A recesszió és a neoeklektika I.

A 49. alkalommal megrendezett Milánói Nemzetközi Bútorszalon nettó 209 000 m2 kiállítófelületén 2500 cég több mint 10 000 új termékkel megspékelt, eklektikusan változatos, színes kollekcióját tekinthette meg a nagyvilág.

A design, új anyagok és technológiák a recesszió ellenében

Barbár pompa" mai módra az Edránál

Már a szervezők idei szlogenje, a „Let rip" (Hadd szakadjon) is azt érzékeltette, hogy az anyagok és technológiák, formák és színek, valamint az inspiráló források zavart keltő bősége, a megfeszített teljesítmény nem véletlen. A jelenkori „neoeklektika" képviselői, gyártók és kereskedők egy történetileg is recesszió-érzékeny árucikk, a bútor értékesítését kívánják a megfelelő fordulatszámon tartani. Egy másik, a folyamatot irányító ismert szlogen a „my home is my stage" (az én otthonom az én színpadom). Ez arra utal, hogy a mai formatervezők meghatározó része - ahogy egykor a bécsi eklektika közismert alakja, Hans Makart (1840-1889) túldíszített, modoros enteriőrjeivel - most minimalista manírral és retróval próbálja kielégíteni a jelenkori parvenük szükségleteit. Tevékenységük célja a látvány, az eredmény pedig gyakran olyan funkciótlan, mint csillogó konyháik és üvegasztalaik steril nagyvonalúsága.
Ennek ellenére kétségtelen, hogy a minimalizmus immár 20 éve kitartó, már-már megunt formavilága hordoz pozitív esztétikai és gazdasági vonatkozásokat is. Letisztult geometriájával a hazai, barokkba hajló közízlés ellenére mértéktartásra nevel. Korszerű gépek, szerszámok, műszaki fegyelem és jó design mellett pedig biztosítja a divatos holmik extraprofitját.
Megfelelő nagyságú lakóterekkel a háttérben akár az exkluzivitás megnyerő látványa is megteremthető. Mindössze a méreteket kell avatott módon növelni és a felületeket szükséges mutatós vagy értékes anyagokkal, csillogással öltöztetni. Az előbbi alkotói recept használata jellemezte a szalonon kiállított formatervezett tárolóbútorok döntő hányadát.
 

A Moroso cég látványos standja függesztett, ívelt válaszfalakk

Részletezve és sorolva a tervezői fogásokat, láttunk: magasfényű pigmentált poliészter lakkal vagy visszájáról színezett, majd a frontokra ragasztott csillogó üveglapokat impozáns méretekkel; ragasztott fém és kompozit lapokat furnérozva vagy vékony MDF-alapú lapokat takart acéllemez alvázzal és elképesztő fesztávolsággal méretezve; a csontok plasztikáját idéző, nyomás alatt öntött alumíniumvázakat polírozva és passziválva; corian, gránit, márvány és edzett temperált vastag üveglapokat munkafelületként; lézerrel szabott, térbe forgatott acéllemez állványokat mint fémorigamit; három dimenzióba préselt furnérokból rétegelt formaidomokat; szoborszerűen formált, nagyméretű ülőbútortesteket a rotációs öntés módszerével és gazdaságos falvastagságokkal kivitelezve, az „elanyagtalanítás" jegyében egyszerre meghökkentő és gazdaságos módon tálalva.
Hogy az amúgy vékony lapelemek vázak súlytalanságát hangsúlyozzák, gyakran használták a fehér színt - mondhatni a fehér a „trendi" - matt és csillogó felületeket kombinálva, itt-ott a megszokott párkapcsolatban a feketével. A sorolt-ismétlődő vagy éppenséggel játékosan a lapok között kiosztott fugák a nagy felületek finom tagolására szolgálnak.
A retró jegyében néhányan a múlt század konstruktivistáinak kedvelt alapszíneit, a pirosat, sárgát, kéket is fehérrel és feketével kombinálva használták. Mintha a neoplasztikus festő, Piet Mondriánt (1872-1944) kívánták volna megidézni ezekkel a raszterekbe szervezett, komponált szekrényfalakkal, polcokkal. Az erős képzőművészeti előképeknek megfelelően igyekeztek elvonatkoztatni a hagyományos bútorszerkezetektől, simán dobozként megformálván a bútortesteket, például majdnem a padlószintig eresztve a frontokat, ajtókat, amelyek így eltüntették a lábazatokat.
A nagy felületek monotóniája ellenében használva az enteriőrökben jól hatottak a klasszikus „idézetként" újramagyarázott retrobútorok, a 20-30-50-60-70-es, sőt már 80-as évtizedek ismert darabjai. Az ilyen tárgyiasult idézetek gyakorisága igazolja az immár saját múltjából is táplálkozó formatervezés munkamegosztásban való „nagykorúságát". Gyakoriságuk ugyanakkor figyelmeztetés is arra vonatkozóan, hogy a fogyasztás korlátlan szolgálatában a design láthatóan veszített életerejéből, néhol modorossá, kiürültté vált. Szerencsére számos kis kezdeményezés javította az összbenyomást, főleg a fiatal generáció tervezte, változatos elnevezések alatt szereplő bútordarabok: a törzsi kultúrákból kölcsönzők, a tepee (tipi) kultúrából, a természet alkotta mikro- és makrostruktúrákból merítők, a near and far (közel és távol) megjelöléssel vagy egyszerűen az új anyagok és technológiák híveinek munkái az extra much (nagyon sok) gyűjtőfogalom keretei között. A már idősebb, beérkezett nemzedék a re-run time (újrajátszott idő) stílustrendet követi, régi klasszikus bútorkaraktereket „parafrazeálva" az archetípusok stílusjegyeivel.

A szalon megoszlása, valamint a design és (furcsa) követői

A valódi újdonságok nagy részét a 20 nagy csarnokból álló vásárcentrum hat design megnevezéssel jelzett csarnokában láthattuk, kínai látogatók nyüzsgő tömegének kíséretében. Érdeklődésük nem volt felületesnek, sőt szemérmesnek sem mondható. Professzionális gépeikkel minden részletet megörökítettek, néha még alulnézetben is.
Egy tartalmas olasz kiadványból megtudtuk, hogy 2006-ban a Pekingi Nemzeti Múzeum adott helyet egy az olasz design eredményeit 1954-től összefoglaló kiállításnak. Az esemény szemlátomást felkeltette a kínaiak figyelmét, sőt étvágyát is. Megjegyzendő, hogy a kínai bútorexport volumene az USA bútorpiacán már 2008-ban elfoglalta az első helyet, maga mögé utasítva az olaszokat. (Vajon nem fordítva sült-e el a puska?)
A szalon további négy csarnokát az ún. „modern" bútorkategória foglalta el, azaz a design követői, a másodvonal. A követési idő az elektronikus médiának köszönhetően csökken, és egy jó designer foglalkoztatásával el is tűnhet, átminősítve a termékeket is. Szintén négycsarnoknyi helyet foglaltak el Eurocucine címszó alatt az európai konyhabútorgyártók, és némileg elkülönülve a konyhafelszerelések még közismertebb beszállítói. Ez a mezőny stílus tekintetében meglehetősen vegyes képet mutatott, egy standon néha design, modern, sőt stílusosan klasszikus kategóriák keveredtek.
A konzervatív ízlést, a styl és valódi stílbútort a kissé eufemisztikus Classico jelszó alatt négycsarnoknyi bútor és műtárgy képviselte, bizonyítván, hogy az olasz gyártók semmit sem feledtek a mára már néhol szakmatörténeti mesterfogásokból.
Az egykori római fürdőkultúra szellemi örököseiként további majdnem kétcsarnoknyi felületen fürdőszobák bútorzatát és szanitert láthattunk, megosztva a fiatal tervezők Salone Satelite néven ismert pezsgő hangulatú nemzetközi bemutatójával.

A lakószobák neoeklektikája": trendek, anyagok és színek polifóniája

„Anneau" tv-fotel - Pierre Paulin 1952-es modellje a Ligne Roset kollekciójában szerepel

A lakótereket terjedelmes minimalista szekrényfalak (polcok és tárolók) határolják, a konstruktivista szerkesztőelv uralja a látványt. A geometrikus kompozíciók előterében - receptszerűen - számos retró és más trend karakteres darabjai hoznak változatosságot, megtörve a kép geometrikus rendjét.
A ma már designklasszikusnak számító Breuer Marcell , Walter Gropius, Le Corbusier, Eileen Gray, Charles és Ray Eames, Arne Jacobsen, Hans Wegner és társaik újragyártott retro ülőbútorai karakteres megjelenésükkel és másságukkal jól ellenpontozzák a minimalista háttér monotóniáját. A retrobútorok kínálata állandóan bővül. Régi újdonságként köszönthettük tavasszal az „Ulrich" fotelt (Poltrona Frau - Gugliemo Ulrich, 1937), a „Canapo" hintaszéket (Cassina - Franco Albi, 1953), az „Anneau" tv-fotelt (Ligne Roset - Pierre Paulin, 1952) és az „Eros" márványasztalkát (Agape Casa - Angelo Mangiarotti, 1973). Folyamatos a „kétéltű", külső és belső használatra szánt bútorok kínálatának bővülése is.
Az ülőbútoroknál gyakori tervezői fogás, hogy egy olcsó bútorállvány (fémből, fából, műanyagból) igényes anyagból testre szabott „ruhát" kap, azaz „felöltöztetik". Bővül az acél- és alumíniumlemezből lézerrel szabott, majd origami módjára présekkel hajtogatott kiegészítő kisbútorok kínálata is. A termelékeny eljárások színes végtermékei is növelik az otthonok tarkaságát (extra much trend). Új anyagként megjelent a cement-farost kompozit, amely plasztikaként formálható.
A klasszikus alapanyagot, a fát felértékelik és rendkívüli gondossággal munkálják meg. Új, karakteres állványszerkezetű székeknek nagy a keletje, ugyanakkor ezek nehéz tervezői feladatot is jelentenek. A fát gyakran kombinálják más anyagokkal, mint például színes műanyag vagy préselt színes fémlemezzel. Kartámlák esetében ezzel számos munkafázist lehet megtakarítani. Közismert székmodelleket transzponálnak műanyagba, szétválasztva a formát meghatározó anyagától. A három dimenzióba préselt rétegelt idomok egyre több kényelmet ígérnek és érdemes is kipróbálni őket: merész idomaik tapintásra, simogatásra ingerelnek.

Vásárhelyi János formatervező

Tetszett a cikk?