Könnyűszerkezetes épületek páratechnikája

Az épületekben már szemmel észlelhető nedvesség mindig valamilyen műszaki probléma következménye, káros és az épület felhasználói számára ijesztő jelenség. Előtűnő foltok, nedves, vízfolyásos falak, esetenként penésztelepek jelzik a problémát.

A nem kívánt nedvesség megjelenésének alapvetően két fajtája van az épületekben: a felszálló/behatoló víz és a pára. A pára ráadásul – a forró víz gőzének kivételével – szabad szemmel nem észlelhető, csupán akkor, ha már kondenzálódott valamelyik épületrészen.

Ez az írás az utóbbival kíván foglalkozni, különösen a ma aranykorát élő könnyűszerkezetes építési technológia körülményei között.

Ahol levegő van, ott pára is van. Nem lesz kivétel ez alól az épületünk sem, elsőként járjunk utána ezért a pára forrásainak! Egy használatban lévő, lakott épületben alapvetően két okból keletkezik pára: egyrészt pusztán élettani okokból (lélegzünk, izzadunk stb.), másrészt az épületünk használatából eredően, technológiai okokból (főzünk, mosunk, szárítunk, zuhanyozunk). A jelenség nem új keletű, de a párakondenzációs problémák már azok. Régen, egy régi épületben a felgyülemlett pára viszonylag gond nélkül tudott távozni az akkori nyílászárók illesztésein, a nyitott kéményeken, a falszerkezetek illesztési hibáinál. Ma már a korszerű anyagokból épített szerkezetek esetén – szerencsére – egyre kevesebb az ilyen „megoldás”, zárt, illesztett, szigetelt „dobozok” az épületeink. Ettől még az élettani és a technológiai pára ugyanúgy megjelenik, így épületszerkezeti és gépészeti megoldásokkal kell, ha úgy tetszik, mesterségesen felvenni a küzdelmet az épületben keletkező nedvesség ellen.

Néhány egyszerű épületfizikai állítás nélkül nehéz továbbhaladni, így muszáj néhány mondatban foglalkoznunk a pára természetével. Az első a relatív páratartalom kérdése: ez a szám azt mutatja meg, hogy az adott páratartalom hány százaléka annak a páramennyiségnek, ami a teljes páratelítettség. Vagyis az 50% például azt jelenti esetünkben, hogy a levegő páratelítettségéhez képest ebben a pillanatban feleanynyi vízgőz van az adott helyen. Adott hőmérsékleten – ez nagyon fontos! Minél magasabb ugyanis a levegő hőmérséklete, annál több párát képes felvenni. Ebből következően, ha visszahűl a levegő, már kevesebb párát képes tárolni és az kicsapódik. Ilyen a zápor nyáron odakint és az épületünkben a kondenzáció az amúgy is hidegebb, egyenetlen hőmérsékletű falainkon.

Patai Péter

A következő ilyen fontos jelenség a párakiegyenlítődés. Ahol levegő van, ott pára is van, tehát van az épületünkön belül, valamilyen hőmérsékleten egy adott páratartalom; valamint az épületünkön kívül az udvaron, egy másik hőmérsékleten egy másik mennyiségű pára. Ez a két eltérő páratartalom folyamatosan igyekszik kiegyenlítődni, valahogyan egyensúlyba kerülni. Éppen ezért – főként télen, a bent felfűtött épületek esetén – a jelentős páratartalmi eltéréseket belső páranyomásnak is szokás nevezni. Azt a pontot, ahol a telítettebb, melegebb levegőből származó pára kondenzálódik, kicsapódik, harmatpontnak nevezzük. Hagyományos, régi falszerkezetekben ez többnyire valahol a fal belsejében történt meg, de a fentebb ismertetett szellőzési jelenségek miatt a falszerkezet ezeket a kondenzációs nedvességeket képes volt felvenni, tárolni, később a külső tér irányába elvezetni.

A standard könnyűszerkezetes épület általános és minimális rétegrendje – faváz, közte szálas szigetelés, kívül táblás (OSB) borítás, belül gipszkarton falsík – bonyolultabb páratechnikai rendszer. Minél lazább egy anyagszerkezet, annál jobb szigetelő, ugyanakkor annál több nedvességet képes felvenni. A szálas szerkezeti szigetelések (ásvány-, vagy üveggyapot) nedvesedés esetén jelentősen veszítenek a szigetelési képességükből. Így a könnyűszerkezetes rendszerekben alapvető feladatunk a páradiffúzió megelőzése, a pára behatolásának megakadályozása a vázszerkezet és a szigetelés rétegeibe.

A szabványos és legkézenfekvőbb megoldás a párazáró fólia beépítése. Itt alapvetően két dologra kell figyelnünk a kivitelezés során: az egyik az, hogy erre a célra gyártott, fejlesztett anyagot használjunk. A mezőgazdaságban, kertészetekben használt fóliák erre a célra nem alkalmasak, néhány éven belül tönkremennek, összetöredeznek, és attól kezdve nem teljesítik a párazárás feladatát. A másik fontos lépés, hogy az építőipari párazáró fóliát minden illesztésnél, illesztési vonalnál ki kell ragasztani az erre a célra készült ragasztóval. Tehát a postai ragasztószalagok, csomagolási ragasztók erre a célra ugyancsak nem alkalmasak.

Egy tökéletes párazáró „dobozt” kell létrehoznunk a kivitelezés során, nem csupán a falak, hanem a mennyezet síkján is. Gyakori hiba, hogy a fentiek betartásával felhelyezett, tökéletesnek tűnő párafékező réteg a további szakipari munkálatok során sérül: a vezetékek, csövek, gépészeti elemek utólagos áttörésének helyein – ez a fólia kivágásával történik meg – gyakorta „elfelejtődik” ezeknek a párazáron keletkezett réseknek a visszazárása.

A fentiekből következően adódik a kérdés, hogy a párafékező rétegünknek hol is van a megfelelő helye a rétegrendünkben? A válasz is az előzőekből származtatható: minél beljebb, a falváz szerkezete és a szigetelés belső felén, minél közelebb a belső térhez. Ennek az oka is nyilvánvaló, és következik a rétegrendünkből: mivel nem fűtjük fel a szigetelésünket, ezért a falszerkezetünkben lévő kondenzációs pont is beljebb, valahol a gipszkarton borításunk és a szigetelésünk belseje közé esne, itt csapódna ki a nedvesség. Ez pedig, ahogyan már utaltam rá, meglehetősen rontaná a falszigetelés tulajdonságait, másrészt a vázszerkezet faanyagát is állandó nedvességnek tenné ki, annak minden károsító következményével. A könnyűszerkezetes épületünk belső oldalán a legjobb rétegrendi kombináció a gipszkarton borítás (a megfelelő festéssel) és a mögötte, a méretezett rétegrendből következtethetően legközelebb kiépített párazáró réteg. A gipszkarton már önmagában képes segíteni az épületünk páratechnikai helyzetén, a gyakorlatban egy igazi párakondenzátornak tekinthető. Minden gipszmolekula 10–11 vízmolekulát képes megkötni és tárolni alakváltozás nélkül. Vagyis a gipszfalunk a benti párafelesleget képes csökkenteni, majd szárazabb körülmények között – kiegyenlítődés! – a belső térbe visszajuttatni. A gipszkarton mögötti párazár pedig a teljes felületen megakadályozza a nedvesség szerkezetbe jutását.

A modern lakóház, háztartás viszont óhatatlanul termeli a technikai és az élettani párát. Gipszkarton borításunk van a megfelelő párazárral kombinálva, légzáróak az ajtóink és az ablakaink, a kéményünk zárt. Hová lesz így, hogyan tűnik el a lakótérből a nedvesség?

Az első és talán semmiféle technológiai beruházást nem igénylő megoldás, hogy gyakrabban kell szellőztetni. Külön irodalma van persze a „sokszor kicsit – ritkán nagyot” vitának, már ami az ablakok és ajtók nyitogatását illeti. Kényelmesebbé tehetjük ezt magunknak, ha párareteszes, páraszellőző résekkel ellátott nyílászárókat választunk. Ezeken a nyílásokon, a szabályozhatóakon leginkább, el tud távozni a lakótérben lévő nedvesség egy része.

A nagy mennyiségű párát „termelő” helyiségekben (konyha, fürdőszoba) mindenképpen javasolt a szellőzőventilátor beépítése. Ezek között is van egyszerűbb, direkt kapcsolható, de a legjobb a páraérzékelős típus: emberi beavatkozás nélkül, a beállított páratartalom elérése esetén automatikusan kezd el dolgozni. A legjobb – és a legdrágább – megoldás, ha már az építkezés során komplex gépészeti szellőzőrendszert építtetünk be. Ez – hasonlóan a párakapcsolós fürdőszobai kistestvéréhez – automatikusan gondoskodik az egész épület páraegyensúlyáról. Ugyancsak hasznos felszerelés a pára elleni küzdelemben a klíma. Mindenki látott már a nyári fülledt forróságban nemcsak csepegő, de egyenesen csordogáló külső klímacsövet. A belső, meleg, páratelített levegő a hűtés közben kevesebb nedvességet képes felvenni, a többletnedvesség kondenzálódik és a klíma kivezeti. Ez az írás célzottan a könnyűszerkezetes épületek páratechnikájával foglalkozik (rétegrend, párazár), de számos épületfizikai, kivitelezési, technológiai megállapítás a hagyományos, másmás technológiával készült épületekben is érvényes és figyelembe vehető. Hogy csak egy valamire utaljak: az egyszerűen megvalósítható és minőségi belső falfelületek létrehozásának igénye mellett ma már – mészvakolatok helyett – egyre több téglafal kap belső gipszkarton borítást. Ezzel a téglaépület belső tere is megkapja azt a párakondenzátoros hatást, amit a könnyűszerkezetes rétegrend lakótér felőli oldala.

Kapcsolódó dokumentum:

Tetszett a cikk?