Élet a Klippan kanapé előtt

Szekrénysor. Aki harminc évnél idősebb, szinte biztos, hogy életének egy részét a hetvenes években gyártott szocialista bútorok között élte le.

Hilda, Zizi, Koppány, Gitta, Zsazsa, és valahány név a naptárban, szinte mindből lehetett bútor fantázianév. Az alábbi összeállítás képeit Bauer Sándor az 1973-ban rendezett Otthon ’74 kiállításon készítette.

A kiállításra a tervezők között pályázatot hirdetett a Kiváló Áruk Fóruma, a benevezendő termékek mintáit a Minőségellenőrző Intézethez vagyis a KERMI-hez kellett beküldeni, és ha ott megfeleltek, kiállíthatták őket, a 300 ezer látogató pedig a csodájukra járt. A legújabb bútorok már megfeleltek a kor szellemének, éveket sem kellett várni rájuk, és nem is hullottak szét darabjaikra. De hogyan jutott el idáig a magyar bútorgyártás?


A Fortepan a legnagyobb magyar nyelvű online fotóarchívum. Az Indexen a Fortepan szerkesztőivel együttműködve mutatjuk be a legizgalmasabb gyűjteményeket a huszadik századi magyar, amatőr fotósok hagyatékaiból.


A második világháború után pár évvel államosították a nagyipari vállalatokat, nem kerülhették el ezt a sorsot a bútorgyárak sem. A központi irányítás alá került gyárak azonban csak a mennyiségre mentek, a bútorok minősége egyre több kívánnivalót hagyott maga után. De hogy is gyárthattak volna az öntudatra ébredő szocialista embertípus ízlésének megfelelően modern termékeket, amikor a gyárakban nem foglalkoztattak külön tervezőket?

Az összes üzemet a józsefvárosi Faipari Gyártmánytervező és Szerkesztő Iroda látta el tervekkel, a hazai bútorgyártás óriása pedig a a Budapesti Bútoripari Vállalat, azaz közismert nevén a BUBIV volt. Ezt az állóvizet kavarta fel az 1961-ben induló 15 éves lakásépítési program, ami több százezer lakás felépítését irányozta elő szovjet házgyári technológia alapján. Az állami lakásokat beépített konyhával adták át a boldog tulajdonosoknak, a panelekbe pedig új, elemes bútorok kerültek. 12 négyzetméter szoba (mert alatta már félszobának minősült volna), 2 négyzetméter fürdőszoba, 6 négyzetméter konyha: a tervezők kezét eléggé megkötötte a lakások mérete.

Az 1968 előtti bútorok csapnivaló minőségűek voltak, gyártásukhoz a legolcsóbb, és legpocsékabb anyagokat használták, a végletekig leegyszerűsítve őket, és most persze ne a híres skandináv egyszerűségre gondoljunk, inkább egyfajta szocialista igénytelenségre. Ennek egyik fő oka, hogy mindent feláldoztak a mennyiség oltárán, 1950 és 68 között a termelés tízszeresre nőtt.

A hatvanas évek végétől azonban mégis egyre inkább sikertörténetként tekinthetünk a bútorgyártásra. Ehhez azonban szükség volt az őszinte beismerésre is: „Bútoriparunk jelenleg egyetlen korszerű üzemmel sem rendelkezik, új gyár az elmúlt 20 év alatt nem épült, a meglevők jelentős része bútorgyártásra kevésbé alkalmas, lakóövezetbe tartozó épületekbe települt” – írták 1969-ben.

A központosított rendszer egyszerűsítette ugyan az alapanyagok beszerzését, a gyártást, és az értékesítést is, ám színtelenné tett a kínálatot, nagyjából mindenki ugyanazt gyártotta. Ezért teljesen átszervezték a bútoripart. Nyolc üzemet ipari övezetbe költöztettek, és gyárrá alakítottak, felszerelve őket a legmenőbb olasz és eneszkás gépsorokkal. A cél az volt, hogy a teljes hazai keresletet kielégítsék, és a bútorok olyan minőségben készüljenek, hogy azokat nyugaton is el tudják adni, kemény líráért, márkáért, frankért.

A vezető gyárakban, saját gyártmányfejlesztő csapatokat hoztak létre, és már iparművészeket is bevontak a tervezésbe. A DOMUS áruház megalapításával új szintre lépett a kereskedelem is. Sikerét jelzi, hogy országszerte 16 áruházból álló hálózat jött létre, a hiánytermékeket időnként külföldi bútorokkal is pótolták.

A hetvenes években már többen jutottak el nyugatra, könnyebben begyűrűzött a divat az országba, és ez a tervezőket is jobban inspirálta. Magyarországon azonban a sikeres bútorok nem tervezőjük nevéhez kötődtek, mindenki csak a szekrénysor fantázianevét és esetleg a bútorgyár nevét ismerte. A bútortervező iparművészek eredeti tervei is sokat változtak a gyártás során, sajnos hátrányukra.

hirdetés

A hetvenes évek közepére beértek a reformok, sikerült olyan jó minőségű egyenbútorokat gyártani nagy mennyiségben, amiket a vásárló maga tudott egy katalógus alapján a lakása adottságaihoz és saját ízléséhez igazítani. A szekrénysorokra már nem kellett éveket várni, csúszópénzt kínálni, esetleg protekciót mozgósítani. A szállítás után a vevő maga szerelhette össze a régen áhított bútort. Igazi slágertermékek születtek. De hogy emlékszünk vissza mi a hetvenes évek szekrénysoraira?

Bakró-Nagy Ferenc:

Hosszú tervezgetés után ment el édesanyám, hogy megrendelje a kiszemelt szekrénysort, azonban csak a bútorboltban szembesült azzal, hogy a tervezett kombinációra még fél évet kéne várni. Ezért a helyszínen egy másik, FREDDY névre hallgató bútorösszeállítást rendelt meg. Miután meghozták, pár napig szerelte a család, de valami sehogy nem stimmelt. Végül kiderült, rossz méretben gyártódott le néhány elem, polc és fiók. A gyártó ugyan elismerte a hibát, javítani azonban nem tudta, ezért az egészet visszavitték, és egy harmadik fajta szekrénysort hoztak helyette. A hozzá tartozó dohányzóasztalt azonban elfelejtették, azt nagymamám és édesanyám feldühödve kézben cipelte haza a Keletitől egészen a November 7. térig.

A szekrényeket minden karácsony előtt átkutattam ajándékokra vadászva, míg anyukám ezt megelégelte, bezárta a legnagyobb ruhásszekrényt, és elrakta a kulcsot. Én pedig egy papírra szabályos házkutatási parancsot gyártottam golyóstollal, még le is pecsételtem egy átalakított macinyomda pecsétjével, és olvashatatlanul aláírtam mint a nyomozóbizottság elnöke, valamint mint két tanú. Édesanyám sajnos vitatta a dokumentum hitelességét, és polgári engedetlenség keretében megtagadta a nyomozást. Azon a karácsonyon kaptam meg az első LEGO-mat.

Bodolai László:

Mi 1972-ben vettünk ilyen szekrénysort, csak az volt a különbség, hogy bakelitből készültek az ajtónyitó fülek. Később, amikor panelba költöztünk, nem fért el az egész szekrénysor a nagyszobában, így öcsémmel megkaptuk az egyik részét. Engem baromira bosszantott, hogy a tesóm belenyúlkál a szekrényrészembe, és turkál a cuccaim között - és akkor nagyon érdekelt az elektronika - elhatároztam, hogy kiépítek egy biztonsági rendszert, hogy leszoktassak mindenkit a szekrényemről.

A védelmi rendszer egy saját ötletemen alapuló indukciós rázógép volt. Egy lapos elem egyenáramát egy játék elektromos csengővel, mint megszakítóval félszinusz görbés váltóárammá alakítottam, és ezt egy kis trafóval magasfeszültséggé alakítottam. Mivel csekély áramerősség járt a feszültséggel, veszélytelen volt, de iszonyatosat tudott csípni. Mindezt egy ajtóra szerelhető nyitókapcsolóval kombináltam, és finom rézdróton keresztül kivezettem az ajtónyitó bakelit fogantyúra, ami fordított ék formája miatt jól el tudta rejteni a rézcsapdát. A biztonsági rendszer tökéletesen működött, az öcsém ordítva rohant el, miután megcsapta a váltóáram.

A szomszéd haverjaim is próbáltak rendeli a kisöccsriasztó a találmányomból, amikor híre ment, de sajnos a szülők is tudomást szereztek róla, és hiába próbáltam meggyőzni nevelőapámat a cucc veszélytelenségéről, anyám parancsára gumikesztyűvel megközelítette, és szétbarmolta a rendszert. Az elektromos gyújtású feketelőporos rakétakísérleteimet ennek köszönhetően sokkal konspiratívabb körülmények között kezdtem meg a panel biciklitárolójában berendezve a műhelyemet.

Janecskó Kata:

A legvonzóbb darabkája ennek a szekrénysornak tökéletesen egyértelműen a felső kétajtós elem balról a harmadik blokkban. Minálunk egy ilyesmibe rakták anyámék a jugoszláv ismerősök által megőrzésre hátrahagyott nagy nejlonzacskónyi mesés színű rúzst. A fiók feletti rekeszt az ördög is arra teremtette, hogy ha az ember történetesen 120 centi alatti gyerek, akinek a földről esélye se lenne elérni a rúzsos nejlon szélét, akkor szépen fél lábát megvesse rajta, kissé hátrahajoljon, belecsimpaszkodjon a szekrény oldalába, addig piszkálja az ajtó alját, amíg egy ujja horgát bele nem tudja akasztani, hogy végül majd teljesen kinyissa, tapogató kezével megkaparintsa a nájlonból kigurult kis fekete hengerek egyikét (némi mákkal a neon-pink lesz az), és közben halkan imádkozzon, hogy ne boruljon rá az egész hóbelevanc a vitrin mögötti Éva vermuttal meg a kölcsönbe kapott hangalámondásos videó-kazettákkal.

Rácz Attila:

Ovis vagyok, és már megszületett a tesóm, amikor a szüleim megveszik a vadiúj, több elemből álló, letisztult formavilágú, világosbarna szekrénysort a gyerekszobába. Mindennek megvan benne a helye: a ruháknak, játékoknak, könyveknek, sőt az egyik az egyik polcon még egy kisebb akváriumnak is. Általa gyerekjáték fenntartani a rend illúzióját. Nem is kérdés, hogy amikor néhány év múlva új szolgálati lakást utalnak ki, visszük magunkkal. Szétszedjük, aztán összerakjuk — újból összeáll az egész.

Ezt a magától értetődő egységet tulajdonképpen csak a praktikum miatt bontjuk meg: amikor beköltözünk az új családi házba, és először lesz külön szobám — már felsős vagyok —, kb. fele-fele arányban osztozunk a gyerekbútor, úgy tűnik, külön-külön is jól funkcionáló elemein. Hozzám inkább a fiókos részek kerülnek, a tesóm kapja az íróasztalt, míg a nagy, kétajtós állószekrény, tömve télikabátokkal, apukám zakóival és anyukám alkalmi ruháival, a lépcsőforduló alatt köt ki.

Az IKEA-s és kikás könyvespolcok, illetve egyéb bútordarabok érkezésével amúgy is mind eklektikusabb enteriőr további alakulását-formálódását aztán a szüleim válása, majd a családi ház eladása akasztja meg. A néhai szekrénysor utolsó, ekkorra már viharvert darabját azonban a legjobb barátom belvárosi garzonjába is elhurcolom, ahová egy régóta érlelődő, mégis váratlanul gyors szakítás után költözöm. Vele próbálok újrakezdeni — folytatni a folytathatatlant.

Bohus Péter:

Koloniál. Gyerekkorom egyik legtöbbet hallott szava, amivel soha nem tudtam mit kezdeni. Mégis, a szónak volt valami bűvös hangzása. Bár fogalmam sem volt, hogy mit jelent, de arra emlékszem, hogy amikor a felnőttek kimondták, az mindig úgy hangzott, mintha valami titokzatos kincs lelőhelyéről értekeznének: Koloniál bútor=Kincses sziget.

A bútorokhoz amúgy nem kötött semmi, de az emlékeim mégis valamilyen bútorhoz kapcsolódnak. Például, hogy gyerekkoromban mennyire izgalmas volt édesapám éjjeliszekrényének felső fiókjában turkálni. A zoknik között kitüntetések, érmek és érmék voltak, na meg az egyéb kincsek. A tojáshéj színű, préselt, réteges falemezekből összerakott fiókos kisszekrényben felfedeztem a díszkéseket, amiket bevittem az iskolába, és amivel a szünetben kiszorítósdit játszottunk. A cél a kést úgy a földbe állítani, hogy az ellenfélnek minél messzebbre kelljen érte lépnie, és minél szélesebbre kelljen nyitnia a lábát. A végén az nyer, aki állva marad.

Miután lebuktam, édesanyámék a díszkéseket a tojáshéj színű tükrös öltözőszekrény tetejére rakták. Mintha ott nem érném el egy székre állva. Abba a tükrös ajtós szekrénybe lehetett felakasztani a ruhákat, öltönyöket, viszont nem volt nyakkendő tartója, ezért apám az ajtó belső részre bevert két szöget, és piros zsinórt húzott keresztbe, onnantól az volt a nyakkendő- és övtartó. Jó volt simogatni a nyakkendőket. A bútorszett később hozzám került a szobámba. A széles fiókos szekrény legfelső fiókjában tartottam a saját kincseimet. Néhány évvel (évtizeddel?) azután, hogy elköltöztem otthonról, eszembe jutottak. Ott volt például az 1991-es olasz futballválogatott felétől beszerzett autogramos cetlim, azt nagyon szerettem volna megmenteni, de akkor már rég nem azok a bútorok álltak a szobámban, igazság szerint már nem is az én szobám volt, abból szinte semmi nem maradt meg, elrakták, kidobták, sosem kerültek elő.

forrás: index.hu

fotó: Buer Sándor / FORTEPAN


Tetszett a cikk?

hirdetés