Mesterportré: Szuszék és furulya - hagyományőrzés felsőfokon
62 2013. 07. I Magyar Asztalos és Faipar
mesterportré
A fával foglalatoskodás egyben hagyomány
és egyre többen vannak, akik a
munka melletti kevés szabadidejükben
ezen nemes mesterségnek, hobbinak,
a faművesség művészetének élnek.
Közülük is kitűnik Gyenes Tamás népi
iparművész, aki teszi ezt szíve őszinte
vágyából és ősei, ill. a régi pásztorok,
fafaragók iránti tiszteletből. Sikerrel
éleszti fel az itteni nagyra becsült elődök
munkáját, és keze nyomán készülnek
újra ónöntéses ostornyelek, kanalak,
használati tárgyak, palóc faragott pásztorfurulyák.
Talpas házat, színt, kemencét
épít, vesszőből kosarat, csipkeágból és
iszalagból filkast fon, és amikor csak
teheti, döngölt földes, szabadkéményes
vályogházukban lakik. Hagyománykövető
faművessége kiteljesedéseként pedig palóc
ácsolt ládák – szuszékok – készítésével
foglalkozik. Keze nyomán újraéledt ez a
régi mesterség, mivel a régi mód szerint
hasítással, kézi vonókéssel, hornyolóval
elkészített nagyszámú ládáival egyedül
áll az országban.
Szuszék és furulya –
hagyományőrzés felsőfokon...
Bernecebaráti, a Börzsöny lábánál épült falu, Pest megye legészakibb települése. Lakossága
nem éri el a kilencszáz lelket, akik nagyrészt gyümölcstermesztésből élnek. Júliusban a
ribizlibetakarítástól és más mezőgazdasági munkáktól hangos a falu, aztán visszaveszi a természet
a csendet. A fához kötődő erdei munkák zaja marad csak, ami már szinte természetes,
hiszen az erdőkhöz, fákhoz ősidők óta kapcsolódó munkák részét képezik a csendnek.
Erősen kötődik
a palóc tájhoz
Gyenes Ignác és Kalácska Anna voltak a
nagyszülei, akiknek vályogháza sajnálatosan
már összedőlt, de az alatta lévő
telken a keresztszülők házát sikerült
megmenteni az enyészettől. Az apai
felmenők is mindannyian itt éltek, és ez
Gyenes Tamásnak nagy megtartó erőt
jelent. Balassagyarmaton született, de
Bernecebarátiban töltötte gyerekkora
nagy részét. A nagyszülei házának oldalában
folyt a Bernece patak és ez volt maga
az élő természet, fákkal, csobogó vízzel,
erdei és háziállatokkal. A mai elhivatott
életformához vezető út meglehetősen
hosszú és kanyargós volt. Kamaszként
édesanyjával együtt Szolnokra került,
ahol gimnazistaként nyaranta már be-
A furulya kifúrása
Gyenes Tamás furulyái
Magyar Asztalos és Faipar I 2013. 07. 63
mesterportré
lekóstolt a néprajzi gyűjtésekbe, majd
ifjúként Budapesten végezte felsőfokú
tanulmányait. Gyenes Tamás számítástechnikai
másoddiplomával is rendelkező
villamos üzemmérnök, aki rendszergazdaként
és számítógépes grafikusként
dolgozott több éven át. Jelenleg pedig
az Óbudai Népzenei Iskolában – igazán
testhezálló állásban – informatikusként
és az intézmény hangszertárának kezelő-
Hasítás fejszével Szuszéktetőoldal faragása
jeként dolgozik. Feleségével és gyerekeikkel
fővárosi lakosok, de a gondolataik
folyton Bernecebarátiban járnak. És
nem csak a gondolataik, mert amint van
egy kis idejük, már a régi vályogházban
időznek, kedvenc tárgyaik és munkaeszközeik
között. Gyenes Tamás soha nem
tévesztette szem elől tanult szakmája
mellett a faragást, a kézi famunkát, a
zenélést, a rajzolást, a művészeteket.
Ez utóbbi talán nem véletlen,
hiszen édesanyja
rajztanár-festőművész, és
szintén a természet nagy
tisztelője.
Visszaköszön
a gyerekkor
Stílusosan, Gyenes Tamás
hagyományőrző birodalmában,
döngölt földes vályogházának
szépszobájában
beszélgetünk arról, hogy
a gyerekkora mennyire
meghatározó volt az egyénisége,
érdeklődése, világszemlélete
kialakulásában.
A falubeli szegény emberek
legfőbb téli elfoglaltsága
a hátikosár-készítés volt.
Ezek alapanyaga hasított
„töklevelű” (hegyi) juhar,
tölgyfa, káva akác. Az utolsó
– Hídvégi Jani bácsi által
– elkészített hátikosarat ma
is őrzi, amely egyébként
kitűnő cseretermék volt a
háborús időkben, és elsősorban
élelmiszert adtak
érte. Valamire való palóc
menyecske aligha lépett
ki az utcára ilyen hátikosár nélkül abban
az időben. Visszatérve a közelmúltra,
Gyenes Tamásban a 2000-ben megvásárolt
ház és környezete váltotta ki azt
az alkotási és hagyományőrzési vágyat,
amely mára művészetté nemesedett.
Ez a ház és udvar mindennapi ihletője
az alkotásnak, hiszen édes teherként
nehezedik az emberre a vágy, hogy a
tárgyakban megjelenítve életre keltse a
múltat. A ház rendbe hozása során megtanulták
a tapasztást, a vesszőfonást, a
kemenceépítést, és visszahonosodtak a
faluba. A fához való kötődés ennél is kifejezettebben
jelentkezett, és bár faiparos
végzettségre nem tett szert, kapott bölcs
útmutatásokat a bernecei idős emberektől
és az Ipolyszögben élő Labáth Miska
bácsitól, aki úgy fogalmazott: „neki kell
kezdeni fiam, aztán adja magát a dolog”.
Feleségével együtt sokat jártak-járnak
azokhoz az emberekhez, akik még őrzik
a tudást, akiktől még lehet tanulni egyegy,
lassan feledésbe merülő fogást. Ilyen
például Pál Pista bácsi dudás pásztor, a
Népművészet Mestere, a Magyar Kultúra
Lovagja, akitől a palóc furulyakészítés
minden finomságát sikerült megtanulni.
Így lassan Gyenes Tamás néprajzi érdeklődése
is egyre határozottabb irányt
vett: a palóc furulya és az ácsoltládakészítés
felé orientálódott. Egy idő után
be kellett látni, hogy minden látókörébe
kerülő néprajzi érdekességgel, művészi
szinten, idő hiányában képtelenség lenne
foglalkozni…
Letisztult szemlélettel
Ipoly-menti kirándulásaik egyik eseménye
meghatározó élménnyel szolgált, amikor
egy tető nélküli omladozó Készül az oldalfal házba benézve
64 2013. 07. I Magyar Asztalos és Faipar
mesterportré
egy csodálatos ácsolt ládát – szuszékot –
találtak, amelyben még a kelengye is benne
volt. Avatott kezekbe került a megvásárolt
láda, amit Tamás szétszedett, és elemeit
lerajzolta. Nem sokkal ezután barátjával,
Lénárt Istvánnal együtt próbálták ki a
kézi hornyolást, először tűzifahasítékon
próbálgatva. Hamarosan a faragópadban,
vonókéssel elvékonyított bükkfa deszkákon
folytatódott a gyakorlás, míg végül
elkészült az első szuszék, majd pedig
lassan egymást követte a többi. Közben
újabb – még precízebb – T alakú hornyoló
váltotta a régit, melyet Kulcsár András
barátja készített számára. Minden feltétel
megteremtődött ahhoz, hogy a szuszékok
hamisítatlan, eredeti minőségben
készüljenek. Mára már nem kevesebb,
mint ötven kisebb-nagyobb darab került
ki a keze alól, és természetesen a szuszék
önmagában még nem minden…
A díszes szuszékok menyas�-
szonyi kelengyét őriztek
Az ácsolt ládáknak komoly funkciójuk
volt, hiszen emberemlékezet óta a menyasszonyoknak
a kelengyéjét rejtették,
a gyönyörű, vésett díszítéssel ellátott
szuszékot – amelyet fontos jelentéstartalommal
is felruháztak – esküvőjükre
kapták. A kevésbé díszes szuszékot
gabona, liszt tárolására készítették.
Az ácsolt láda eredeti neve szekrény
volt, a mai álló szekrény – amit viszont
kezdetben sifonérnak neveztek – mára
már elhódította ruhatároló funkciójával
együtt a nevét is.
Gyenes Tamás és felesége sokat foglalkoztak
az ácsolt ládák kutatásával.
Eközben derült ki számukra, milyen
ősi múltú bútordarabról van szó. Rádöbbentek,
hogy a magyar szuszék
szerkezete, alapformája mintegy négyezer
évre vezethető vissza, ábrázolása
pedig megtalálható a francia katedrális
kapufaragásán és a görög vázákon is.
Elvarázsolta őket ez az ősi bútordarab,
és készítése mellett gyűjteni is kezdték
őket. A gyűjteményükben vannak
100–200 évesek is, palócok, erdélyiek, és
másfajták a Kárpát-medence különböző
tájairól, melyek a Bernecebarátiban található
állandó kiállításukon láthatók.
A szuszékok kutatása közben mindig új
szépség tárul elénk – mondja a mester
–, ami nem hagyja kihunyni a lángot, a
keresést, kutatást „új” darabok után.
A kutatások eredményeit és a készítés
során szerzett tapasztalatokat az „Ácsolt
ládák titkai” c. könyvében tárta a nagy
nyilvánosság elé. Maga írta, rajzolta,
fotózta a tartalmát, közkinccsé téve
motívumokat, régi szuszékok rajzait,
Egy készülő szuszék szerkezete
Az összeállított láda Cifrázás
Magyar Asztalos és Faipar I 2013. 07. 65
mesterportré
az izgalmas ősi bútordarabról szóló
gondolatait. Küldetés ez már, hiszen
ilyen összefoglaló mű az ácsolt ládák
témakörében nem nagyon készült a
közelmúltban. És mindezt tudja a gyakorlatban
is, hiszen egy szuszék elkészítése,
díszítése számára – lelkileg és a
fizikai módszereket tekintve is – a régi
mesterek munkájának folytatása.
Beivódott ismeretek
Gyenes Tamás képen, könyvben és a
valóságban több száz ácsolt ládát ismer
az országban és azok között nincs két
egyforma, ami az egykori mesterek
alkotóerejének forma- és díszítési
gazdagságát igazolja. Azt vallja, hogy
minden szakterület, amivel életében
foglalkozott, összeadódva szerepet kap
a jelenlegi népművészeti munkájában.
Kicsit leegyszerűsítve azt mondhatnánk,
minden mindennel összefügg, és az
életben semmi nem történik véletlenül.
Ugyanúgy maga készítette el honlapját
(acsoltlada.hu) és a könyve szerkesztési
munkáit, mint ahogy a szerszámait is
maga élezi, némelyiket maga is készíti.
Régen is szinte polihisztor volt a falusi
ember, mindenhez kellett értenie, ha
boldogulni akart, ami szépen nyomon
követhető egy ácsolt láda példáján is.
Gyenes Tamás ácsolt ládái is ugyanezt
a sokszínűséget tükrözik, a faragott
minták mind ismerősek, még sincs két
egyforma láda, éppen a díszítési részletek
eltérései miatt.
Bútorkészítés
régi ácstechnikával
A ládakészítés első fogásait megelőzően
az alapanyag-beszerzés fontosságát
kell megemlíteni, amely általában sok
nehézséget okoz a fahibák és az ebbők
következő anyagveszteségek miatt. Jó
kapcsolat alakult ki az Ipoly Erdő Zrt.-
vel, akik támogatják ezt a népművészeti
tevékenységet azzal, hogy bükkfát biztosítanak
az alkotó munkához. A Gyenes
házaspár viszont alkalmanként szívesen
tart előadást, tárlatvezetést az erdei
iskola vagy a faluba érkező csoportok
számára, és fellépnek népdalokkal, furulyával
a helyi rendezvényeken.
Az ácsoltláda-készítés fizikai, ill.
szakmai része bizony embert próbáló
munkát igényel, hiszen a rönköt fejszével
és fabunkóval kell több részre hasítani.
Először felezni, majd negyedelni,
nyolcadolni stb. addig, amíg a cikkelyek
végül elérik a deszkaméretet, amit aztán
először kézi bárddal, majd vonókéssel
kell finomítani a kívánt méretre. Utána
jut szerephez a szintén komoly fizikai
erőt igénylő hornyolás. A deszkakészítés
után az ácsolt technikával való
összeépítés következik, majd a barna
színt füstöléssel és pácolással éri el. A
mintákat különös gonddal állítja össze
a régi szuszékok alapján, viszont sosem
rajzolja elő, hanem arányosan rakja föl a
hornyolóval az előfalba és a tetőbe. Nem
ritka a rengeteg vonókésezés hozadékaként
az ínhüvelygyulladás, amelyre
természetesen már megtalálták a népi
gyógymódot. Jelesül sárral kell azt bekenni,
pontosabban a bernecei agyagos
földdel, amivel beborogatva másnapra
helyre is jön az ember karja.
Az ácsolt ládák embert próbáló munkájánál
fizikai értelemben könnyebb,
de talán még aprólékosabb munka
a furulyafaragás, különösen a palóc
pásztorfurulya, amelynek alapanyaga a
bodza. Ennek a hangszernek is vannak
apró titkai, nem mindegy, hogy surrog
benne a levegő, és ettől más mindegyik.
Rajtuk a temérdek pikkelyes minta,
és közte a virágmotívum. Mindegyik
hangszer más hangzású egy kicsit, akár
a gyerekek, akik között szintén nincs két
egyforma hangú…
Összhangban
Gyenes Tamás szelíd, nyugodt művészember,
aki mára pontosan érti
a küldetését. Felesége, Nagy Ágnes
matematika–kémia szakos tanár, és
teljes odaadással veti bele magát ő is a
népi kultúra felfedezésébe. Városi lány
létére, hamar megértette ennek a sajátos
vidéki életnek a lényegét, megszerette
a környezetét, és aligha cserélné bármire.
Férjével együtt értik és gyűjtik a
népdalokat, népi imádságokat, hangszereken
játszanak, énekelnek. Teljes életet
akkor élnek, amikor Bernecebarátiban
vannak. A helyi közösségben aktívan
tevékenykednek, Gyenes Tamás haranglábat
faragott, a helyi fafaragókkal jó
kapcsolatot ápol, köztük a polgármesterrel.
Jó néhány szakmai elismerés
tulajdonosa is, a már említett népi
iparművész címen kívül, 2010-ben az
„Élő Népművészet” pályázatán arany
oklevelet nyert. 2013-ban az id. Kapoli
Antal Országos Faragóverseny és Kiállítás
pályázatán harmadik helyezést ért el,
továbbá a helyi népművészet ápolásáért
Bernecebarátiban emlékérmet kapott,
és nem utolsósorban „Príma” különdíjas.
Amikor nem fával dolgozik, akkor fest
egy keveset, mert az ikonfestészet is
közel áll hozzá, s ebből kiderül, hogy
éppen olyan sokoldalú ember, mint
valamikor a felmenők vagy a helyi
parasztemberek, akik magukra voltak
utalva, és mégis mindent időtállóan
megcsináltak a környezetükben. Talán
éppen ez a hagyományőrzés lényege,
a hagyományőrzők küldetése, milyen
kár, hogy kevesen vannak…
Nagy Zoltán
Újonnan készült hagyományos szuszék
