Tűz és vas ura

A vaskovácsolás története már háromezer évve ezelőtt kezdődött. Az ókori népnek még kőszer- számokkal munkálták meg az ércből nyert vasat és ebből még csak a minimális szükségletek kielégítésére alkalmas eszközöket készítettek. Miután lassan felismerték a vas szilárdságát, ezután a szerszámokat is ebből készítették: megszületett az üllő és a kalapács.

A korai vasművesek a bucavasból (vasérc faszenes redukciója révén keletkező szivacsos szerkezetű, erősen salakos anyag) kalapálással alakították ki a félkész termékeket: lemezek, rúdvasak stb. Két vagy több vas egymáshoz erősítésének legősibb módja a tűzikovácsolás, már az ókorban ismerték a szegecselést is. A vas forrasztását már az i. e. 600 körül alkalmazták.

A kovácsolás története szorosan összefügg más művészetek történetével, de legközelebbi „rokona” az építészet. Eleinte alárendelt szerepe volt az építészeti emlékekben, de később egyenrangú helyet érdemelt ki, hála „néhány” hozzáértő ember fantáziájának, akik a rideg, merev vasból művészi alkotásokat hoztak létre. A népi vasművességben fontos szerepet játszott a funkció.

Elsősorban használati tárgyakat készítettek, amelyek nélkülözhetetlenek voltak a mindennapi életben. A falu kovácsa készítette a mezőgazdasági szerszámok, eszközök nagy részét és sok háztartási eszközt. A konyha felszerelésében is nagy szerep hárult a kovácsolt eszközökre. A funkcionalitás, mint fő cél mellett mindig találtak alkalmat arra is, hogy díszítéssel tegyék a tárgyakat tetszetősebbé, személyesebbé. 

A konyhai eszközök közül az ostyasütő lapátok díszítése például már-már ötvösmunka volt. Ezeken a családi címerektől kezdve a mesefiguráig, minden fellelhető volt. Szintén a kovácsok tevékenységi körébe tartozott a patkolt tojás is, mely népi vasművességünk jellegzetes, de sajnos viszonylag ritka emléke.

Sokszor csak egyszerű vonalas díszítéssel vagy poncolással (apró pontokból álló, vonalszerű rajz) „szépítettek”, de gyakran előfordult, hogy már a tárgy alakját, formáját is művészi szempontok szerint alakították. A használati tárgyak mellett azért készültek olyan tárgyak is a falusi kovácsműhelyekben, amelyek alapvetően csak díszként szolgáltak.

Ilyenek voltak például a nádtetős házakra helyezett kovácsolt oromdíszek. Ezeket különféle állatok, virágok képével, alakjával díszítették, de gyakran alkalmaztak rájuk emberalakokat is. A temetői sírkeresztek is sok lehetőséget adtak a mestereknek díszítő kedvük kiélésére. A kovácsműhelyek korabeli felszereltsége és a szerszámkészlet alapvető darabjai azonosak a ma vagy a közelmúltban használtakkal.

Lényegében a tűzhely, a fújtató, az üllő, az üllőbetétek, a kalapácsok, a fogók, a reszelők, a fúrók, a hidegvágók, a lyukasztók, valamint a tűz igazítására szolgáló szerszámok ősidők óta alig változtak – mondja Tatár András díszműkovács.

A szegedi Hittudományi Főiskola elvégzése után választotta ezt a szakmát és itt tanulta a Piarista Szakmunkásképző Iskolában. Mindkét képesítését jól tudja kamatoztatni, mert mint szakoktató tanítja ezt a szerinte nagyon szép, de egyben különleges mesterséget. A családban nem volt kovács, apja órásmester, így belső indíttatásból választotta ezt a szakmát.

Elég szokatlan, hogy egy fiatalember életcéljaként, mondhatni hivatásaként a díszkovácsolás már-már kiveszőben lévő szakmáját választja. Andrást elbűvölte, hogy az acélt, ezt a szívós és kemény anyagot a tűzben felhevítve a saját elképzelése szerint alakíthatja bármilyen formára. Fárasztó, kemény munkával járó, zajos, ám szép mesterség.

Erő és szív is kell hozzá, mert a súlyos kalapácsot vagy tízezerszer kell felemelni naponta, amíg az izzó vasat megfelelő alakúra formálja. Többek között ennek is köszönheti, hogy a legerősebb ember megyei versenyen első helyezést ért el.  Elhivatottságát tükrözi, hogy milyen lelkesen mutatja be a kovácsműhelyt, ahol éppen nyári gyakorlaton lévő tanulók ugranak készségesen, hogy az általa kért eszközt kézre adják.

 A bemutatást a kovácsműhely egyik legfontosabb tartozékával kezdi, a kovácstűzhellyel, melyben a vasat hevítik. A tűzhely lehet falazott vagy lábonálló (tábori), de biztosan van felette egy tölcsér alakú kürtő, mely az égésterméket a kéménybe vezeti. Az égéshez szükséges levegőt régen fújtató szolgáltatta (kézzel, lábbal működtetett), manapság ventilátor az elterjedtebb. A kovács munkaasztala: az üllő.

A műhelyben rendszerint a tűz közelében helyezték el, hogy az izzított vasat könnyen odavihessék. Magát az üllőt éppúgy, mint a többi szerszámot, rendszerint maga a kovács készítette el, nagyobb, acélszerű vasbucák összeolvasztása révén. Elkészítése magas szintű tudást igényelt, és több ember együttes munkájával tudták csak előállítani. Az értékük miatt, ha tehették, a műhelyek felhagyásakor magukkal vitték.

Formájuk és méretük tekintetében kortól és vidéktől függően meglehetősen változatos képet mutatnak. A korai időkben a csonkagúla alakú üllő volt használatban, számos példány alsó részét csúcsosan képezték ki, hogy a lábazati részhez megfelelően lehessen rögzíteni. További nélkülözhetetlen szerszámok: tűzifogók: különböző hosszúságban és változatos kialakítású csiptetőrésszel. Alakjukat a munkadarab formájához és méretéhez alakítják.

Üllőbetétek: sokféle célra használják őket, az üllő négyzetes lyukába helyezve. Soknak van ellendarabja, többnyire nyéllel ellátva. A kalapácsok nemcsak a kovács legfontosabb szerszámai, hanem a műhelyek felől hallatszó csengő, ritmusos és olykor dallamos hangokat is ők adják. Alakjuk, nagyságuk rendkívül változatos. A vezetőkovács egyszerű, általában könnyű (1–3 kg-os) kézi kalapácsot használ, ezzel diktálja a ritmusra és az ütések helyére vonatkozó utasításait a segédeknek (a ráverőknek).

A ráverő kalapács 6 kg körüli, alakja a kézi kalapáccsal megegyező, talpa enyhén domború, élei, sarkai lekerekítettek. Általában nyújtásnál használják. Speciális feladatokra más, bonyolultabb alakú formakalapácsot is készít magának a kovács (domborító, erező, szegecselő, lyukasztó, vágó stb.). A vállas kalapácsot éles átmenetek kiképzéséhez, az árkoló vagy völgyelő kalapácsot mélyedések kialakításához használják.

Körívek formázásához homorú kalapácsot, az egyenetlen felületek kiegyenlítéséhez pedig simító kalapácsot használnak. A kalapácsfejbe kőrisfából készült nyelet erősítenek úgy, hogy a nyél fej felőli végébe acélból készült éket ütnek. Ezen kívül vannak még mérőszerszámok, vonalzók, metszőszerszámok, rajzoló-, jelölőeszközök.

A kovácsolás fő mozzanatait is bemutatja, a következők:

• Nyújtás: ha az izzó vasat az üllőre tesszük és ráütünk, kétféle változás lép fel az anyagban. A vastagság csökken, a szélesség és a hosszúság pedig nő.
• Zömítés: a nyújtással ellentétes művelet, mellyel az anyag keresztmetszetét növeljük, hosszát csökkentjük.
• Vállazás: az anyag keresztmetszetének hirtelen, átmenet nélküli csökkentése. Végezhetjük vállazó kalapáccsal vagy az üllő szélén.
• Hasítás: az anyag testének részbeni leválasztása.
• Csavarás: az anyagot a saját hossztengelye körül megcsavarjuk.
• Erezés: változó hosszúságú, szélességű, mélységű és alakú árkokat, vájatokat készítünk az anyagba. Fajtái: mélyített, duzzasztott, domborított.
• Hajlítás: általában az íves munkadarabok alakításának utolsó művelete. Ha csak a darab egy rövid szakaszát kell egy görbe vonal mentén meghajlítani, ügyelni kell a húzott külső oldal „behúzódására”, berepedésére, ezen a részen szükség esetén anyagtöbbletet kell biztosítani. A hosszabb tetszetős vagy szimmetrikus hajlítások a díszkovács ügyességét, tervezőkészségét dicsérik.

Azonban nemcsak a munka fizikai részét végzi, hanem a tervezést is, például most egy repülő gólyát készít megrendelésre. Először tanulmányterveket készít, majd kiválasztja a megrendelő a neki tetszőt, és annak elkészíti a M1:1 rajzát. Utána választ anyagot hozzá, kerítéshez elegendő a szerkezeti acél, vagy szénacél, különleges, jó minőségű munkákhoz damaszkuszi acélt használ, mert több jó minőségű acél keveréke. Következik a méretre szabás vasvágó szalagfűrészen vagy acéltárcsás vágógépen.

A repülő gólya szárnyának rajza és az elkészült tollak

Majd szabad alakító kovácsolással elkészíti az egyes részeit, a gólyánál pl. a tollakat, aztán történik az összeerősítés, ami legtöbbször hegesztés. Nívós daraboknál nincs hegesztés, hanem tradicionális kovácskötéseket alkalmaz, ilyen a szegecselés, csapolás, bundolás pl. a kerítéseknél, amikor két pálcát összefog egy vassal. Ha készen van a szerkezet, akkor reszelővel vagy drótkoronggal megcsiszolja a felületét.

Hagyományos felületkezelést alkalmaz, olajban vagy kátrányban, esetleg vegyítve ezekben hűti le az elkészült termékeket. A kovácsolási tartomány 800–1000 fok, amely felületkezelésnél lehűl 300 fokra. A keze nem csak erős, már 80 fokig bírja a hőt is. Az amorf anyagból szemmértékkel kell pontos méretre alakítani az anyagot, amihez jó kézügyesség is kell. A kovácsoltvas a kő és a fa mellett a természetet képviseli házainkban. 

Megyei legerősebb embere serleg

Akár építészeti, akár belsőépítészeti elemek, akár dísztárgyak vagy éppen mindennapi használati tárgyak készülnek belőle. Dísz, ékkő, mely magán viseli készítője névjegyét, és alakítja, finomítja az épület vagy a belső tér esztétikáját. A legértékesebb darabok hagyományos kézi kovácsolással készülnek. Az ily módon készített munkáknál az elkészült darab felülete kicsit érdesebb, hiszen az ütések nyomai mindig megmaradnak.

De ez nem hiba, sőt ez adja a szépségüket. Szinte sugárzik belőlük a természetesség, a tűz adta melegség. De ahhoz, hogy a végeredmény tökéletes legyen, nemcsak komoly fizikai erő, hanem anyagismeret, hatalmas szakmai tudás és természetesen nem csekély szépérzék, művészi véna is kell hozzá. Ha jó volt a tervezés, szakszerű a gyártás, és körültekintő a felületkezelés, a kovácsoltvasból készült elemek hosszú távon izgalmas karaktert adhatnak épületeinknek.

Forrás: Frecskay János: 
Kovácsmesterség.
Hornyánszky V. cs. és kir. udvari könyvnyomdája,
Budapest.
Fotó: Tatár András, Héjj Botond

Tetszett a cikk?