Csomópontok

Kós Károly szerint az emberiség első korszaka –megmunkálhatósága révén – nem a kő-, hanem a „fakorszak” volt. A fa történetében – letapintható módon – benne van az ember történelme.   Műanyagokkal és betonnal telített világunkban, organikus volta miatt sejtjeiben életet hordoz, és egyfajta ősi, teremtő erőt. Hiszen az élet törvénye a születés, táplálkozás, lélegzés, növekedés, szaporodás, majd idővel a pusztulás. A fa „emberibb” a természet más teremtményeinél. Lombja városunk tüdeje, gyümölcsöt és árnyékot ad, feldolgozása után – használati tárgyként – funkciója elsorolhatatlan. Mint szerves anyag, tapintásra is érzékelhető melegséggel bír, s hozzánk, emberekhez hasonlóan mindegyik fajta fa „más arcú”, mind termetére, habitusára nézve, mind belső struktúrájában, anyagában, színében, illatában, keménységében, szívósságában. Egy piciny magból, szinte a semmiből lesz akár egy 100 m magas eukaliptusszá vagy mamutfenyővé, majd idővel – ami évszázadokban mérhető – gyönyörűen visszabomlik és elpusztul a természet örök körforgásában.  A növényvilág élettani törvényszerűségei fejlesztették ki a fa kiváló szilárdságtani tulajdonságait, s tették ellenállóvá a környezetet, szintén mindenfajta hatásával szemben.

Gyökérzete fundamentum, törzse oszlop, ágai konzolok, lombkoronája vegyi laboratórium. Az építő ember rengeteget tanult a változó keresztmetszetek ritmusából, arányából és az elágazások logikájából. A benne rejlő tipikus szerkezeti lehetőségeket azon népek tudták teljes mélységükben kiaknázni, akik a természet ökologikus rendjét tiszteletben tartották.

Az ágas vagy villás fák oszlopként való alkalmazásának első példáit a földházak, veremházak építésénél láthatjuk, ahol a konstrukció rejtve marad a környezetével teljesen eggyé váló organikus “föld-héjalás” alatt. A sátorházak az otthonkészítés legmobilizálhatóbb alaptípusai voltak, melyek a vándorló nomád törzsek létfontosságú életelemét, a mozgást szolgálták. Térbeli húzott szerkezetű felületük alatt a merev, de pillanatokon belül szétbontható bordák adták az erőjátékot biztosító vázrendszert, az arab karcidinektől az indián tipik szerkesztési elvéig. Érdekes módon, mindkettő esetében, a szerkezetiségen túl bizonyos elemek már szimbolikus, üzenetközvetítő szereppel is bírtak, az első esetben a központi, vastagabb oszlop a szakrális teret jelölte ki, míg a másodiknál a csúcson kiálló rúdvégek elhelyezkedése és száma a tulajdonos törzsbeli rangjára is utalt. Hagyományaink miatt a hozzánk legközelebbi sátortípus a jurta, melynél a falszerkezet vázát biztosító csomópont  csuklópontjai révén teljesen flexibilis, ezáltal könnyedén bontható és építhető volt. A jurta-korona gömbsüvegszerű kontúrjának elkészítéséhez mesteri tudás kellett, abszolút profi asztalosipari kapcsolatok alkalmazásával. Az opeion, a praktikus füstelvezetésen túl a transzcendens világ felé való nyitást is jelképezte.

Aztán az első, rönkökből összerótt “egy keresztvéges fészkelésű” boronafalas házikók egyszerűségében felülmúlhatatlan, archaikus sarokkötései. Ennek az építési technikának világvédett csodája a 22 tornyú, rezgőnyár zsindellyel fedett, Preobrazsenszkíj székesegyház Kizsi szigetén.

Egy sokkalta racionálisabb kultúrát hordoz az európai erdőzónája mentén kialakult, az előbbinél jóval anyagtakarékosabb „fachwerk” építészet, melynél a vázas építkezés tisztán és szabadon lehetővé tette a – ma ismert összes ácskötés – szerkezeti elemének őszinte megmutatását, Wernigerodétól Cambridge-ig.

 A japán sinto építészet fából térré szerkesztve egy vallás, egy filozófia, aztán a kínai pagodák, melyeknek 11 fokozatú szabványrendszerét mívesen faragott konzolainak karszélessége, a „tou-kou” adta, mint modul. Vagy a többszintes japán pagodákra jellemző speciális földrengésbiztos mozgó-császárfás csomópont zseniális ötletének műszaki megoldása.  S végül, de nem utolsósorban, az erdélyi és a felső-Tisza-vidéki házak, fatemplomok falszerkezetének és fedélszékeinek lenyűgöző kötései, csomópontjai, a hatalmas keresztmetszetű talpgerendáktól a leheletfinom sugárhasítású zsindelyfedésig.

Aztán a minket körülvevő tárgyak és bútorok végtelen sora, főként fából és emberi találékonyságból. A kötések kapcsán ámulhatunk az  időtlen szerkezetiségű 5000 éves egyiptomi “suszterszék”rejtett csapolásának csomópontján, a thébai ládikó félig takart fecskefarkú fogazásán, vagy a görög klismos tökéletes funkcionális-formai-konstrukciós egyensúlyt megteremtő szerkezeti kapcsolatának összhangján. Az első tárgyiasított rönkbútoroktól a 14-es számú, légiesen könnyed thonet széken át, Alvar Aalto  legyezőlábas ülőkéjéig a kötések-kapcsolatok  teremtik meg az emberi elme által  kreált szerkezetek végtelen számú találkozását.

Az itt bemutatott csomópontok a soproni Alkalmazott Művészeti Intézet építész tanszékének bútortervező stúdiumaihoz kötődnek, melyeket II. éves korukban készítenek a növendékek. E formatani kötések lehetnek szerkezetiséget kifejező és szimbolikus jelentést hordozó kísérletek. Az utóbbinál fontos szempont volt, hogy a létrejövő kapcsolat markánsan fejezzen ki valamilyen adott (szabadon választható) emberi vagy természeti tulajdonságot. Például egyensúlyt, nyugalmat, feszültséget, vonzást, taszítást, hullámzást, áttetszőséget, agresszivitást, bizonytalanságot...stb.

A csomóponti feladat kapcsán hadd mondjak el egy számomra kedves anekdotát a Műegyetem egykor igen nagyra becsült professzoráról, Szentkirályi tanár úrról. Az előadása előtti órán heves és befejezetlen vita támadt az egyik fiatal oktató és a hallgatóság között az építészetről. A tömött padsorokból az egyik növendék nekibátorodva megkérdezi: „Professzor úr, tulajdonképpen mi az építészet?” Ő lehajtja fejét, gondolkodik egy kicsit, majd a katedra padlójáról egy thonet széket tesz fel a hatalmas tanári asztalra, s szerényen csak ennyit mond: „Kedves leendő kollégáim, ez az Építészet!” Miért mondom mindezt? Azért, mert a Tanár Úr válasza ezekre a csomópontokra is igaz!

Bennük fellelhetjük az építészet alapvető princípiumait. Szólnak a térképzésről és a térbeli harmóniáról, egyensúlyról és feszültségről, oldásról és kötésről, zártságról és nyitottságról, találkozásról és szétválásról, különböző anyagok ízesüléséről, szerkezetiségről, felületekről, színekről, áthatásokról, transzparenciáról. Emberi környezetünk építészeti, belsőtéri és tárgyalkotási módszerei több ezer évesek. Igaz ez a – sokszor ma is alkalmazott – legalapvetőbb asztalosipari szerkezeti kötésekre is. De e csomópontokban ne csupán a hagyományos értelemben vett konstrukciós megoldások archetípusait keressük, mert ezek nem csak erről szólnak. Ők üzenetet közvetítenek felénk, méghozzá olyanokat, melyek nemcsak fizikális, anyagtani, funkcionális, ergonómiai, hanem szellemi, szimbolikus gesztusokat is rejtenek. Ha egy tárgynak csupán piaci, használati vagy akár művészeti értéke van, de nem bír olyan minőségi lényeggel, ami túlmutatva önmagán szellemi értéket teremt és hordoz, mit sem ér. A művészi alkotás, ha csak a megismert világ látható elemeit modellezi, akkor féloldalas, instabil. Egésszé csak akkor válik, ha az ismertet és ismeretlent, a nyilvánvalót és a rejtettet együtt mutatja. Az építészet, s ezen belül a tárgyformálás célja nem csupán az ember által érzékelhető tapintható világ, hanem a gondolati, szellemi, lelki üzenetek vétele és továbbadása.

Márkus Gábor
DLA Habil belsőépítész, egy. docens


Tetszett a cikk?



hirdetés