Ajtók és szerelvényeik – régen

Az ajtó szón a köznyelv – hasonlóan az ablakhoz – inkább a használat során nyíló-csukódó szárnyat vagy táblát (szárnyakat, táblákat) érti, mint magát az egész konstrukciót.

1. kép: Hosszú pántos deszkaajtó és kétszárnyú, keretbetétes ajtó (Képes Krónika, 1360-70)

A bő százharminc éve megjelenő első magyar nyelvű szakkönyvben is találkozunk ezzel a szemlélettel. „Az épületek szilárd falait, kerítéseit stb. tudvalevőleg nyílásokkal kell ellátni, hogy azokon át a kívülről körülzárt helyiségekbe lehessen jutni, és hogy maguk a helyiségek közt is lehetővé tétessék a közlekedés. Az ilyen nyílásokat mozdítható részekkel, ajtókkal vagy kapukkal szerelik föl, hogy szükség szerint nyithatók és elzárhatók legyenek.” (Frecskay János: Az épületasztalosság, Bp., 1883). Ezen az ösztönös, ám hiányos értelmezésen aztán hamar túl kellett lépnie a szerzőnek, amikor a szerkezetekre, azok bemutatására és magyarázatára került sor.

Az ajtók két fő része, természetesen a tok és a szárny, amiket szerelvények kötnek egymáshoz, s más szerelvények biztosítják a további rendeltetés szerinti használatát. A szárny súlyát szerelvények – pántok – közvetítik a tokra, s azon át az épület falaira vagy más tartószerkezetére. A pántok úgy biztosítják a szárny mozgatását – nyitását, csukását –, hogy annak tokhoz való viszonya – kötött helyzete – nem változóan biztosított legyen.

Ezek a pántok az ajtók és ablakok legfontosabb szerelvényei. Kettős szerelvények, hiszen egyik felük a tokhoz kötődik, a másik a szárnyhoz. Megbízható, pontos, jó kivitelük és fölszerelésük az ajtó használhatóságának alapfeltétele.

Más feladatra valók, s nem kevésbé fontosak a záró szerelvények, amivel az ajtó becsukás utáni zártságát kívánjuk velük biztosítani. A zárak, reteszek fejlődésének története szakmánk érdekes, tanulságos fejezete.

Néhány további szerelvény az ajtót erősít(het)i, használatát könnyít(het)i. Nemcsak egy-, hanem kétszárnyú ajtókat is használunk. A kilincses vagy nyíló szárnyat a korábban már reteszekkel rögzített „másik” szárnyhoz csukhatjuk vagy zárhatjuk, ami egy új szerelvényféleség. A szárnyak felett lehet tokosztó, s a fölött rács vagy ablak, ami biztosítja a mögöttes tér világítását, szellőzését. A különleges funkciójú lengő-, forgó-, toló-, harmonikaajtók mindmind sajátos szerelvényeket kívánnak, hogy a nevükben szereplő elvárásoknak megfelelhessenek.

2. kép: Egyszerű és mintás, neogótikus hosszú pántok (Mátyás-templom, ált. restaurálás, Bp., 1880/2010)

Az ajtók története messzi múltba vezetne, hiszen valószínű, hogy a használatukra való igény egykorú az épületekkel. Az épületek ajtónyílását az őskorban, majd az ókorban takarhatta állatbőr, valamilyen textilféle (ahogyan az ázsiai nomádoknál ez máig gyakori), vesszőfonat, nád stb.

A fából készült ajtó – és sok más, egyéb fából készült alkotmány – technikai előfeltétele kétségtelenül a fémszerszámok megjelenése s célszerű használatuknak a megismerése, megtanulása volt. Ez a feltétel az ókor korai kultúráiban kb. hatezer éve adatott meg, és évezredek alatt, a folyamatos fejlődés révén teljesült.

A fa megmunkálására alkalmas első szerszámkészlet minden darabja ismert volt már a kőkorszakban is. Ezek a régészet bizonysága szerint a kalapács (ütleg), a balta, a kés, a fűrész, a véső, a kaparó és a fúró. Fémből készült utódjaikat alaposan át kellett alakítani – elsősorban az élszögek karcsúsításával –, hogy alkalmassá váljanak a fa forgácsolására. Ez a szerszámkészlet mai fogalmaink szerint ácsmunka végzésére alkalmas. A fejlődés lassú, de töretlen volt. A folyamközi kultúrák népei már tudtak esztergálni, a görögöknél jelent meg a gyalu, s a római asztalos műhelyének szerszámkészletét csak a középkor végén, az újkor elején érte el újra Európa. A fizikai munkát a görögöknél rabszolgák végezték, és a szakmák fejlettségét mutatja, hogy az asztalosság már akkor és ott elkülönült bútor- és épületasztalosságra. A fémek megismerése után, fémből természetesen nemcsak fegyverek, szerszámok és más fontos dolgok készültek, hanem sok egyéb mellett, az asztalos számára oly fontos szerelvények is. Ezek ára természetesen nagyon magas volt, és bár ez csökkent az idők során, az ipari forradalomig lényegében így maradt.

3. kép: Keresztpántok és kulcspajzsok a lékai vár gyűjteményében (volt Vas vm. XVI–XVIII. sz.)

A régészek sokáig álltak értetlenül a klasszikus kincsleletek mellett/között többször talált, teli-korsó szögek előtt, mígnem kiderült, hogy régen, a kézi kovácsolás korában, nem inflálódó, tehát örök használati értéke okán régi korokban a szög is kincsnek számított. Róma bukásával, a népvándorlás zajos századaiban a birodalomban megszokott biztonságos lét megszűnt, az életszínvonal visszazuhant egy sokkal alacsonyabb szintre. Az adminisztráció széthullott, az igényes, fizetőképes kereslet megszűnt, a szakmai tudás is a feledés homályába veszett.

Az újonnan születő Európa lassan talált magára. Az első ezredforduló körül már folyamatosan nőtt az építkezések száma, a királyi és egyházi központoktól az urak és földbirtokosok váraiig, lakóépületeiig. A néptömegek is letelepedtek, és igyekeztek lakóhelyet teremteni a fejük fölé. Ebből az időből nagyon kevés hiteles ismeretünk van, főleg az épületekről és azok ajtóiról – a kutató következtetésekre kényszerül.

Az első szakmailag is értelmezhető ajtót is mutató képeket a Képes krónikából ismerjük (1360–70). Ez az itáliai Aquilea várának Attila általi ostromát ábrázolja (1. kép). A várkapu kétszárnyú keretbetétes (vagy annak látszó) szerkezetű, s a várban belül is látható egy hosszúpántos deszkaajtó. Ez a szakmai színvonal szakmatörténeti szempontból mai tudásunk szerint hiteles. A krónika készítési idejére esik az asztalosság születése Közép-Európában. A kor egyik nagy szakmai felismerése és eredménye a mérettartó, keretbetétes lapok (természetesen ilyen ajtólapok is) készítése volt.

Abban a korban az ácsolt technikával készített ajtó tokja faragott gerendából készült, neve máig ácstok. A gerendát fejszével való durva alakítás után bárddal faragták simára és egyenesre, de ez a felület a gyalulthoz képest mindig durva volt! Az ajtólap szintén hasított és faragott, deszkaszerű szelvényekből összeállított, hevederekre szögelt lap volt. Később – mind a mai napig – az ácstok és ajtaja már nem faragott, hanem fűrészelt anyagból (gerendából és deszkából) készül, s felületük ma is durvább a gyalultnál.

4. kép: Mai bevéső ajtózár, szétszedve, a működés érzékeltetésével.

Az ácstok a XIII–XIV. században kapott vasalást. A fönt említett szerelvénypár rendszerint egy pár ujjnyi vastag pipaszög, egyegy hosszú pánttal. A pipaszöget verték az ácstokba, a hosszú pántot pedig az ajtólapra, hogy aztán föl lehessen azt akasztani általa a tokra. A hosszú pánt fogta, erősítette az ajtólap deszkáit. Elágazó mintái nemcsak díszítették az ajtólapot, hanem védték is a betörés ellen (2. kép). A hosszú pánt nemcsak gazdag, rangos környezetben került használatba, hanem gazdasági épületeken is: pince, kamra, istálló, magtár stb. A pántok fölszerelése pontosan szinte lehetetlen volt, s emiatt két pántnál többet alig lehetett egy tengelybe hozni. Igazításuk, hajlításuk a vastagságuk miatt szintén nem ment, ezért aztán a bevéső pántok megjelenése – a XVIII. sz. közepe – előtti időből alig találni hárompántos ajtót. A hosszú pántot a keresztpánt akkor követte, amikor az ajtólap, deszkákból összeállított tábla helyett keretbetétes lapként jelent meg. Ez a konstrukció évszázadokra meghatározta a tárolóbútorok, az ajtólapok és más, síkirányban állandó méretet kívánó gyártmányok felépítését. A keretbetétes ajtólapok „erős” váza a keret vagy keretmű volt, s ezekbe a befoglaló keretmezőkbe építették be az annál vékonyabb betéteket. Az ajtólapot tartó pántok formáját az erős kerethez kellett igazítani, így született meg a reneszánsz idején a keresztpánt. A növényi inda formáját utánzó keresztpánt az egész történelmi országban divatos volt, régi ajtókon máig gyakran lehet látni. Gazdagabban formált, alakított változatai rangos épületekben is megállják a helyüket, de a dús, túldíszített pántok sem ritkák (3. kép).

Látványos volt a zárak fejlődése. Az ajtó zárása kezdetben nem lehetett több, mint az ajtószárnynak egy alkalmas méretű karóval való betámasztása. Hadjárás vagy egyéb támadás esetén, keresztben elhelyezhető gerendaretesz védett ideig-óráig. Később jelent meg a kezdetben csak belülről mozgatható, kovácsolt retesz. A fejlődés külön-külön fokát jelentette az előre-hátra csúszó retesz kívülről, kulccsal való mozgatásának megoldása, a billenő retesz, és az azt kívülről is mozgatható kilincs kidolgozása, beépítése. Az eredetileg csak egy-egy feladatra konstruált szerelvényeket a XVI. század elején, még a török idők előtt egyesítették a lakatosok borított, lapra szerelt zárrá. A neve, a más zárfélét is borító vagy alkatrészeinek szerelő-alapot adó és körülményesen kikalapálható vaslemez után általánosan, s egészen a reformkorig pléh volt. Ennek használatával az ajtók kívülről-belülről, kilinccsel, vagy/és kulccsal is nyithatóvá váltak. Fölösleges lett a kezdetek óta használt ajtóbehúzó gomb vagy fogantyú, ami aztán mégis évszázadokig, elvileg a bevéső zárak megjelenéséig díszítette az ajtókat, de a vaskereskedések még hetven évvel ezelőtt is árulták őket.

5. kép: Ablakra és ajtóra való kivető pántok (Kátai-féle nagykereskedés, Bp. árjegyzéke, 1934)

A zárakról szólva külön kellene tárgyalni a kulcsok fejlődését, amire e cikk keretei között sajnos nincs lehetőség. A zárak fejlesztésének minden lépése egyrészről a védelem, a biztonság „még jobb” megoldását célozta és ígérte, másrészről viszont a betörőknek, tolvajoknak előbb-utóbb mindig sikerült megtalálniuk a védelem nyitját! Az ajtózárak történetében fontos, és az asztalosmunkára is visszaható pillanat volt a bevéső zárak megjelenése, amire Magyarországon 1830 körül került sor. Ez a zárféle az íróládák, írószekrények elterjedésének köszönhető, mivel az írólapok zárja a külső oldalon nyilván nem lehetett, ám használata során belül is útban volt. Először – a XVII. században – a lapba besüllyeszthető, majd a XVIII. sz. végén a lapok élébe bevéshető zárak születtek meg. Ezek mintájára szerkesztették meg hamarosan a lakatosok az ajtóknál is használható bevéső zárakat, a már ismert funkciókkal: kilincs-kilincsnyelv, és zárnyelv, kulccsal (9. kép). Ezek a zárak aztán megbolydították az addig szinte törvényszerűen azonos mintára készülő keretbetétes ajtólapok formáját, mivel a felező borda kilincs felőli csapolásában nem volt hely a zárnak. A bevéső záras ajtók osztóbordája ezért nem lehet középen, hanem a kilincs-, azaz zármagasságnál lejjebb vagy feljebb. Azután már ez határozta meg az ajtólap belső osztásának, osztásainak helyét (4. kép).

Újdonság a szerelvények között a kezdetek óta ismert és használt, az egyszárnyúaknál mindig nagyobb kétszárnyú ajtók szerelvényei között a retesz! A közlekedésre használt vagy kilincses szárny csak akkor csukható biztonságosan, ha a vele szemközt lévő másik szárny behajtva és biztosan áll a helyén. Az álló szárnyat fönt a tokba, alul pedig a küszöbbe vagy a padlóba csúszó reteszek tartják, biztosítják. A reteszpár az 1800-as évekig az ajtólapra szegezve díszítette azt, de hamarosan, a pántokhoz és a zárhoz hasonlóan az is eltűnt a szem elől, mert az ajtólap élébe süllyesztve építették be. Az ipari forradalom mindent felgyorsított, így a bevéső pántok tömegcikké váltak, s a hagyományos formájúak mellett megjelentek a kivető pántok is (5. kép). A két világháború között jöttek divatba ezek helyett a már minden díszt nélkülöző diópántok.

6. kép: Formatervezett kilincsek a harmincas évekből. (Kátai-féle nagykereskedés, Bp. árjegyzéke, 1934)

A keretbetétes ajtók mellett megjelentek a meghökkentően újszerű, teljesen sima, két oldalról lemezelt vakkeretes ajtólapok. Az ajtólapokon minden dísztelenné vált. Csak a kilincsek és a zár- vagy pajzscímek tudták emelni valamennyire a látvány díszítőértékét. Ezek a szerelvények viszont már formatervezői rajzok alapján készültek! (6. kép). A nagykereskedő kínálatából természetesen nem hiányozhattak és nem is hiányoztak a múlt formáihoz ragaszkodó vevők igényeinek megfelelő formák sem, amik máig léteznek.

Végül említsük meg legalább az ajtók szerelvényei közül még a kitekintő ablakocskákat, a levélbedobókat, a kinyitás ellen fölszerelt biztosító láncokat, az ajtót becsukó szerkezeteket, az üvegvédő rácsokat és még számos hasznos-praktikus szerelvényfélét, amelyek használata komfortossá tette elődeink ajtóhasználatát.

Kapcsolódó dokumentum:

Tetszett a cikk?