Aki túllépte a közhelyek határait, | avagy Tokujin Yoshioka munkái

Tokujin Yoshioka

Felismerhetőek bennük a természetcentrikusság és egyszerűség, sejtetés és kétértelműség, funkcionalitás és poézis, régi és új szimbólumok együttese, az új anyagok és technológiák kreatív használata. A nagy cégek többezres létszámú designstúdiói mellett az utóbbi félszázadnyi időszakban nő az egyéniségekhez köthető kis stúdiók száma is. Bár Japánban nem kedvelik a középszerből kiválókat, ezek nyugati féltekén elért sikerei odahaza is elismerést szülnek.

A tanulás évei és a mesterek

A jelenkori japán design sztárjai közé tartozik Tokujin Yoshioka, aki 1967 január 20-án született a meleg tengeráramok mosta, déli fekvésű Kjūshū sziget Saga prefektúrájának azonos nevű központjában. Amint utólag megvallja, már gyerekkorában, hatévesen, formatervező akart lenni. Középiskolái után az ismert tokiói Kuwasawa Design School növendéke, melyet 1986-ban, mindössze 19 évesen fejezett be. Friss végzettként a nemzetközi hírnevű japán designer, Kuramata Shiro (1934–1991) stúdiójában gyakornokoskodott. Mesterét, aki szintén a Kuwasawa Formatervező Főiskola végzettje, valamint 1981 és 1983 között a milánói Memphis posztmodern csoport tagja volt, mint „a kreatív üresség költőjét, a nyugati Bauhaus moderneket szürrealisztikus minimalista elemekkel gyarapítót” méltatták. A mester értékrendje és látásmódja meghatározónak bizonyult a tanítvány, Tokujin Yoshioka esetében is. Alkotásait a tér és a fény viszonya határozza meg, a fény és látvány transzparenciájának és reflexiójának költői kettőse gazdagítják. Ebben szerepe lehet monszun éghajlatú szülőföldje fényben és színekben gazdag tájainak is.
Ennél többet, személyesebbet, esetleg – a nyugati tervezőknél gyakori megnyilatkozásokat, ars poeticát – egy kötelezően szerénységre épülő társadalomban nehéz citálni.

TOKYO SOFTPANN a fotel

A nemzetközi látványtervező

Mestere halála után a nemzetközileg ismert japán divattervező, Miyake Issey stúdiójának munkatársa. Munkatárs és látványtervező egy offenzív hazai és nemzetközi bemutatósorozatban, ún. projektben; alkalmi kiállításokat, üzleteket és displayként működő kirakatokat tervezett, és ezeknek kivitelezését művezette. A színes, egzotikus ruhakollekciók, parfümök és ruházati kiegészítők számára nagyvonalúan bevilágított, új anyagokat felhasználó, a víziók intenzitásával ható bemutatótereket alkotott, amelyekben az odalátogatók megilletődött statisztának érezhették magukat.

MERMAID (Hableány) karszék

Emlékezetes önálló látványtervei 1998 és 2000 között az Issey Miyake Making Things (I. M. dolgokat készítve), a Fondation Cartier-val közösen, Párizsban megvalósított kiállítás és az A-POC Making Issey Mijake projekt a berlini Vitra múzeumnak. A Japánban előkelő helyen jegyzettek közül az 1998-as Issey Mijake Snow (Hó), az 1999-es Aoyama üzletek, és Miyake Illuzió elnevezésű projektek emelkednek ki. Munkái során mesteri szinten sajátította el a láttatás és sejtetés műfogásait, az áttűnések és fényben vibráló felületek vizuális kétértelműségét, amit a köznapi életben a japánok a „jajashi” kifejezéssel jelölnek.
Eközben látványtervezőként, rendezőként és kivitelezőként számos értékes nemzetközi tapasztalathoz is jutott.

Az önállóság: a kapcsolatok szabadsága és új témák


Tokujin Yoshioka kiemelkedő életkorában, 33 évesen, az ezredfordulón saját stúdiót nyitott Tokióban, Yoshioka Tokujin Design elnevezéssel. Önállósága révén új területek, a tárgytervezés (product design) és a belsőépítészet felé fordult. A fény és tér generálta „súlytalan” látványtervezés mellett a formaképzés – a gravitálóbb dolgok – az anyagok és technológiák kutatása mindmáig foglalkoztatja. Erről egy 2004-es, japánosan szűkszavú interjúban így beszélt: „… egyszerű módon szeretném meglepni az embereket… állandóan azt kutatom, hogyan tehetném érdekesebbé az anyagokat.” Érdeklődésének homlokterében – talán a látványtervezőként való kezdés miatt is – a könnyedség és súlytalanság áll; ennek jegyében kedveli a könnyű struktúrákat és a fehér színt.
A szemléletmódját jellemző természetelvűség folytán formaképzése plasztikus-organikus, tehát szobrászi kvalitású és csak igen ritkán fogalmaz elvont szerkezetekben, vázakban. A természet módszereit utánozva gyakran építette tárgyait elemi részecskékből (méhsejtek, elemi fonalak tömegéből), sajátos technológiákkal; mondhatni, a természet mintájára „teremti” tárgyait (pl. autoklávot használ a formázásnál).
Munkakapcsolatait Miyake Issey-jel rendezőként és látványtervezőként továbbra is fenntartja, de párhuzamosan több nyugati céggel is kapcsolatba került a bemutatók témakörében. Így 2001 és 2003 között tervezője I. Miyake és Fujiwara Day ruha-, illetve divattextil-bemutatójának, Miyake Taipei projektjének és a Pleat please me (A plisszé tetszik) rendezvényeknek. Sőt, 2008-ban tárgytervezőként „To automatic” elnevezéssel karórát is tervez Miyake kiegészítőket célzó projektjébe. A karóra fejlesztése három évet vett igénybe, amelynek során „lenyűgözte az anyag szépsége, és arra törekedett, hogy egy fémtömbből szobrászkodja ki az óratestet”, amely három széles, koncentrikus gyűrűből áll, melyek egymáshoz képest elfordulva a beléjük gravírozott vonalnyi mutatókkal teljesítik feladatukat. Ismerve az idő és elmúlás szerves egységét és elfogadottságát a japán gondolkodásban, a „To” karóra akár az állandósult mulandóság – japán módra – miniatürizált emlékműve is lehetne.
A szimbólumokat és az ellentétek egységét kedvelő japán alkotó 2001-ben tervezte a „Robert Meme” robotbemutató kiállításinstallációit. A falakat több szinten sorolt átlátszó, meztelen nőalakok életnagyságú műanyag lenyomataiból (vákuumformázással) állította össze. Egyébként munkáiban a figurális motívum ritka, és a kivitelezés módját és anyagát illetően sem ismétel.
Így például a Fuji tv-nek 2003-ban tervezett inzert falát fektetett, félig átlátszó műanyag pálcákból építteti, amelyeket vízszintesen eltolva jön létre egy női és férfi testet ábrázoló fehér magasdombormű. Mindezt súrlófénnyel bevilágítva az egész felület vibrál, tehát él.
Mint elismert és becsült látványtervezőt és rendezőt, több nyugati autógyártó cég is felkéri bemutatói megrendezésére, köztük például az Audi (2001), a Peugeot (2004), a Toyota (2005, 2007), a Lexus (2006), a BMW (2006), valamint az Apple és a Bang & Olufsen. A Toyotának tervezett installációt polarizált fénnyel bevilágított, függesztett műanyag szalagfal alkotja, mely a megvilágítás hatására – az Aurora elnevezésnek megfelelően – a sarki fényt idézi meg.

 

BOUQUETTE (Csokor) forgófotel

„My little garden”
(Kis kertem) asztalka

A tárgytervező

Önállósodásával összefüggően már 2001-ben két sikerterméket tervez a japán Yamagiwa cégnek. A „Tofu” lámpa és a „Honey-pop” karosszék mára már a világ nagy designmúzeumainak állandó bemutatóin szerepelnek. A „Tofu” egy szabályos élein mattcsiszolt (fényvisszaverő), átlátszó műanyag téglatest, melynek oldalához egy fényforrást illesztettek. Bekapcsolva egyszerre valósul meg a testetlenné tévő transzparencia és a matt széleknek köszönhető többszörös reflexió. A „Honey-pop” karszék függőlegesen tájolt, pergamenpapírból ragasztott méhsejtszerkezet, fotelformára vágva, majd legyezőként széthúzva használható. A beülővel érintkező méhsejtek roncsolódnak, így még jobban idomul a testhez és nő a komfort. Az újszerű anyaghasználat, olcsó (árarányos) anyag és technológia, a könnyed megjelenés, jó funkcionalitás, újrahasznosíthatóság és a mindezt kiemelő, a japánoknál a tisztaságot jelképező fehér szín a japán design és az alkotó példaér tékű sikeréhez vezettek. A jeles olasz bútorcég, a Driade és Tokujin először 2002-ben, a milánói Besana Rotunda épületben állítottak ki közösen. Erre az alkalomra tervezte Tokujin a cégnek a „Tokyo-pop” nevű fehér, aszimmetrikus (japán stílusjegy), „dormeuse” jellegű szófát. A bemutatón szerepelt az első sikertermék, a „Honey-pop” is és némi csúsztatással a cég és új tervezője közös 35 éves születésnapot is ünnepeltek. A jó hangulatú együttműködést 2003-ban a „Tokyo-pop” család bővülése kísérte fotellel, kétüléses szófával, taburettel és asztalkával, mindezt polietilénből rotációs öntéssel (tehát vékony falakkal) kivitelezve. A következő évben elkészül a komfortosított kárpitozott változat is, a „Tokyo-soft” család. Ezt követi a furcsa nevű „Kiss me goodbye” (Adj búcsúcsókot) átlátszó műanyag karosszék, és 2005-ben a „Boing” fotel és szófa rúdacél vázon. A „Boing” ülés- és hátelemeit a repülőszárnyak merevítésére szolgáló sejtszerkezetű töltésanyag adja, mely bőven ráncolt, pliszírozott bőrborítást kap, azaz felületi puhaságot. A Driade-nak tervezi továbbá az „En”, „Nani” és „Sen” asztalokat, valamint az „Ori” acélvázú fotelt is. 2008-ban mutatták be a „Mermaid” (Hableány) műanyag karszéket is. A „Mermaid” nem hasonlít a megszokott, racionális szerkezetű trónusokhoz vagy minimalista ülőkékhez, hanem inkább árapály által kivájt őskövületet vagy gyöngykagylót idéz, hullámformájú kettős hajlatai pedig karfaként szolgálnak. A konvex-konkáv formák váltása a modern rotációs öntésnek hála zavartalan.

„Ami, ami” asztal és szék

Ebben az időszakban Tokujint az elemi részekből „teremtett” bútor lehetősége foglalkoztatta. Az elemi rostokkal kapcsolatos gondolatait két kiállításon is szemléltette (Super Fiber Revolution és Evolution Fiber Technology Yoshioka Tokujin X Lexus elnevezésekkel).
A 2006-os esztendőben kapcsolatba került az ugyancsak kísérletező kedvéről nevezetes olasz Moroso céggel. A találkozás eredménye az elemi szálakból álló, tömbből gyúrt „Pane” (Kenyér) fotel és egy új technológia. A fonalakból álló tömböt kézzel fotel formájúra gyúrják, takaróruhával és formával rögzítik, majd egy acél szárítóhengerben kisütve fixálják a formát. Még ugyanabban az évben elkészült a tökéletesített huzattal ellátott változat, a Panna fotel is. A két új, és a már ismert „Honey-pop” foteleknek a Moroso egy New York-i bemutatót szervezett, melynek installációja a Tissue Paper Installation nevet viselte. Ennek megfelelően gyűrt papírszalvéták sorozatával borította a hátfalat. Ez szakszerűen bevilágítva egy érzékien puha, fehér hátteret adott az előtérben elhelyezett – puhaságukat szintén az anyagszerkezettel kiemelő – fotelek társaságában, mondhatni a puhaság tömény szimbólumaként.
A svájci Vitra cég 2007-ben immár másodszor zártkörű pályázatot hirdetett olyan jeles tervezők meghívásával, mint Ron Arad, Zaha Hadid és a Campana fivérek. A cél a bútorgyártásban még nem használt anyagok felhasználásának kutatása, hasonlóan az 1987-ben meghirdetett pályázathoz, melynek résztvevői Kuramata Shizo (Tokujin mestere), Ettore Sottsass és Frank O. Gehry voltak.
Ez alkalommal a tanítvány egy könnyű rúdacél állványt öltöztetett fel egy rugalmas hálószerkezetű, piros műanyag „kimonóval”. A „Kimono” szék olcsó, könnyed és kényelmes, emellett kül- és beltérben egyaránt használható, a kárpitja pedig könnyedén és olcsón cserélhető.

HEAVEN (Mennyország) fotel

A termékeny 2007-es esztendőben Tokujin egy egyéni kiállítást nyit New Yorkban. A projekt neve – valószínűleg célzatosan – Tornádó. Az installáció a korábbi nagyvonalú látványterveket idézi. Egy közös függőleges légterű, kétszintes épületbelső oszlopai között kígyózva, hosszú, átlátszó műanyag csövek sokaságával képezi le egy vihar forgatagát, örvényeit. A tornádó „szemeiben” helyezi el kitüntetett tárgyait. A viharos megjelenés eredményeként Miamiban megkapja a „2007-es esztendő designere” kitüntető amerikai címet, valamint a New York Times hasábjain a 100 legszimpatikusabb japán közé sorolják.
A Moroso céggel közös sikeres bemutatkozás folytatásaként – miként ez a Driade-nál is történt – 2008-ban két új termékkel is jelentkezik: a „Bouquette” (Csokor) forgófotellel és a „My little garden” (Kis kertem) asztalkával. Mindkét termék a sajátosan japán gondolkodás eredménye. A „Bouquette” fotel öble virágcsokrot imitáló színes vagy fehér textilvirágokból áll, melyet egy fehér textilburkolatú fém rácsszerkezethez öltenek. A japán virágkultusz jegyében fogant fotel előzményei a mester, Kuramata Shiro 1988-as „Miss Blanche” karszéke, de még inkább Umeda Masanoru (1941–) „I fiori”, Rózsák, Orchidea foteljai a '90-es évekből, amelyeknél egy virág kárpitozott kelyhében foglalhattunk helyet. A „My little garden” asztalok a szimbolikus japán gondolkodás megtestesítői. A japán felfogásban ugyanis a természet töredéke – a talpnehezékként is szolgáló virágok – is lehet az egész – egy kert – képviselője.
A 2008-as Milánói Nemzetközi Bútorszalonon még két neves olasz cégnél láttunk Tokujintól új modelleket: a Cassina cégnél a „Heaven” (Mennyország) fotelt, a Kartellnél pedig a furcsa nevű „Ami, ami” asztalt és karszéket. A fehér bőr- vagy textilbevonatú – nevével kényelmére utaló – „Heaven” gyűrt, esetleges formái, aszimmetriája mind a kényelem lezser változatára utalnak. A japánok a mesterműveket a természet folytatásának tekintik, így a szabálytalanság a természetest jelenti, miként a korongolt raku kerámia utólagos horpasztásai is. Az olaszok szerint a legnagyobb gondot a szabálytalanságok sorozatgyártása okozta. A „Heaven” egy tipikus „glokál” termék: lokális gondolkodás és globális gyártás kombinációja. Az „Ami, ami” műanyag asztal és karszék felületei a hasított banánlevél szövedékét idézik, tipikus távol-keleti motívumként.

Belsőépítészet fénnyel és üveggel

INVISIBLES (Láthatatlanok) ülőgarnitúr

A Tokujin által 2006-ban tervezett üvegház – amely a „Waterfall” (Vízesés) nevet kapta – előzményei 2002-ig nyúlnak vissza. Akkor Roppongi japán város vezetése Streetscape (Utcatáj) néven meghívásos pályázatot hirdet, amelyen Tokujin mellett más ismert tervezők – mint Ettore Sattoass és Ron Arad – is részt vettek. Tokujin a csillagászati obszervatóriumok lencséihez használt nagy tisztaságú, különböző nagyságú üveghasábokat sorolva készítette el utcára szánt ülőbútorait. Az olvadó jégre emlékeztető, szabálytalan felületű üvegbútorok a költői, de nagyon is valóságos „A szék, amely eltűnik az esőben” (a monszunesőben legalábbis minden bizonnyal) elnevezést kapták. A „Waterfall” bárnál az üvegbútorokat nagyobb léptékben, 4,2 m hosszú üvegtömbből kivitelezték. Szerzőtársai a neves japán építész, Ando Tadao és Olafur Eliasson kivitelező voltak.
A szokatlan méretű, két ponton alátámasztott üvegpult és pad a monumentalitást, a hullámos felületű, megfagyott víztömböt formázó üveg a mulandóságot idézik, az ellentmondás pedig magát a japán művészetet.
Az üveg csiszolt formában talmi, de vonzó áru. Erre és az ipari kivitelezés tökélyére alapozza sikerét az osztrák Swarovski cég, amikor ipari mennyiségben előállított, csiszolt üvegfiguráinak és extra méretű „drágaköveinek” piacát keresi. A fénnyel mesteri módon bánó Tokujinnál jobb partnert aligha talált volna. Első közös munkájuk a 2004- ben, Milánóban bemutatott „Stardust” (Csillagpor) elnevezésű óriáscsillár volt. A szokatlan, geometrikus világítótest felfűzött világító-sziporkázó, nagyméretű üvegkristályaival egy térben lebegő „tejút sűrítmény” látványát nyújtotta. Az ezt követő megbízás a Swarovski cég 2007-ben, a tokiói Ginzán megnyitott képviseleti üzletének megtervezése volt. Tervezői felfogásának megfelelően Tokujin meglepő módon használta fel a csiszolt üvegkristályok széles választékát: betonba ágyazva a padlóknál, üveglapú acélkazettába halmozva lépcsőfokokként, a térben függesztve és bevilágítva, mint lezúduló vízoszlopot, falak mentén vízfüggönyként, sőt zúzmarás faágak képében mint dekorációt. A tér-fény-gazdagság (csillogás) kapcsolatának pillanatnyi állandóságára a térben függesztett kristályokból, imitált fénnyel kimerevített vízoszlop és vízfalak utalnak.
A 2008-as Milánói Nemzetközi Bútorszalon alkalmával Swarovski számára berendezett bemutatóra Tokujin szokatlanul nagyméretű, csiszolt üvegkristályokat öntetett átlátszó, felfényezett felületű polikarbonát tömbökbe, bútorként kínálva azokat. A jól bevilágított látvány megnyerő volt.
2010-ben az olasz Kartell cég a transzparencia jegyében a polikarbonátból készült bútor gyártásának 10 éves évfordulóját ünnepelte. Meghívott alkotóként Tokujin „Invisibles” (Láthatatlanok) garnitúrájával (fotelek és kanapé) adott nyomatékot az eseménynek. A vastag csiszolt polikarbonát tömbökből készült bútorok megfelelően megvilágítva, fehér háttér előtt, valóban tekintetveszejtők és illuzórikusak. Az Invisibles elképzelés sokban emlékeztet a 2008-ban Swarovski számára készített bútorokra, amelyek anyaga víztiszta polikarbonátba öntött nagyméretű üvegkristályok volt.
Szintén az idei Milánói Szalonon láthattuk az olasz Moroso cégnek készült „Memory” (Memória) széket, ami az alkotó eljárását tekintve egy felöltöztetett fémváz, miként a 2007-es „Kimonó” szék is volt.

MEMORY szék

A különbség a „ruha” anyagában rejlik: alumínium- és pamutszálak csillogó keveréke, amely megőrzi az őt formáló használó kezenyomát és csillog, mint a gyűrt sztaniolpapír. Ilyen módon a japán művészet egyik elvét, az állandó változást és esetlegességet illusztrálja.
Tokujin Yoshioka munkái számos olyan nagy múzeum gyűjteményének darabjai, mint a párizsi Centre Pompidou, a New York-i MOMA, a londoni Victoria és Albert, a philadelphiai Museum of Art, a chicagói The Art Institute, a montreali Museum of Fine Arts. Tevékenységét több kitüntetéssel ismerték el:

  • ICD Design Award, 1997
  • Annual Design Review, 2000, 2001
  • Mainichi Design Award, 2001
  • Talents de Luxe, 2005
  • Encouragement Prize
  • Gouvernement of Japan, 2007
  • Bulgari Brillant Dreams Award, 2007
  • Designer of the Year, Miami, 2007


Sikersorozatának titka a japán munkaetika; ahogy ő fogalmaz: „Megkísérlem túllépni a közhely határait olyan kísérleti rétegekkel, ami magasabb szintre emeli az alkotást; a célom olyasmit alkotni, amit előttem még senki… mindenhol, mindig dolgozom: amikor eszek, vezetek, amikor lefekszem… és éjszaka is, amikor alszom.”

Vásárhelyi János
formatervező


Tetszett a cikk?