Százéves a Bauhaus

A Bauhaus 1919-ben alapított iparművészeti és építészeti iskola Weimarban (Németország), amely az öncélú díszítőelemeket elvetve a rendeltetést (funkciót), a modern (építő)anyagokat és ipari technológiákat figyelembe vevő lakáskultúra kialakítására törekedett.

Gyerekszék (G. Rietveld, 1915–19)

Ma, mi, a XX. század lakótelepeinek és a velük egykorú tárgyak, bútorok lélekölő sivárságának élményével terhelten alig érthetjük meg azt a döbbenettel vegyes elismerést, amit a fent röviden összefoglalt cél felé induló és haladó Bauhaus gerjesztett. Nemcsak Németországban, hanem nemzetközi, sőt világszinten. A helyzet megértéséhez elég áttekinteni a nagy és a kevésbé nagy stíluskorszakok (barokk, rokokó, empire, historizmus és eklektika) motívumkészletét. Az azokból merítő, máig élő s elmúlni sosem akaró giccses, ízléstelen vásári és a búcsús árukínálatot látva, rögtön a kardunk után nyúlunk… Máris indokoltnak és jogosnak érezzük a már száz évnél is idősebb megállapítást: „Aki feleslegesen díszít, az egyéb aljasságra is képes!” (A. Loos)

Szék (G. Rietveld, 1923)

Szék (Breuer Marcel, 1922–24)

Érdemes részletesebben bemutatni a nagy hatású, jubiláló – bár már rég nem létező – intézményt. A Bauhaus német művészeti főiskola, amely az építészettel való legszorosabb együttműködés szellemében a művészet minden ágában új oktatási módszert dolgozott ki, stílust teremtett, s kiváló mesterek és tanítványok munkássága révén a XX. század művészeti fejlődésének egyik legfontosabb tényezője volt. 1919-ben a weimari képzőművészeti akadémia és iparművészeti iskola egyesítésével W. Gropius (építész) alapította. Manifesztumában kifejtett célja: minden művészetnek és alkotóművességnek az új építészetet megteremtő újraegyesítése (vagyis a középkori építőszervezetek eszméjének feltámasztása), a monumentális és dekoratív művészet szétválásának megszüntetése az összművészeti alkotásban, a historizmus leküzdése, a szerkesztésben tárgyiasság, világosság, célszerűség. A Bauhaus első mesterei: L. Feininger (festő), G. Marcks (szobrász), majd P. Klee (festő), O. Schlemmer (festő díszletkészítő), V. Kandinszkij (festő) és Moholy-Nagy László (fotográfus, festő, formatervező) voltak.

Kanapé (W. Gropius, 1911)

Karosszék (W. Gropius, 1911)

Az elemi ismeretek oktatásának módszerét A. Hölzel pedagógiai és színelméletének alapján J. Itten dolgozta ki, majd P. Klee módosította, s ebben a formájában később a világ több modern szemléletű művészeti iskolájában bevezették. Klee, módszerét Pädagogisches Skizzenbuch címmel tette közzé (1925) a Bauhausbücher sorozatban. A sorozat egyéb kötetei is alapvetőek a művészet némely ágában. 1923-ban a Bauhaus az egész világ szakmai érdeklődését fölkeltő kiállításon, egy teljes ház berendezésével (G. Muche), valamint a programját és eredményeit ös - szefoglaló könyvvel tett bizonyságot arról, hogy alkotómunkáját haladó szellemű, szociális elgondolás, az emberi és társadalmi igényekből levezetett építészet gondolata hatja át. Ezzel kezdettől fogva a hagyományaikhoz ragaszkodó polgári csoportok újabb, s újabb támadásait hívta ki. Az iskolának 1925-ben el kellett hagynia Weimart. Működését 1926-ban újra kezdte Dessauban, a Gropius által üvegből és acélból épített, műhelyekből és lakótelepekből álló épületkomplexusban, ami a ’20-as évek építészetének egyik legfontosabb alkotása. 1928-ban Gropius, majd több kiváló mester megvált a Bauhaustól. Vezetője ezután H. Meyer (építész), majd 1930-tól Mies van der Rohe (építész) lett. 1932-ben Berlinbe költözött, majd Hitler hatalomra jutása után az iskolát azonnal feloszlatták.

Piros-kék szék (G. Rietveld, 1918)

1937-ben, Chicagóban New Bauhaus néven újra megalakult (Rozgonyi I. 1965) Boncolgassuk tovább az olvasottakat! Legyen a minket körülvevő világ, a magunk által tervezett, majd elkészített tárgyaink a célnak megfelelők, használhatók, egyszerűek, tiszták, világosan értelmezhetők! Ne legyenek semmilyen módon sem pazarlók és drágák, öncélúan (tehát fölöslegesen) díszítettek stb.! Ezek a gondolatok mindig időszerűek, de az I. világháború soha nem látott pusztítása után egy háborút vesztett országban kényszerítők is voltak. A munkástömegek és a hasonlóan szegény falusi népesség anyagi és szellemi felemelése társadalmi célként néhány évtizede már a politikai gondolat része volt. A célt az erők célszerű, okos összefogásával lehet leghamarabb elérni! Az iskola és a műhely összevonásával a cél felé haladás reálisabb – Gropius követendő példaként tekintett a korábbi századokban ezt az egységet egyszer már megvalósító építőszervezetekre.

A gondolat meggyőző és hihető volt. A tárgyalkotást, azaz a tárgyalkotókat az építészet keretében kell összefogni, hiszen mindaz a tárgy, amiről szó lehet és ami a közvetlen emberi környezetet jelenti, az tulajdonképpen az épületeken belül van, azok berendezése!

Fotel (W. Gropius, 1923)

Tanulságos az eszme története. Az ipari forradalom sodrában már a XIX. sz. második felében sokaknak feltűnt a tárgyi világ elsivárosodása, aminek okát az akkori teoretikusok a gépek terjedésében, a kézművesség vis - szaszorulásában vélték fölfedezni. A folyamatosan bővülő gépi termelés gyártmányaiból, pl. az egyszerű fém tömegcikkeiről tényleg eltűnt a kézi munka egyedisége. Ez volt a fejlődés megkerülhetetlen, kényszerű útja. A preraffaeliták nyomán, Angliában W. Morison 1860 körül az iparművészeti színvonalú, egyáltalán, a minőségi tárgyak fennmaradásának biztosítékát még a gépek termelésből való kizárásában és a kézművességhez való általános visszatérésben látta. Ez az értelmezés a kori géprombolók – ludditák – nyilvánvalóan téves nézeteihez való visszatérés volt… Hatalmas előrelépés volt tehát ahhoz képest Gropius terve: a meglévő gépek nyújtotta lehetőségeket használva és minél jobban kihasználva kell hibátlan minőségű és a magas esztétikai igényeket is kielégítő tárgyakat készíteni! Minél többet és minél olcsóbban – a tömegeknek! Emellett felismerte azt is, hogy az elvárt minőséget, a lehető legjobbat csak az tudja megtervezni és elkészíteni, aki ismeri a rendelkezésére álló technológiát! Ezért iskolájában alapvető, kiemelt szerepet kaptak a műhelyek, ahol a megtervezett tárgyakat el kellett készíteni! Eladásra, tehát a legjobb minőségben! Nem követte a hagyományos iskolarendszert, hanem a műhelyt tette meg kiinduló pontnak. A Bauhausban nem tanárok és diákok voltak, hanem mesterek, s ők tanították a tanoncokat. A tanoncból később segéd lehetett, majd pedig mester. Vizsgák helyett a Mestertanács előtt céhszerűen megszervezett segéd- és mesterpróbákat lehetett/kellett letenni. A mesterpróba volt tulajdonképpen a diploma.

Gropius igazgatói irodája, 1923

Hajlított csőszék (M. Stam, 1926)

A gyakorlati szakmai tudás és munka a Bauhausban az őt megillető helyre került! Egyik első magyar nyelvű szakkönyvünk ajánlása illik ide: „A műhelyben egy olyan bölcsesség él, amiről az iskolának fogalma sincs.” Az oktatást tehát műhelyek köré szervezték. A műhelyek élén kettős vezetés állt: gyakorlati/szakmai és művészi. A műhelyekben zajló munkát a műhelyvezető mester felügyelte, a művészi tartalmat pedig a formamester előadásain kapták meg a tanoncok. Az előadások látogatása kötelező volt.

Volt a Bauhausban textil- és kerámiaműhely, fém- és asztalosműhely, nyomda. A háború utáni gazdasági helyzetben nagyon nehéz volt a műhelyek megszervezése, berendezése, a mesterek fizetésének előteremtése, egyáltalán maga a létfenntartás is. A gyakorlati munka helyszíne gyakran nem az iskolában, hanem a Bauhaussal együttműködő környékbeli iparosok műhelyében zajlott, ahol a műhely mestere természetesen maga a tulajdonos volt. Az alapanyagot a munkákhoz az iskola adta. Ki kell hangsúlyozni, hogy a munkadarabok eladásra készültek és kerültek. A megrendelések utáni bevétel az iskola költségvetésében fontos tétel volt. Az így jött bevétel bizonyos hányada a tervező és a gyártásban dolgozó tanoncot illette. A gyártás folyamatát, a gépi munka korlátait és lehetőségeit természetesen a formamestereknek is jól kellett ismerniük, hiszen az ő feladatuk volt a tanoncokat rávezetni, hogy az adott feltételek között magas rendű, iparművészeti színvonalú tárgyakat tervezzenek és készítsenek!

Nyugágy (Le Corbusier 1929)

Hogy nézett ki mindez az asztalosműhelyben?

A fűrésztelepről érkezett faanyag – deszka, palló, gerenda szabályos, geometrikus formájú – egyenes, párhuzamos, vagy egymással derékszögű síkokkal határolt – lap, vagy hasáb. A gyalugépek – egyengető és vastagoló – a felületet finomra dolgozzák ki, de a szelvények alakját meghagyják. Az asztalosmarón készíthető mintázat (sablon nélkül) szintén egyenes vonalú, de az már a felesleges díszítések közé tartozna. A csapok és csaprések az alapgépeken szintén egyenes vonalúak, az alkatrész hossztengelyébe esnek, vagy azzal párhuzamosak. A kötéseket lehet ragasztani, vagy fémcsavarokkal megfogni, biztosítani. A csiszolt felületek végül festhetők, vagy lakkozhatók.

A legendás Barcelona-szék (Mies van der Rohe 1929)

Tessék ilyen feltételek mellett praktikus, egyszerű, áttekinthető felépítésű, kellemes látványú, erős és olcsó bútorokat tervezni, gyártani! A mesterek és a tanoncok tántoríthatatlanul hitték, hogy a feladat megoldható!

A tervezés, a funkció meghatározásával indul. Szék esetében legyen egy alkalmas méretű és alakú, a helyzetében erősen megálló ülés és egy, a hozzá támaszkodó testet biztonságosan megtartó hátlap. A többi, korábban felsorolt részlet – anyag, konstrukció, méretek, szerkezetek, formai kialakítás, felület stb. az alapgondolatra lassan, lépésről lépésre rakódik rá. Ez a felfogás maga a konstruktivizmus.

Csőbútorokkal berendezett enteriőr terve (Le Corbusier 1929)

Nem új gondolat, hiszen már évszázadok óta jelen van. Amikor az egész életmódot ez a felfogás jellemzi, akkor tisztes szegénység a neve.

Karos csőszék (Mies van der Rohe 1927)

Az imént vázolt technológiai háttér és a szék alapfunkciói által kijelölt mozgástér szűk volt. Új utat kellett keresni! Erre Breuer Marcel, a Bauhaus Pécsről származó tanonca, majd később mestere talált rá. Egy vízvezeték-szerelő mester segítségével állította össze az első csőbútort.

Máig ez az egyetlen magyar tervezésű, világszerte ismert bútor! A siker nagyságát mutatja, hogy hamarosan minden jeles bútortervező megjelent a saját csőbútorával, csőbútoraival. A változatok száma szinte megszámlálhatatlan. Alapanyagként megjelent a cső mellett a lemez, a tömör acélrúd és a szögletes szelvények is. A hajlított fabútorokon akkor általános rétegelt lemez ülőlapok és háttámlák itt is jól alkalmazhatók voltak. A következő nagy lépés a rétegelt fa volt, de az már nem a Bauhausban született meg, hanem finn tervezőasztalon.

Az első csőbútor (Breuer Marcel 1925)

A Bauhausnak több magyarországi tanonca és mestere volt. Legismertebbek: Breuer Marcel (1902–1981), aki 1925–28 között vezette a Bauhaus bútorműhelyét, ő tervezte és készítette az első csővázas széket (1925), később (1937-től) a Harvard Egyetemen az építészet professzora, a XX. század egyik legjelentősebb bútortervezője, kiemelkedő belsőépítész.

Hajlított-rétegelt faállványú karosszékek (A. Aalto, 1930–31)

Moholy-Nagy László (1895–1946), aki 1923–28 között volt a fémfeldolgozó műhely formamestere, tartotta az új tanoncok alapozó tanfolyamát (1923-tól), ő volt a Bauhaus-könyvek kiadója, majd haláláig a Chicagóban alapított New Bauhaus vezetője. Az anyagok vizuális jellegét mindenfajta alakításnál hangsúlyozó felfogása nagy hatást gyakorolt a Bauhaus modern formanyelvének kialakítására. Nevét ma a Magyar Iparművészeti Egyetem viseli.

Hajlított-rétegelt faállványú karosszék (Breuer Marcel, 1935–36)

Képek forrása: 1000 chairs-G.Rietveld-1915-19 1000 chairs-G.Rietveld-1923 1000 chairs-Breuer-1922-24 1000chairs-Gropius-1911 20.sz. bútorai-G.Rietveld1918 82-k 1000chairs-Gropius-direktoroffice 158-59 20.sz. bútorai_Breuer-1925 1000chairsM.StamNr.S33-1926 1000chairs-LeCobusier-1929 20.sz. bútorai- M.v.d.Rohe1929 92-kk 1000chairs-Mies.v.d.Rohe-1927 1000chairs-A.Aalto-1930-31 1000chairs-A.Aalto-1931-32 1000chairs-Breuer-1936 1000chairs-Breuer-1935-36

Kapcsolódó dokumentum:

Tetszett a cikk?