A Székkirály

Az üde névválasztás jól illik a kiállítási anyaghoz. A kis termet padlótól a mennyezetig végig betöltik a rajzok, az egyik falat kézműves székek töltik ki, a mennyezeten nagy madarakként lebegnek a kész vagy kísérleti állapotban lévő világítótestek, térplasztikák modelljei. Király József 79 éves, nevének megemlítése nélkül legalább fél évszázad nem tárgyalható érdemben a magyar bútoripar és iparművészet múlt századi történetében – tevékenysége olyannyira átfogta, átfonta a kort. Ám lassan a második nemzedék nő föl, akinek el kell magyarázni, hogy ki ő. Nos: belsőépítész, legenda, a második világháború utáni nagy generáció kétségtelenül legszínesebb egyénisége. Életműve elképesztően gazdag, szakmai tudása hihetetlenül széles skálán mozog, és teljes technológiai kört ír le: ugyanazzal a lendülettel és szakmai hatékonysággal tervez széket, amivel a gyalupadnál össze is állítja azt.
1930. október 20-án született Tordán. 1954-ben már vállalati tervező Magyarországon, innen számolva 21 évet töltött különböző kivitelező cégeknél és tervezőirodákban: Faipari Szövetkezet, Kereskedelmi Tervező Iroda, Középület- tervező Vállalat, MÁV Tervező Vállalat, IPARTERV, Szék- és Kárpitosipari Vállalat, a székesfehérvári Bútoripari Vállalat. 1982 és 1990 között Finta József műtermében tervezett. 1957–1959 között a műszaki egyetem lakóépület- tervezési tanszékének tanársegédje volt. 1973-tól a Magyar Iparművészeti Főiskolán – majd egyetemen – tanított bútortervezést 30 éven keresztül. Az egyetemen „Székkirály”-ként emlegették a diákok. A tervezés, a kivitelezés és a tanítás kezdettől fogva végigkíséri pályáját. A kivitelezés nála valóban kétkezi munkát is jelent. Egy ideig kézműves tárgyak készítéséből élt, de folyamatosan rengeteget dolgozott – és dolgozik máig – saját örömére – szakmaszeretetből, virtusból és kíváncsiságból. Emellett több monumentális fali faplasztikát faragott közintézményekbe, amik közül még ma is látható néhány (Penta szálló, Thermál szálló, Kongresszusi Központ). Nevéhez fűződik az 1973-ban tervezett Tér ’75 garnitúra, amely akkoriban az értelmiségi társadalom egyfajta státusztárgyává lett. Társtervezője annak a Garzon szekrénysornak, ami akkoriban a modern szinonimájaként jelent meg a lakásokban, évtizedekig szolgált egy-egy családot; talán a legismertebb hazai korpuszbútor. Ha Király József nevét nem is ismerte föltétlenül a nagyközönség akkoriban, szinte kizárt, hogy lenne a mostani Magyarország 30 és 70 év közötti lakosságának olyan tagja, aki ne lakott vagy dolgozott volna együtt egy Király-bútorral.

Amit most látunk tőle, az nem a még futó kocsi fogyó lendülete, a motor még jár, van üzemanyag is.

Még ma is kísérletezik – pedig azt hihetnénk, hogy aki életében valódi tervezéssel (nem konszignálással…) ennyi mindent kipróbált, abból már kifogyott a kíváncsiság. Térplasztikákat épít, tárgyakat farag. Leheletfinom esztergált munkáihoz hasonlókat amerikai honlapokon látni, ahol külön művészeti ágként jegyzik az ilyesmit, komoly árfolyamon. Őt ez nem érdekli, munkáit elajándékozza. Az Iparművészeti Múzeumban 2000-ben életmű-kiállítással ünnepelhette hetvenedik születésnapját. A kupolatermet akkor hézag nélkül betöltötte a több évtizedes termés, az ipari termékektől a személyes tárgyakig: szentimentálisan őszinte – a gyerekeknek, unokáknak készített – játékokig és a japán tárgyak tisztaságát idéző gyönyörű faragásokig és esztergált tárgyakig. A most kiállított tablók nagy része ismerős onnan, de a Székkirály rajzait nem lehet megunni. Mindig van mit fölfedezni a részletgazdag, alaposan megművelt papírokon, a precíz rajzokon. Az IKEÁ-nak rajzolt pályázati munka színes és jól komponált szakmai rajzsorozat, az egyetemi oktatáshoz kézzel megrajzolt-megírt két jegyzetének lapjai izgalmas képregényként terülnek ki előttünk. A most itt kiállított tárgyak újak, ez nem remix: az utóbbi évek termése. Nem emlékezés, nem életjel – élet. Egy jövőre a nyolcvanadik életévébe lépő ember élete, akinek neve és élete egybeforrt a szakmával, akinek a munka ugyanúgy létfeltétellé vált, mint a táplálék és a levegő. Lélegezni ma nehezebb, kissé megritkult a szakmai levegő mifelénk, és ez leginkább olyankor válik jeges felismeréssé, ha bepillanthatunk egy olyan életműbe, amilyen Király Józsefé. Ilyenkor gondolunk bele, hogy itt nem egy generáció halt ki csöndesen, hanem egy szakma.

Annak a nehezebb, aki marad. A szakma ment, a Székkirály maradt. Itt most nem egy szakma emlékszik Király Józsefre, hanem ő emlékszik vissza egy szakmára a saját munkáin keresztül.

Bár sokat elért az életben – még van mondanivalója, nem csupán emlékezni szeretne, hanem dolgozik – ahhoz szokott. Hatalmas, sokrétű életmű áll mögötte, és bár soha nem tartozott a simulékony emberek közé, munkássága megkerülhetetlen a mindenkori politikai rendszer, a szakma és az iparművészet-történet számára, így a hivatalos elismeréseket is sorban megkapja: 1957-ben Munkácsy-, 1968-ban Ybl-díj, 1984-ben érdemes művész, 1990-ben kiváló művész, végül 1996-ban Kossuth-díj.
 A belsőépítészet és az iparművészet az előző századelőn és a két világháború között komoly hagyományokat teremtett idehaza. A második világháború után nálunk már egyik sem volt igazán közérdeklődésre számot tartó műfaj. Kevés név rögzült a köztudatban – bár jóval több, mint ma. A rendszerváltás előtti társadalom sok szempontból jóval igényesebb, érzékenyebb és intellektuálisabb volt a mainál. Több – és valósabb társadalmi szerepet töltöttek be ezek a szakterületek: foglalkoztatott hazai tervezők és a működő magyar ipar termékei vették körül a magyar embereket otthonukban és a közintézményekben egyaránt. Hogy ez a foglalkoztatottság és ez a működés nem volt őszinte és ellentmondásmentes, arról maga Király is tudna – tud is – mit mesélni. A kiállítás két megnyitó tablója egy-egy felmondólevél plakátméretűre kinagyított másolata. Az egyik 1975-ben kelt, záró mondatai közt ezt olvashatjuk: „A Szék- és Kárpitosipari Vállalathoz jöttem dolgozni, nem pedig egy svéd ipari csoport magyarországi leányvállalatához”. Boldog idők – még volt hol felmondani, mondhatnánk kissé értetlenül, és sajnos van is okunk rá: ekkora nagyságrendű működő rendszerekről mi már nem is álmodhatunk, akinek pedig ma van munkája, az hajlamosabb tartani a száját, hogy legyen neki holnap is... Bár a jó működéstől mindez nagyon messze volt, mindenesetre volt tömege akkor a szakmának, és volt valódi elvi lehetősége is egy kifutásra, még ha a korabeli dokumentumok és a ma látható végkifejlet mást is sugallnak. Érdekesek ezek a hivatalos iratok, néha többet árulnak el egy szakmáról, mint a tárgyak: kirajzolódik egy kor, megrajzolódik a lehetőségek grafikonja. Az ábra vége már a mi korunk, mintha minden vektor erre terelte volna azt a lefelé görbülő vonalat, ahol most húzódik. Hogy sorsszerű volt-e mindez, vagy talán lehetett volna másképp, sosem tudjuk már meg. Tény, hogy voltak értelmes javaslatok olyan szemléletű szakmai építkezésre, ami más végkifejletet is hozhatott volna napjainkra. Tanulságos például az a levél, amelyet 1974-ben a Szék- és Kárpitosipari Vállalat vezérigazgatójának írt Király József. Ebben – mint alkalmazott belsőépítész – felsorolta azokat a feltételeket, melyeknek szerinte teljesülniük kellene ahhoz, hogy a vállalatnak – tágabban a magyar bútoriparnak – legyen saját arculatú termékkínálata. Nézzünk néhány pontot a kétoldalas levélből, mit várt a felelős vezetőktől egy szakmája iránt elkötelezett értelmiségi, aki a jövőben gondolkodott:
- Együttműködés az Iparművészeti Főiskolával, utánpótlásképzés.
- Ösztöndíj biztosítása két fő főiskolás részére.
- Együttműködés az Iparművészeti Múzeummal a bútorok társadalmi megismertsége érdekében.
- Protoműhely fejlesztése.
- Saját tervezésű hazai szellemi termékek propagálása külföldi kiállításokon. Piackutatás, vélemények visszajuttatása a gyártókhoz, tervezőkhöz. (A külföldi piaci megjelenést ezekben az időkben különálló hazai külkereskedelmi cégek, pl. az ARTEX intézték a vállalatok képviseletét, nem a vállalatok közvetlenül – a szerző megjegyzése.)
- Személyi létszám a fejlesztéshez: egy fő tervező iparművész, egy fő faipari mérnök, két fő faipari technikus.
- A cég saját termékeinek propagálására, márkajegy tervezésére tervező grafikusok bevonása.
- Külföldi kiállításokra vigye ki a vállalat a gyártmányfejlesztőket.
- Hazai szellemi termékek tervezése és terjesztése a külföldi minták másolásának gyakorlata helyett – a tervezett és forgalmazott bútorok után fizessenek jogdíjat a tervezőknek.
Hogy milyennek látta a munkát, amit végeztettek vele és munkatársaival: „Ehhez a másoló munkához sem a faipari mérnökök, sem a tervező szakemberek szellemi aktivitására, szellemi alkotó munkájára nincs szükség, és így képességüket, képesítésüket nem használjuk ki, nem kötjük le” – jelzi Király József ugyanebben a dokumentumban. Közvetlen következménye a levélnek mindössze annyi volt, hogy ő egy évvel később felmondott – nem asszisztált tovább ehhez a történethez.

Távlati következménye az, hogy ma van egy fontos, eltüntethetetlen kordokumentumunk. Más semmi.

Mert ezek a kérések természetesen nem teljesültek sem itt, sem máshol, sem akkor, sem később – mind a mai napig sehol ebben az országban.
Az utánpótlás képzése nem történt meg – programot nem írt rá senki, gyakorlattá nem vált, hagyománya nem alakult ki. Néhány kivételtől eltekintve fiatal tervező nem lépte át a gyárkapukat. Ha történt is ilyen, az többnyire csak a rossz szakmai lelkiismeret kampányszerű megnyugtatását és a statisztikák javítását szolgálta – jól mutat az ilyesmi a pályázati anyagokban, mikor állami pénzeket kell bezsákolni. A hazai termékek propagálása nem történt meg, a gyárak prospektusai ad-hoc terveződtek továbbra is, a reklámok a „Cipőt a cipőboltból” szlogenek mintájára csábították a hazai vásárlókat. A tervezők nem kaptak a képzettségüknek megfelelő munkát. A gyáripar jól elvolt a műkedvelő, ügyesen koppintó technológusokkal. A tervezők pedig sorban elmentek inkább egyedi kocsmákat tervezni, meg kivitelezni, mert annak több értelmét látták. Külföldre az igazgató elvtárs és baráti köre ment, ha volt rá keret, akkor a macáik is. Hazahozták a prospektusokat a gyártmányfejlesztőnek és a tervezőnek, megmondták neki, hogy „na: ezt fogjuk gyártani, ilyent rajzoljál”. A magyar bútor így végül – néhány elszigetelt, izgalmas kísérletet kivéve – soha nem született meg, sem mint fogalom, sem mint egységes, sajátos tárgycsoport, sem mint minőségi kategória.
A jogdíj kérdése is érzékeny pont mindmáig, hiszen az ma sem természetes folyománya a szellemi munkának. Helyette jutalékrendszer működik, amiről szemérmesen hallgat a tervezőtársadalom, nem véletlenül: akárhogy nézzük, ez azt jelenti, hogy a tervezőből kereskedő lett, nem a saját szellemi termékéből él, hanem mások szellemi termékének kiajánlásából. A tervezői díjak, jogdíjak kultúrája nem alakult ki, a piacgazdaság meg igen. Egy nyugati garnitúra betervezése egy lakásba többet hoz a konyhára, mint egy gyártmány megtervezése, akkor meg minek vesződni.
Itt közös érdek tervező és gyártó között már nincs. E korabeli levélben nem az az igazán ijesztő, hogy mennyire precíz jóslat: minden sorában megjelölt kockázatból rendre bekövetkezett a legrosszabb eshetőség. Az igazán lehangoló az, hogy egy morbid jövőképet is felvázol ma, nekünk. Hiszen ha ott, akkor, azok között a (ma édeninek tekinthető) körülmények között erre a pár apróságra nem volt képes a magyar bútoripar a saját túlélése érdekében, mit várhatunk a holnaptól?

A rajz, a tárgyak és az írás sokszor összetartozik egy-egy életműben. Jó esetben ugyanarra a gondolatmenetre fűződnek föl.

Ezek a levelek ugyanúgy a Székkirály munkásságához tartoznak, mint a sorozatgyártott vagy egyedi bútorok, pályázati anyagok, kézműves tárgyak.
Kordokumentumok fémjelzik egy ember szakmai hozzáállását, gondolkodását, a felelősségtudatot. A Székkirály szégyenkezés nélkül nyithatja ki bármelyik munkájának dokumentációját. Az ötvenes években készültek már sárgulnak, de bármelyik lap grafikai ábra, tankönyvi illusztráció lehetne – nyomdakész, mintha a Székkirálynál nem létezne a selejt fogalma. Sem rajzban, sem tárgyban. A mostani tárgyak vállalásukban is arányosak, nem rejtenek csapdákat, kibúvókat: saját magára méretezte a kivitelezés terhét, nincs külső kivitelező, aki megkerülni akarván egy fogást, egy feladatot, ront a tárgyon. A világítótestek a hetvenes éveket idézik, de az idő nem állt meg bennük. Frissek, szellemileg sem porosak, kíváncsiság és játék vezette a kezet, amelyik összerakta őket. Formai kísérletek, nagyméretű játékok, melyek akár lakásvilágítások vagy hatalmas közösségi terekhez átméretezhető világítótestek, térplasztikák makettjei is lehetnének. A székrajzok önálló, szép grafikákként töltik meg a falakat – abban a frissességben, ahogy a rajzasztalról lekerültek – rajtuk a műszaki instrukciókon kívül személyes megjegyzések is megjelennek: sajátos naplólapok ezek, néha rosszkedvű gondolatokkal. Ezek a rajzok megvalósult székek tervei, sorszámuk van, gazdájuk, történetük van külön-külön is és együtt is. A történet nemrégen kezdődött, többségük azután készült, mióta nem tanít az egyetemen, van ideje…De a Székkirálynak van tudása, van rutinja is. Annak idején alkalmazottként átlag két-háromnaponta tervezett egy széket. Nem koncepciótervet, nem látványtervet, nem skiccet, hanem kiviteli dokumentációt, 1:1 rajzot, tussal kihúzva – ma már nem mindenkinek egyértelmű, hogy ez a műszaki dokumentáció. Ezeket a székeket most a gyerekeinek, a volt tanítványainak készíti, leginkább saját kezűleg, de egyes műveletekben besegítenek volt kollégái a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen.
A műhelybe rendszeresen bejár, a tanszékre nem tette be a lábát 2003 óta, a tanítványok járnak hozzá. Idővel kapnak egy-egy széket a Székkirálytól, hoznak érte faanyagot, annyit, amennyi a következő székhez kell. Ez a játék kitölti a napjait, így gondoskodik arról, hogy értelmes munkája legyen, hogy felgyülemlett tudását tárgy formájában is összegezze. Ezt az ajándékot adja a tanítványainak, ezzel elégedett. Van benne persze keserűség is. Szerette volna többeknek átadni a tudását, de úgy alakult, hogy ez intézményes keretek között már nem ment egy idő után. Úgy is mondhatjuk, hogy ennek saját emberi tartása volt a legfőbb akadálya. Méltatlan helyzetbe került, fölállt, elment. És ha ő becsukja maga mögött az ajtót, az végleges: a kiállítás második nyitótablója az Egyetem Építész Tanszékére benyújtott felmondólevelének másolata. Etikátlan eljárást kért tőle az akkori tanszékvezető, ő megtette, de azonnal föl is mondott. Egy korszak ismét lezárult az életében, a státuszt nem bánja, csak a tanítást – az hiányzik. Becsvágy nincs benne, nem is volt. Élete kiegyensúlyozottan, napi beosztás szerint, megszokott kerékvágásban zajlik: kutyasétáltatás, tanítványok, munka, gyermekek, unokák. Vannak gondolatai is, miket van kivel megosztani, s tárgyban is ki tudja fejteni őket. Nyugdíja van – megél belőle, soha nem volt anyagias. Míg dolgozott, jól keresett – annyit, hogy még visszautasítani is jutott belőle. A jutalék nem mai találmány: a tervezőintézetek bizonyos beosztásban lévő vezetőinek bizony illett lejattolni a honoráriumból, illett néha ingyen dolgozni nekik, vagy a nevük alatt feketén, és a nyakas Király nem adta le a részt. Nem smucigságból, hanem elvből – a jutalék sokszorosát veszítette ezen a büszkeségen, sokszor nem kapta meg a teljes munkadíját, volt, hogy csak a felét. Egy ilyen nagyobb munkán egy lakás akkori árát bukta, de máig nem bánja. Az élettől sokat kapott, lakások árában nem mérhető értékeket. Például tiszta a lelkiismerete. Nála többet nagyon kevesen tettek a szakmáért, ennyit is nagyon kevesen mertek megtenni – legföljebb maguknak kértek, nem a szakmának. Ő a puszta kérésnél messze tovább jutott: amit tudott, azt megmutatta, amit lehetett, becsülettel átadta. Tanított, intézményben és személyes példájával, munkásságával egyaránt, és tanít most is, ezzel a kiállítással is: szakmaszeretetet, munkakedvet, derűt.

totaj

Tetszett a cikk?