Mesterportré: Tallér János
2009/6 Magyar Asztalos és Faipar 91
mesterportré
Tallér János 1928-ban született a Zala
megyei Nemeshetésen, amely Zalaegerszegtől
délkeleti irányban, a Szévíz
völgyéhez nyugatról támaszkodó dombok
ölelésében található. A 14. században már
egyre nagyobb számban kisbirtokos Hetésiek
birtokolták és 1513-ban már elismert
nemes község volt, melyet 10 egytelkes
nemes birtokolt. Lakói a török gyakori
portyázása miatt települtek át a jelenlegi
védett völgybe és akkor még temploma
és plébániája volt, ami nyomtalanul elpusztult.
1718 óta Búcsúszentlászló filiája
lett, ami a viszonzott felebaráti szeretetet
jelenti a kereszténységben.
A tősgyökeres, régebbi születésű nemeshetésiek
a jelenlegi utcanevek helyett
ma is a régi elnevezéseket használják.
A házcsoportok egy részét „sarok”-nak
mondják, és az ott megtelepült családokról
nevezik Kámán, Magyar, Czigány
saroknak. A község déli részén fekvő
Oláhváros nevét a török időkben ide
települt szlávokról kapta, akiket egységesen
oláhoknak hívtak akkoriban. A török
háborúk után a község gyorsan megerősödött,
majd a hódoltság után a nemesi,
kuriális község kiváltságait 1848-ig megtartotta.
1935-ben a pacsai járásban fekvő
kisközség területe 1165 hold volt, a 249
lakóházban 1083 lakos élt. Köztük Tallér
János családja, akik földműveléssel, de
még jelentősebb mértékben fuvarozással
foglalkoztak. A szomszédos Búcsúszentlászló
– ahova később a falut közigazgatá-
A nagyapa öröme
si szempontból átsorolták – pedig iparos
község volt, ahol az asztalosság vitte a
főszerepet. A vidék bővelkedett kitűnő
faanyagokban, a hatalmas erdőségek ontották
a jó minőségű tölgyet, bükköt, gesztenyét,
fenyőt, ami értékes alapanyagul
szolgált az asztalosság számára. Később
a Tallér család is oda költözött, hiszen a
megélhetéshez jobb feltételeket találtak.
A fa érdekelte igazán
Tallér János kézügyessége már az elemi
iskolában kitűnt, nem volt ritka eset,
hogy társai vizsgafeladatait is ő faragta
meg. Szülei gazdálkodtak, mezőgazdasági
munkákból éltek,
mellette fuvaroztak és
ahogyan cseperedett,
őt is summásnak adták.
Ez időszakos – gyakran
6 hónapos, áprilistól
novemberig tartó –
mezőgazdasági munkát
jelentett, főleg aratás
idején, de más munkacsúcs
idején is, hiszen
kellett a dolgos kéz. Ekkor
szó szerint megutálta
azt a közösséget, és
az ott végzett paraszti
munkát is, mert nagyon
kijöttek a társadalmi
különbségek. A gyerekeket
sem kímélték,
fizikai erejüket maximálisan kihasználták,
a csekélyke jussért. Az egyházi birtokok
sem jelentettek ez alól kivételt – ahol két
évet töltött el –, így aztán hamar megfogalmazódott
a fiatal Tallér Jánosban a
jövő, miszerint mesterembernek, mégpedig
asztalosnak tanul. Ehhez a papoknál
látott bognárműhely és az ott látottak
szolgáltak alapul. Amikor csak lehetett ott
téblábolt az asztalosok/bognárok lába
alatt, minden rábízott apró inasmunkát
szívesen végzett, csak ne kelljen a parasztok
közé visszamenni. A második világégés
közeledtével a leventemozgalom
erőteljesen működött és elvitte a gyerekeket
Észak-Németországba, ahol fafaragó
műhelyeket látogattak, s az egyikben egy
művész kiválasztotta az ügyes kezű, jó érzékű
fiatalt. Aztán a háború sok mindent
keresztülhúzott, mert a végén fogságba
került, de ott is élvezte az elöljárók elismerését
és hódolhatott szenvedélyének.
Leszerelése után már megállíthatatlanul
édesapja elé állt és azt mondta: summás
többé nem akar lenni, asztalosszakmát
akar tanulni, és iparos akar lenni. Ezt a
szülei megértették, édesapja pedig hamarosan
személyesen ment el munkát és
mestert keresni számára. Mint fuvaros, jól
ismerte Búcsúszentlászlón az asztalosokat,
mert ő fuvarozta a kész bútorokat Zalaegerszegre,
s talán eközben győződött
meg igazán arról, hogy fia jól választott.
Így sikerült elszegődnie egy jó nevű mester
mellé, ill. megtanulni az iskolában is a
92 Magyar Asztalos és Faipar 2009/6
mesterportré
szakmát, és Pacsán levizsgáznia. Egy ideig
Tallér János a helyi mestereknél dolgozott,
szívta magába a tapasztalatot, minél többet
akart elsajátítani a mesterség fogásaiból,
mert közelinek érezte a saját iparváltása
idejét. 1948-ban még egy rövid
időre a legjobbnak mondott zalaegerszegi
Szalay-Dankovics műhelyhez szerződött,
hogy még többet lásson, aztán sok új fordulatot
hozott számára az élet...
Fiatalon házasodott
Tallér János a szomszédos Pölöskére
nősült 1948-ban, mégpedig nagyon fiatalon,
hisz alig volt húszéves. Aztán, mivel
felesége szülei korán elhunytak, ott maradt
a ház és megnyíltak a lehetőségek az
asztalosszakma gyakorlására, de az csak
kontárkodás volt, mert ipart nem lehetett
váltani, csak működési engedélyt adtak.
Pedig Tallér János mindjárt ipart akart,
mert segédet és tanulót szeretett volna
alkalmazni, hogy nagyobb munkákat is
vállalhasson. Műhely nem volt, a sufni és
a kamra állt rendelkezésre, mert felesége
és annak testvére még gazdálkodtak
a többi gazdasági épületben. Pölöskén
ismerték a családot, az asztalosmunkának
is hamar híre futott. Sőt, annak is, hogy
Tallér János szépen, türelmesen dolgozik,
érdemes vele dolgoztatni. Húsz évig
tartott a pölöskei iparoskodás, miközben
már iparengedély is lett 1953-ban, segéddel,
tanulókkal, és jöttek sorban a míves
tömörfa munkák. Sok szép gömbölyített
ebédlőbútor, faragott frontú szekrények
készültek akkor már tölgyből, cseresznyéből,
aminek híre is ment a környéken.
Talán ennek köszönhetően mind több
tanuló jelentkezett a szakma elsajátítására.
A megrendelők között pedig ott voltak
az egyházak, a jobb módú mezőgazdaságban
vagy az iparban dolgozó vezető
beosztású emberek, ill. még az egyszerű
kétkezi munkások is. Legfeljebb az alapanyag
változott, az olcsóbb fenyő vagy a
drágább tölgy került előtérbe. Különösen
a templomok adtak nagy munkákat, a bejárati
ajtók, a padok, karzatok, lépcsők komoly
feladatot jelentettek és a mai napig
használatban vannak Pölöskén, Szalapán.
Az 1956-os események tovább lendítettek
a vállalkozáson, hiszen a kétségbeesett
emberek előre lekötötték és kifizették a
munkát a bizonytalanság okozta félelmükben.
A hatvanas évek elején már olyan
sok munka adódott, hogy négy segéd
nem volt elég a munkák elvégzéséhez.
Hozták az emberek a külföldről kapott albumokat
magukkal, amiből kiválasztották
a nekik tetsző egyedi megoldású bútorokat.
Különböző stílusjegyek jelentek meg
az igényekben, különösen a biedermeier
volt nagyon népszerű azok számára, akik
klasszikus szobabelsőt szerettek volna.
Nagyon tartalmas, szép szakmai évek teltek
Pölöskén, de mégis váltani kellett.
Keszthelyen következett
a folytatás
1968-ban Keszthelyen építettek családi
házat, és természetesen mellette egy
sokkal korszerűbb, nagyobb asztalosműhelyt
is. Tallér János 1970-ben váltotta ki a
Balaton-parti városban az iparengedélyt,
azért itt, mert akkoriban a redőnygyártás
vett hatalmas lendületet. Természetesen
a régi módosabb nyaralótulajdonosok és
a keszthelyi őslakók is hamar megtalálták
2009/6 Magyar Asztalos és Faipar 93
mesterportré
a mestert egyéb elképzeléseikkel is, tehát
ott folytathatta, ahol Pölöskén abbahagyta.
A tömör keményfa bútoroknak keletje
volt, és a díszítések, párkányok, sarkok
miatt még több súlyt viseltek. A politúros
bútorok sokáig tartották magukat,
ami viszont komoly fizikai állóképességet
követelt meg az asztalosoktól. Egyébként
pedig nem is volt olcsó felületkezelési
eljárás, jóllehet komoly esztétikai élményt
nyújtott. A múlt rendszerben az iparos
emberek nagyon sokat és keményen
dolgoztak, emellett a minőségi anyagok
és vasalatok után sokat kellett menni,
meg kellett szervezni alaposan úgy az
anyagbeszerző, mint az asztalosmunkát.
A Tallér-műhely neve Keszthelyen és környékén
nagyon jól csengett beindulásától
kezdve, és ez csak fokozódott napjainkban,
amikor egy generációs ugrással az
unokák vették kézbe a Tallér-műhely
vezetését, amely időközben már üzemmé
fejlődött.
Az unokák örömet okoztak
a nagyszülőknek
Tallér János életpályája során sok szép
asztalosterméket állított elő. Ezek közül
is talán a legbüszkébb a hévízi kaszinó
(1984) berendezésére, a keszthelyi városi
könyvtárra, az ott látható tárgyalóasztalra,
polcokra, folyóirattartóra, fülkés asztalra,
katalógusszekrényre és más míves
bútordarabokra. De ugyanolyan kedves
munka volt az OTP helyi belsőjének, és
a korábban elvégzett templomok funkcionális
belsőjének kialakítása. Számos
szép stílbútor hagyta el a műhelyét igény
szerinti stílusban, no meg persze használati
és berendezési tárgyak sokasága is, a
megrendelők megelégedésére. A mester
jó szakmai hírneve Dubaiba is eljutott,
ahol a helyi iparos szervezet egy felhőkarcolóban
lévő székházában külön szobát
kaptak termékei kínai és lengyel társcégek
társaságában. Ez nagy megtiszteltetés, és
az üzleti kapcsolat fenntartását, esetleges
megrendelések lehetőségét rejti a mai
napig.
Tallér János gyémántgyűrűs asztalosmester
a közelmúltban, éppen 80 évesen
megkapta a Magyar Kézművességért-díj
arany fokozatát és egyben elnyerte azt a
megtisztelő címet is, hogy az IPOSZ büszke
életteljesítményére, s ezt külön oklevéllel
ismerte el. Életpályája során közel 130
tanuló pártfogását, szakmai felkészítését
vállalta, akik közül voltak, akik öt, tíz, sőt
húsz évet is dolgoztak a mester vállalkozásában.
Mások saját vállalkozást indítottak,
és mindannyian jól megállják a helyüket
a szakmában és az életben. Az elmúlt tíz
évben fokozatosan vonult vissza a munkából,
már nem tetszett a toldozgatott régi
műhely és az egészsége sem engedte,
hogy aktívan dolgozzon.
Nagy boldogság az új
Tallér-üzem
Tallér János és felesége a múlt évben
ünnepelték aranylakodalmukat, és
együtt örülhettek már a fiú unokák szakmai
sikereinek. Mivel nekik egy lányuk
van, így közvetlen szakmai utódlás nem
volt lehetséges, viszont egy generációs
csúszással nincs akadálya ennek. Gábor
erre azonnal kapható volt, hiszen
ő az asztalosszakmát tanulta 1990-től,
mégpedig nagyapja műhelyében. István
pedig egy kis hezitálás után döntött úgy,
hogy kiszáll a vendéglátásból és társul
az asztalosszakmához. Ennek érdekében
szakiskolát végzett és a testvérek nekiláttak
a közös munkának. Persze ehhez a
nagyapa szakmai és anyagi támogatása is
kellett, és a hiteltől sem lehetett eltekinteni.
Olyan üzemet akartak építeni, amely
funkcionálisan kiszolgálja azt a munkát,
amit végeznek. Tallér János állítása szerint
soha olyan boldogságot nem érzett, mint
amikor az unokái a Tallér márkanévvel
elfoglalták az új épületet, amely minden
tekintetben megfelel a hazai és az EU-s
előírásoknak is. Az asztalosmunka pedig
szállodák, panziók, éttermek, kávézók,
családi házak belsőépítészeti munkáinak
igényes kivitelezése, tömör hazai vagy
trópusi nemes fából, belsőépítészeti
tervezés alapján. Az üzem folyamatos, a
Keszthelyt Hévízzel összekötő főút mentén,
ahol ipari parkszerű környezetben
működhetnek, nem zavarva a lakosságot,
megfelelve minden környezetvédelmi és
egyéb előírásnak. A gazdag gépi felszereléssel,
a jó szakemberekkel minden igényt
ki tudnak elégíteni, megőrizve Tallér
János szellemiségét, szakmai munkáját
jellemző alaposságát és évtizedek alatt
kialakított jó hírnevét.
Nagy Zoltán
Fotó: Sámathy Tamás
