használtak, ma meg már tudósnak tűnik az, aki egyáltalán fölismeri, s a nevüket megmondja. Hát még az, aki használni is tudja őket…!


Tagozatgyaluk: árok- (nut)gyalu (balra fent), egyszerű alj- (falc)gyalu (középen fent), állítható oldal- és mélységhatárolós alj- (falc)gyalu előmetsző késsel (jobbra fent), és hosszcsap- (féder)gyalu lent.
 

AMIKOR ÚJRA FELTŰNIK A GYALU

A gyalu a középkor végén, a XIII. században tűnik fel újra, s ezt tekintjük az európai asztalosság születésének. Ez az időszak a romanika (a román stíluskorszak) vége, a gótika születése és ideje. Ugyanebben az időszakban jelennek meg a fűrészmalmok! Nélkülük, egészen pontosan a fűrészelt alapanyag nélkül, a gyalu használatának nem is lett volna értelme, tere! A nagy lépést tehát az alapanyag előállítása jelentette, amikor a rönköt nem hasítással bontották darabokra, hanem fűrészeléssel. Az asztalosság térnyerése az elismert mesterségek között, és fejlődése ettől kezdve töretlen. A reneszánsz idején – Magyarországon ez a Hunyadiak kora; néhány generációval Mohács előtt – nálunk is megszülettek az első asztalos céhek, de aztán a törökök megjelenésével a fejlődés lendülete megtört, a folyamat megtorpant, hiszen állami létünk is veszélybe került. A fejlődés nagyon lelassult, de nem állt meg. Rendkívül érdekes és tanulságos az ácsolt bútor asztalos bútorrá alakulásának folyamata, a formai és a szakmai hagyományok látványos átalakulása, de ennek tárgyalása bőven meghaladná jelen cikk kereteit. Térjünk vissza tehát a szerszámokhoz! A céhes világot joggal nevezhetjük a kéziszerszámok korának is. Ezekben az évszázadokban a fejlődés – a háborúkkal együtt járó hullámvölgyekkel együtt is – általános és minden tekintetben meggyőző volt. Az egymást követő stíluskorok – a barokk, a rokokó, a klasszicizmus és belső irányzatai, majd a romantika, a historizmus és a szecesszió – szükségszerűen fejlesztették ki az asztalosságnál is a lehető legjobb anyagválasztást, az alkalmas szerkezeteket, a piacképes díszítőtechnikákat, a felületkezelést. Ugyanígy volt ez a bútorkészítés segédiparainál is: lakatosság, rézművesség, kárpitosság. Mindez megkívánta a szaktudás és a kéziszerszámok folyamatos fejlesztését is.


Az előző képen látható gyaluk, a kés felől nézve.


Különböző mintát vágó profilgyaluk.

A korábban felsorolt alapszerszámok a típusfeladatokhoz igazodva erőteljesen specializálódtak szakmánként és műveletenként. Fűrészek sokasága várta, hogy mestere egy-egy művelethez – ívek, lyukak, áttört minták, hevederárkok, mozaik és intarziamunkák kivágása – kézbe vegye őket (2). A gyalukból legalább háromfélét használtak simításra (3), (4), de önálló szerszámmá váltak az alj-, árok- és csapgyaluk (5), (6). Egyre fontosabbá vált a munka pontossága.


Az előző képen látható gyaluk, a kés felől nézve.


Fúrók I. Fafurdancs és betétjei balról: Douglas-, központ- és szegfúró. Az acélfurdancs és betétjei: süllyesztő fúró és Douglas-fúrók fent, központfúrók középen, szegfúró, állítható központfúró és Douglas-fúró lent.

A gyaluk oldalvezetéket és mélységhatárolót kaptak, amit állítani is lehetett. A profilgyalukat számba sem lehetett venni (7), (8). A fúrást nemcsak a többféle fúróhegyforma, hanem a furdancs feltalálása, használata is megkönnyítette (9), (10). A vésők száma és fajtája is megszaporodott (11). Az asztalosoknál általános laposvésők és szokásos lyukvésők méretsorain túl gazdag szobrászvéső-készletekről tudunk, a szintén tekintélyes számú és alakú esztergályos vésőkön túl, a menetvágó vésőpárok mellett használatba kerültek a korszak végére a pánt- és zárvésők is (12). Az ipari forradalom tekintélyes tudású szakembergárdát, általános szakmai tisztességet talált egész Európában és Magyarországon is.


Fúrók II. Göbözött és fanyelű szegfúrók.​​​​​​​
 

VERSENYFUTÁS A GÉPEK ÉS AZ EMBER KÖZÖTT

Az iparfejlődés egyre gyorsuló forgatagában a gépek és az ember közötti versenyfutás végeredménye az asztalosságban sem lehetett kétséges. A kb. másfél évszázados verseny a múlt század közepére futott le. Ebben az időben jelentek meg és működtek sikeresen a kéziszerszámgyártó üzemek, gyárak. Sikeresen fejlesztették tovább a régi mesterek generációinak kezén formálódott szerszámokat. Az ő működésüket is dicséri, hogy a kéziszerszámok egy része máig sem nélkülözhető, sőt, bizonyos műveletek máig csak kéziszerszámokkal, s persze kellő gyakorlattal végezhetők el!

Diákkorunkban, a Faipari Technikumban – Újpesten –, a tanműhelyben minden diáknak saját szerszámszekrénye volt. Az az igazi, a működő asztalosműhelyekben is használt hasonló szerszámszekrények mintájára készült, s berendezése is onnan vette a példát. Kétféle kéziszerszám volt:

1. a „padkészlet”, vagyis a szerszámszekrényben lévő, leltár szerint átvett és folyamatosan használt „saját” szerszámok és 2. a műhelyben lévő – ritkábban használt – „közös” szerszámok. Saját szerszámaink fölsorolása a műhelynaplónk első oldalán volt. Most egy, a technikuménál valamivel korábbi és bővebb felsorolást idézek. „Szerszámkészletek. (Ferenczy Emil: Asztalosipar / Bp. 1941)

1.Gyalupadkészlet.

Az asztalos, gyalupadjához szükséges szerszámkészletét… a legközelebb eső falpilléren elhelyezett szerszámszekrényben tartja… [Ez] a következő szerszámokból áll:

  • 4 db laposvéső 6, 13, 19, 26 mm széles;
  • ferdeélű véső, 25 mm-es;
  • nagyológyalu;
  • egyes simítógyalu;
  • kettős simítógyalu;
  • eresztőgyalu;
  • fogasgyalu;
  • párkánygyalu;
  • padmérték; (13)
  • 2 db párhuzamvonalzó; (13)
  • sáskaláb; (13)
  • sarkaló;
  • 3 db derékszög 80, 30, 15 cm; (13)
  • szinlőléc
  • harapófogó; (14)
  • kalapács; (14)
  • szinlőpenge; (15)
  • szinlőpenge-élesítő; (15)
  • fűrészfog-hajtogató;
  • csavarhúzó; (16)
  • 2 db reszelő és ráspoly; (17)
  • vaskörző;
  • ár; (13)
  • fabunkó; (4)
  • daraboló-fűrész;
  • csapoló-fűrész;
  • nyakaló-fűrész;
  • 2 db padvas;
  • padkapocs;


2.Közös szerszámok.

A padszerszámkészleten kívül még szükségesek az ún. közös szerszámok, melyeket a műhelyben dolgozók közösen, illetve felváltva szoktak használni [a közös szerszámok száma a műhelyben dolgozók létszámától függ, ezért általában db-szám nélkül sorolom fel őket]:

  • enyvező bak;
  • csavarszorító;
  • nyerges szorító [csavarszolga];
  • padszolga;
  • vésőbunkó;
  • köszörű- és fenőkő;
  • enyvező üst;
  • sarokgyaluló satu [zugolya];
  • fenékgyalu; (4)
  • hevedergyalu; (4)
  • falgyalu;
  • állítható gyaluk: alj-, lemezelő-, tapaszalj-, csap-, árok-, (5)
  • völgyelő gyalu (félkör vezeték nélkül): 6–42 mm; ugyanez (félkör és negyedkör vezetékkel): 6–21 mm;
  • pálcagyalu: [vezetékkel, vagy a nélkül, 1 vagy 2 lemezzel, völgyelt bevágással] összesen 15 féle;
  • hullámgyalu: 4 féle méretben, lemezzel: 6 féle méretben, fordított: 3 féle méretben;
  • ütközőléc-gyalu;
  • profilgyaluk 8 féle; (7), (8)
  • lyukvéső: 5–14 mm, mm-enként;
  • rókafarkfűrész: 9 és 12 cm;
  • lyukfűrész;
  • hevederfűrész; (4)
  • furdancs, sarokfurdancs; (9)
  • csigafúró: 5–38 mm; (9)
  • központfúró: 8–42 mm; (9)
  • szegfúró: 2–8 mm; (9)
  • zár beeresztő véső;
  • csavarfej süllyesztő – fához, vashoz; (9)
  • vasvágó acél;
  • sodronyfogó.”


ELTŰNTEK A KERETES FÉLKÉZFŰRÉSZEK

A keretes részben ismertetett, imponálóan gazdag készletből mára eltűntek a keretes félkéz-fűrészek. Ritka műhely, ahol az itt említettek közül még használatban van a csapoló- és a nyakaló fűrész. Kiszorították őket a széles és hosszúpengés rókafark fűrészek (1), amik kétségtelenül nagyon jók (is lehetnek), de szükség esetén házilag sajnos nem élezhetők, és újraélezésüket az élezőműhelyek sem vállalják el. Kanyarító fűrészt csak a szakma ínyenceinél látni, hiszen szerepét átvette a pontos, gyors és kényelmes dekopírfűrész(gép). Ugyanígy járt a lyukfűrész is, amire csak a 60–70 mm-nél vastagabb lapoknál volna szükség, de olyan alig akad.


Mérő és rajzeszközök: Derékszög, sáskaláb, párhuzamvonalzó (streihmász), zoll (hüvelyk), és cm beosztású mértékek (collstok, centi), rajztű (spicpór), ceruzák.

A nagyoló gyaluk – a gyalulás évszázadokig nélkülözhetetlen kezdő szerszámai – pár évtized alatt eltűntek. Közel száz éve tették őket fölöslegessé a gyalugépek. A szakma ma is aktív korosztályai már látásból sem ismerik enyhén ívelő élét, és a mai műhelyek rejtett zugaiban sem találni belőlük (3). Használatban vannak viszont ma is az egyes és kettős simítógyaluk (3). Durva, egyenetlen fafelület gyalulásakor mindenki azonnal érzi egy arra való köztes szerszám, a nagyoló gyalu hiányát, de mégis csak piszkálják továbbra is az eltömődött és újra eltömődő forgácsrést… A gyalu rendesen beállítva kb. 0,1 mm vastag vagy annál vékonyabb forgácsot hasít le a fáról. Egy műhely és az ott dolgozó asztalos igényessége, szakmai színvonala pontosan lemérhető a gyaluja élén és a gyalukések beállításán! Az életlen gyaluvas, az agyonvert ékek, az ékkel széthasított gyalutestek szomorúan vallanak a valamikori Tisztes Ipar süllyedéséről. A műhelygyakorlat ötven éve az aznap szükséges gyalukések és a vésők élezésével kezdődött, igaz, hogy volt a műhelyben durva és finom vizes kő, tanárainknál pedig még olajos kő is.


Kalapácsok és fogók az elmúlt százötven évből.


Szinlőpengék (citlingek) és az -élező, vagy -felhúzó.

A tagozatgyalukat: alj- (falc-), árok- (nút-), és hosszcsap- (féder-)gyalukat (5), (6) szintén bő száz éve szorították ki a körfűrész és az asztalos marógépek, a profilgyaluk sokaságával együtt. A hevederezés sajátos szerszámait – hevederfűrész, fenék- (grund-), valamint a heveder- (grót-) gyalut – a felsőmaró és az asztalos marógép tették fölöslegessé. Ezek a szerszámok ma már csak a bolhapiacokon, a régiségvásárokon és a gyűjtőknél lelhetők föl (4). Fogasgyalut (canhóbli), eresztőgyalut (ropánt – (3)) még látni itt-ott, de már azokat sem használják.

A SZINLŐPENGE JÓL FELHÚZVA

Szinlőlécet már mi sem használtunk, hanem helyette a gyalutok élével ellenőriztük a gyalult felület sík voltát. A szinlőpenge (citling) finoman megfenve és jól felhúzva valószínűtlenül finom munkára alkalmas (15). Ma már ritkán használják ilyen munkára, hanem inkább préselés után, a furnérteríték darabjait eredetileg összefogó, majd később megnedvesített ragasztószalag (fug)papír lehúzására/tolására használják, vagy szeghúzáskor a fogó alátétjeként használva szégyenítik meg… Az összeállított korpuszban a zárnyelvek fogadására szolgáló fészkek kivésésére való zárvésőt ma már csak régi, rajzos szerszám árjegyzékekben láthatunk.


Ráspolyok. Ritkán szükséges, de akkor nélkülözhetetlen szerszámaink.

A jó él nemcsak a gyalukéseknél, hanem a vésőknél is alapfeltétel, amivel sajnos ritkán lehet találkozni. A másik véglet esetén hallható beszólás szerint: a véső az nem csavarhúzó! Ezt a dilemmát a kereszthornyos csavarok szerencsére megszüntetik. A ferdeélű vésőre sokszor ma is szükség volna (11), ami helyett azonban sokszor csak laposvéső vagy cserélhető pengéjű kés (sniccer) van a ládában. Nagyon hasznos mindenes szerszám az öreg és jól marokra fogható gyalukés vagy a széles, kopott élű laposvéső is.


Segédeszközök: kiszolgált gyalukések kisebb igazításokhoz, csap- és lábvégek letörésére (fózolására), nyeles pengék csapok megbontására, stb.

Tisztításra, igazításra, feszegetésre príma, de csak addig, amíg kopott és nem csorba! (18) A csorbát azt rendbe kell hozni, s a szerszám köszörülés és élezés után újra jól használható. A ráspoly évszázadok alatt alig változott valamit, de most is ott van a helye a szerszámosládában (17). A jól dolgozó asztalos alig veszi kézbe, de szükség esetén mással nem pótolható. A rajz- és mérőeszközöket – centi (collstok), derékszög, szögmérő, sáskaláb – ma is általánosan használjuk, de pl. a párhuzamvonalzó (strejhmász) a hagyományos összerajzolással és a kézi munkával együtt eltűnőben van (13). A szerszámosláda örök darabjai a kalapács és a harapófogó (14). Ma már általános a gumikalapács is összeállításhoz, helyrekocogtatáshoz, de vésőt ütni csak fabunkóval illik! Szükség lehet a munkánál lapos-, csípő- vagy kúpos-fogóra is, de a harapófogó akkor sem maradhat el! A fúrás, a csavarozás ma már jóval jobb kisgépekkel történik. Jönnek s jöhetnek az új s újabb gépek fűrészelésre, marásra, csiszolásra, bármire, de a kézi munkára, a kéziszerszámokra és inasra mégis mindig szükség lesz!

Szemerey Tamás,
az NyME ny. mestertanára


Kapcsolódó dokumentum:


asztalos-februar-29-33


Tetszett a cikk?