Szédelgő földicsérés

Ihr tischler macht’s persönlich, mondja az osztrák asztalosszövetség szlogenje, lefordíthatatlan, de mondjuk így: a te asztalosod neked személyesen. Hol kap ehhez képest garanciát az egyszeri magyar vevő arra, hogy az általa megbízott vállalkozó vagy iparos tényleg megbízható? Vagy a boltban megvett portéka?

Idehaza sehol.

Nemrég tudatosult bennem, hogy a szédelgő földicsérés nemcsak egy jólhangzó szófordulat, hanem a két világháború között létező törvényi tényállás volt. Hahh, boldog idők! Ma, ha a legelső veddmegdobdel-áruházba beesek, a hihetetlenül olcsó kütyük és bútorok rendre prémium minőségnek vannak kikiáltva, és sehol egy bíró, aki rácsapna a huncutok kezére.

Mit tesz ezellen a szakma érdekképviselete? Egyáltalán: van-e a szakmánknak érdekképviselete?

Ha a sajtónyilvánosságot, a napi gyakorlatot vagy a vevőkommunikációt nézem: nincs.

Ha a nominális megjelenéseket (fb, levlisták, ilyes), akkor igen. Hadd ne nevezzem meg azokat a zártkörű klubokat, helyi KISZ-bizottságokat, amelyek a jólműködés látszatát szórva az elvakult nép elé tulajdonképpen hagyják a lovak között a gyeplőt. Mindeközben a szakma zöme boldogul, ahogy tud: magára hagyatva, a szakmai szervezetek garanciái és védőernyője nélkül, szabadon kitéve a kóklerek víg hadának.

Nemrég panaszkodott az egyik kolléga. A 300 négyzetméteres műhely bérlete önmagában sem kevés, plusz gépek, munkadíj, járulékok, az összes cucc, amit mindenki túl jól is ismer. Kiadott ajánlat, korrekt számok, és a vevő véletlenül eléteszi az ajánlatot, ami lekörözi az övét. Megdermed. Az aranyos svihák előzőleg az ő műhelyében vágta le a lapokat, szívességből, élzárta és rakta össze; mindössze a műhely nagyon komoly állandó és mozgó költségeit nem fizetve meg „haveri alapon”.

Hogy is tovább, hazai asztalosság? Hogy is tovább, hazai faipari érdekképviselet?

Ha a szédelgő földicsérésnél tartunk, akkor igen tág a vadászmező. Senki az elmúlt harmincvalahány évben meg nem határozta, mi mitől milyen minőségi szint. Pedig érezzük a zsigereinkben, hogy mi a gagyi, mi a megbízható középszer, mi a prémium és mi a luxus. De soha egyetlenegy fél akarat sem kerülközött ezeknek a jellemzőit lerögzíteni. Miért is? Gyávaságból: szakmai félelem miatt. Mert aki olyan helyzetben kénytelen élni, hogy csak a gagyit tudja eladni (azon a környéken csak mélyszegény/gagyi ügyfelek élnek), az inkább elviseli a nyomasztó multi- és kóklerkonkurrenciát, csak ne kelljen bevallania, hogy milyen terepen versenyez. Pedig ez nem az ő szégyene, hanem az országvezetők gyalázatos gazdaságpolitikájáé. Ha ugyan van nekik olyan. Nem látom, hogy lenne…

Ahogy huszonéve, ma is azt mondom, hogy a szakma ki kell dolgozza azokat a szokványokat, amik pontosan orientálják nemcsak a vevőt, hanem minket, iparosokat is afelől, hogy milyen munkát várhat el a vevő milyen árszinten. Hogy mi a prémium, mi a felső középkategóriájú, mi a gagyi munka. Ezt széles körben meg kell vitatni, nem a tényt, hanem azt, hogy mi számít minek.

Azt állítom, hogy ez nagyon komoly védelmet jelenthet a honi asztalosságnak, föltéve, hogy a szakmai szövetség(ek) is teljes mellszélességgel beleáll(nak).

Van néhány olyan kulcsszó, amit érdemes volna tartalommal föltölteni. Ebben a szakmai szervezetek (Fabunió?) integráló szerepe fontos lehet. Csak ötletszerűen:

• szintvizsga
• szakterületi vizsga
• tanfolyamok a szakmai szövetség szervezésében
• a szakmai szövetség ajánlásai („Ihr Tischler macht’s persönlich”?)
• végzettségi minimum – ugyan, buszvezetők már ne adhassanak munkára ajánlatot
• a kóklermunka csökkentett intézményes garanciája és annak erős kommunikációja
• a Szövetség tagjainak munkáira vállalt emelt szintű garancia, és adott esetben a tag pluszbefizetése révén extra is
• jogszolgáltatás az ügyfelek részére a tagokkal szemben (!) és viszont
• kontárlista („amit átadtam, pénzt kértem érte, az nyilvános”).

De a legfontosabb: a szokványok, a minőségi szintek nagyon precíz, okos meghatározása. Ma a szédelgő földicsérés megeszi a tisztes iparosmunkát. Vérgagyit hirdet prémium kategóriaként n+1 veddmegdobdel-nagyáruház, elvéve a tisztes iparos hitelét. Ki, ha más nem, mint a szakmai szövetség(ek) léphet(né)ne(k) ebben hatásosan?!

A Fabunió referenciapont kell legyen és ki kell lépjen a nyilvánosság elé. A széles nyilvánosság által látható, erős, a vevők számára megnyugtató garanciákat adó szakmai ernyőszervezetként kell megjelennie, hogy a tagok a befizetéseik révén a kellő biztonságukat garantálva láthassák.

A föntieket huszonplusz éve is leírtam. Nem dicsőség, hogy azóta is aktuálisak. De az igen, ha most a megoldás irányában elindulnak a megfelelő szereplők. Úgy legyen.

Tetszett a cikk?