Fatuskóból készült mesterművek a Balaton-felvidéken

Kapolcson, a Királykő oltalma alatt van egy udvar, egy kert, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni. Egyszerűen oda vonzza a tekintetet, aztán ott is tartja, rabul ejti, mintha el sem akarná engedni. A csikós csengettyűvel felszerelt, faragott kapu, a mögötte buján terjeszkedő növényzet között megbúvó, huncut „leselkedők” hangtalanul hívogatnak, csalogatnak befelé. S ha valakinek olyan szerencséje van, mint nekem volt, akkor bemerészkedhet a csinos portára, Bognár István, fafaragó csodavilágába.

– Rengeteget esett az elmúlt napokban, vizes most minden, de azért csak gyere, körbe vezetlek, találunk látnivalót bőven – invitál jókedvűen, s nem veszi zokon, hogy helyismereti hiányosságaim miatt mintegy húsz perccel később érkeztem a megbeszéltnél. Kedvesen fogad feleségével Pannikával és Cuki, a fekete bodros is barátságosan vakkant néhányat, kikövetelve a neki járó simogatást. A kapolcsi és üllői faragott címerrel ellátott fakapu mögött lankás út vezet az udvarba. Micsoda vadregényes hely – gondolom, hiszen bármerre pillantok, fák, bokrok, virágok, közöttük pedig itt is ott is egy-egy fura, de igazán barátságos arc figyel. Hamar megtudom, hogy a kerti tó partján pihenő, erdeifenyő tuskóból faragott vasorrú bába valójában egy istennő. – Tudod-e, hogy az oru azt jelenti szobor, s hogy régen minden istennő szobor fémből, vasból készült? Így jön össze a „vasoru”, csak azóta már kicsit másként ejtjük – magyarázza István, miközben végig simítja banyájának hajkoronáját.

Csupán kettőt lépünk odébb és a hátam mögött a kövek és liliomok tövében egy székely góbé hatalmas bajusszal mosolyog rám. Akác tuskóból készült, nem egy „mai gyerek”, de állja az idő próbáját, hiszen, ahogy Pista mondja, az akác élettartama az 500 évet is meghaladhatja. S az sem elhanyagolható tény, hogy az európai fafajok közül egyedül az akácfa sorolható az 1. rezisztenciaosztályba, hiszen vegyszeres kezelés nélküli tartóssága miatt különösen környezetbarát.  Az üllői születésű mesterembernek pedig az árbóc akác a mindene, amely a homokos talajt kedveli. A fatestben kevés a görcsmentes zóna, kemény, szilárd fa. Nem elhanyagolható tény az sem, hogy az akácfában jelentős belső feszültségek vannak, amelyek gyakran okozói a különböző alakváltozásoknak, repedéseknek. És pontosan ez teszi annyira vonzóvá, amikor a mester kezei közé kerül. – Látod itt ezt a repedést? – mutatja a darab fa hátoldalát. Aztán megfordítja és kiderül, hogy ez a repedés nem más, mint egy újabb arc egyik szeme. Minden műnek külön története van és hamar rájövök, hogy egy olyan fafaragó emberrel beszélgethetek, akinek nem csak a kezében rejlik istenadta tehetség, de szakrális tudása is példaértékű. – Amikor igazán nekiálltam a faragásnak, egy üllői barátom – aki a fényképeivel mesél a világról – állított irányba – idézi fel munkásságának kezdetét. – Olyan könyveket adott a kezembe, amelyekről korábban még sosem hallottam. Mint a Káldeától Ister-Gamig – a sumír-magyar lelkiség és mitológia, a sumír őstörténet olvasmányai, amelyekből táplálkozva, merítkezve születtek meg a faragások egy-egy darabjai. Szkíta szarvasok nappal, holddal csillagokkal az agancsvégeken, a rakamazi turul Hunorral és Magorral a karmaiban, életfaággal a csőrében – ami a segítő szellem voltára utal –, palmettás motívumokkal: pálmalevéllel, virággal, rüggyel. A táltosok, garabonciások, boszorkányok, koboldok meséi sorakoznak egymás után szóban és faragványokban. Én meg csak hallgatom és azon merengek, hogyan kezdődött vajon a fa iránti rajongás, szeretet. Mert azt mondja: „a fa az életemet jelenti, egyszerűen minden.”

Nagyapja – aki bognár volt – szerszámaiból még ma is akad a takaros műhelyében. Apja vasöntőként dolgozott. Minden rendelkezésre állt, hogy már gyerekként barkácsoljon, modelleket gyártson. Ez olyannyira ment is a tizenéves fiúnak, hogy édesapjával és egy jóbarát segítségével építettek egy vitorlás hajót, amivel édesanyja félelmei ellenére is körbe hajózták a Balatont. Aztán a pályaválasztáshoz szükséges végső döntés akkor született meg, amikor sógora – aki az EVIG-nél (Egyesült Villamos Gépgyár) dolgozott – végig vezette a gyáron, amelynek utolsó állomása a famintakészítő műhely volt. Ez annyira megtetszett Istvánnak, hogy egyenes út vezetett a MÜM 7-es számú tanintézetbe (ma BGSZC Ganz Ábrahám Két Tanítási Nyelvű Technikum), a famintakészítő szakra. A három év inasiskola után következhetett a soproni erdészeti technikum, amelyet levelező tagozaton végzett. Üllőn volt erdész 1992-ig, a vecsési téesz megszűnéséig, ahol erdészeti ágazatvezetőként dolgozott. A reptér körüli zajvédő erdő telepítése is az ő nevéhez kapcsolódik. Aztán egészségügyi okok szóltak közbe és ’95-ben leszázalékolták.  Nagyon el volt keseredve akkoriban, de a véletlennek vagy a jósorsnak köszönhetően egy börzsönyi vendéglő falán látott gyökérfaragásokra lett figyelmes. Lehetősége volt a szobrásszal találkozni és csak figyelte, ahogy a vörösfenyő „életre kelt” a kezei között. – Azt mondtam akkor, hogy én erről mindent tudok, de mégsem tudnám elkészíteni. Aztán csak nem hagyott nyugodni a dolog és egy hét múlva megfaragtam az elsőt, azóta meg jött egyik a másik után. Aztán ’96-ban meghívták Vigántpetendre egy fafaragó táborba és ott maradt Kapolcson a fesztivál idejére. Vele jött a felesége is és annyira megtetszett nekik a falu, hogy oda költöztek. A házuk közel kétszáz éves volt, a műhely helyén meg romos disznóólak álltak. Sokat dolgoztak, hogy igazi otthont teremtsenek és még ma is akad teendő bőven a ház körül. De megérte, mert a természet mindent megadott a faragáshoz, az alkotáshoz.

– Az erdőt járva találok, találtam rá ezekre a tuskókra, amiket javarészt a vaddisznók túrnak ki. Összeverem a tuskókat, hagyja el, ami nem oda való, aztán jöhet a gyökérkefe. A kezembe veszem, figyelem, mit üzen, mit mond, miként adja magát. A fa rajzolata sokat segít abban, mi lesz belőle. Itt van például a Matula – mutat rá a ház faláról ránk tekintő, tekintélyes bajusszal megáldott, akáctuskóból készült mosolygós arcra. – Ezt ugyan megrendelésre faragtam, de annyira ragaszkodott hozzám a huncut szemeivel, hogy itt maradt és már sosem tudnék tőle megválni – mondja. Mellette egy hatalmas virág madárcseresznyeágból. Egy részét ugyan megették a faodvasító lóhangyák, de hét szirmával így is az életfa hét ágára asszociál. Akárcsak a fába faragott csodálat a női mivolt iránt. Ez nem más, mint a „Napkapu, amelynek a hasadékán keresztül meglátod a napvilágot”. Azt hiszem, szebben meg sem fogalmazhatnám, így vendéglátóm tiszteletteljes metaforáját idézem.

Tovább lépünk, de csak egyet, az ajándékba szánt erdei manókig. Megtudom, hogy ezeket a koboldokat mindig a kémény közelébe kell elhelyezni. Mert a jó szellemek a tűzben laknak és a kéményen át közlekednek, a manók pedig óvják őket. Kicsit odébb a rajzolatos, élénk színű tiszafából készült „Nagyorr” olyan, mintha az itáliai commedia dell’arte egyik főszereplője lenne. De akad itt Fénytáltos és Bibircsóka, na meg hegyi kristállyal díszített két, névre szóló táltosbot is. Első ránézésre akár pásztorbot is lehetne, de ha közelebbről szemügyre vesszük a galagonyából és húsos somból faragott darabokat, láthatjuk, hogy ezek a botok nem az állatok terelésére születtek. Feleségének készült az egyik, a díszesebb darab. Tetején a jópásztor, nyakában az eltévedt báránnyal, aztán a spirálszarvú kos, a hold istennő a hét csillaggal, a napisten, egy angyalszárny és egy kis virág motívum, mert így „adta magát a csomó”. Aztán ott a kapolcsi erdész rovásírásos botja, amelyről nem hiányozhat a helyi címer és amelyen felsorakozik az erdő teljes élővilága. Az égerből faragott tetejetlen fa – amely összeköti a Földet a Tejúttal – tövében táltos lovak tánca csalja oda a tekintetet. Ritkán látni ilyet, talán csak régi festményeken. Aprólékosan megmunkált tölgylevelek, hullámvonalú ágak, intenzív mozdulatok. Megannyi ősidőt, mondavilágot idéző varázslatos motívum, ráncos homlokú, mosolygós szemű, bölcs arc. „A fában minden benne van”. S hogy ezt megmutassa, arra lehetőséget ad a székely-magyar faragó székkel, az ágvágó fűrészekkel, a különböző faragó vésőkkel és egyéb „kincsekkel” felszerelt műhely.  Előkerül egy darabka fa és ő már látja is benne a ház, az udvar következő lakóját. Befogja a szerelő bakba, megrajzolja a főbb vonalakat, fűrészeli a nagyját, aztán jöhet a véső és elvégzi rajta a finommunkát. A szemem láttára kel életre egy újabb tuskó.    

Elszaladt az idő, delet harangoznak. De nem indulhatok anélkül utamra, hogy lesétálnék a kert végébe, ahol az Eger patak, vagy ahogy a helyiek nevezik: a kapolcsi Séd folydogál. Partját liliomok, páfrányok szegélyezik. Egy karcsú nyír és egy nagyra nőtt, kínai mamutfenyő tart árnyékot a fából készült lámpatartóknak a manókkal őrzött kertben, ahol még a vízcsapokat is faragott, méretes   háztetők védik. A kapuból még visszapillantok és biztos vagyok benne, hogy kapolcsi Bognár porta valamikor még visszavár.


Tetszett a cikk?