Nem csak szép, jó is! - 2. rész

A felületkezelési anyagok alkalmazásával nemcsak védelmet adunk a fának, de az adott fatárgy, bútor hozzáadott értékét is hosszú évekre megteremthetjük. Nem mindegy tehát, milyen szereket veszünk a kezünkbe! Az elmúlt évszázadok természetes felületkezelő anyagait, bevett módszereit vesszük górcső alá.

A fára készült mai, modern felületkezelő anyagok gyártói minden felhasználót azzal igyekeznek megragadni, hogy termékeik „konyhakészek”, gyorsan száradnak, egyszóval felhasználóbarátok. Ezt viszont sokszor olyan adalékokkal, összetevőkkel érik el, amelyek a fa természetes adottságait háttérbe szorítják vagy megszüntetik: például páraáteresztő képesség, természetes fertőtlenítő képesség (!), kellemes, meleg tapintás stb.

Emellett az egészségünkre és a természetre is gyakran mérgező hatással vannak ezek a szerek. A régebbi korok igényes faiparos mesterei mindig arra törekedtek, hogy a mívesen elkészített munkájukra olyan felületkezelő anyagok kerüljenek, amelyek ugyanazoknak a szempontoknak, vagyis a hasznosságnak és a szépségnek is együttesen tudjanak megfelelni.


Fafelület égetése shou-sugi-ban módszerrel

Végtére is a fába helyezett szaktudást, munkaidőt és energiát egy csapásra tönkre lehet tenni a fához nem illő felületkezelő alapanyagokkal és azok nem megfelelő használatával. Cikkünk előző részében az olajok, gyanták, lakkok, viaszok anyagairól, felhasználási módjairól írtunk (Magyar Asztalos, 2017. október). Most a fafelületek színezését, pácolását, illetve tartósítását tárgyaljuk.

FAFELÜLETEK SZÍNEZÉSE

A természetes anyagokkal való színezés egyszerű felületkezelési eljárás, amelynek során a színezőanyag részben saját színét adja a fa felületének, részben viszont vegyi hatása révén színezi-tónusozza azt. Általában minden olyan növényi származék (levél, háncs, szirom), amelynek a leve kipréselve valamilyen színezőanyagot tartalmaz, és amely vegyileg valamelyest agresszív volt, illetve amelynek leve más anyaggal (például ecettel) keverve hasonló hatást ért el, eleink számára alkalmas volt a fafélék színezésére.


Az ún. svédvörös homlokzati festék

Ilyen volt többek között a dió és a hagyma héja, a tea levele, amelyeknek használata bevett szokás volt a XX. század előtt. Tipikus favédő és „avató” eljárás volt az egyébként gombaölésre használt rézvitriolos (más néven rézgálic,kékgálic, blaustein) alapozás, amelyre vérlúgos oldatot hordtak fel: ez volt a „rézmáz”.

Szép, sötét színárnyalatú felületet eredményezett. Ahhoz, hogy ez a későbbiekben ne kéküljön be, utólagosan még lenolajfirnisszel is bekenték. A körte-, gyertyán-, juhar- és hársfák felületét olyan színezőanyaggal látták el, amely felerősítette azok erezetét, és így szép mintázatot adott. Ez volt az „avatás”. A vörösfa (Caesalpinia brasiliensis; közkeleti nevén brazilfa, festőfa, berzsenyfa) timsós borecetben kifőzött forgácsa szép, vörös színt adott a felületnek.


A búzavirág kiváló festőnövény

Élénkpiros színű színezékhez jutottak fiatal és friss kőrisfaágak alsó, sötétebb kérgének forgácsával, ha azt timsóval esővízben kifőzték, hamuzsíroldattal kilúgozták és szárították. (Víz alkotóelem más receptekben is sok esetben esővizet jelentett.) A svédek egyik szimbólumának is számító svédvörös festéket évszázados recept alapján még ma is gyártják.

A jellemzően fűrészelt, gyalulatlan homlokzati fafelületre felhordott festék valójában sosem szárad meg, így biztosítja a fa lélegzőképességét és az elkoszolódás elleni védelmet. Lenolajból, gabonából, vas-oxidból, réz-szulfátból, kovasavból és vasgálicból készítik, víz hozzáadásával. A szalmiákszesszel és borecettel kevert finom rézrozsda sárgaréz edényben – meleg helyen  – tartva erős zöld levet képezett, ami valamennyi fafajtát zöld színnel fogta meg.

hirdetés

Szép, kék színt adott a búzavirág szirmainak tojásfehérjés keveréke, kipréselve vagy szárítva és mozsárban törve.Barna színt adott a fa felületének, ha szárított zölddió-héjat enyhén égetett timsóval lúgban főztek. A kékberzsenyfa (campeche-fa) kivonata feketére színezte a fák felületét. Az oltott mészről leöntött víz és rézgálic keveréke szintén feketítő hatású volt. Régen rájöttek arra is, hogy a körtefa melegítéskor önmagában sötétül, sőt, feketedik is.


Faburkolatokat gyártó dallasi cég shou-sugi-ban módszerrel kezelt termékkínálata

Vasreszelék kevés timsós keverékét tömény ecettel oldva ezüstös színt adó színezéket készíthettek.

PÁCOLÁS

A pác alapvetően egy vegyileg megtámadó, maró folyadék, ami a felületek szép kiképzésére szolgál. Alappácnak számított a füstölőpác, ami a csersavas fákat (tölgy, dió stb.) tudta szépen „öregíteni”, tulajdonképpen megbarnítani. Az ilyen fák általában ammóniatartalmú folyadék hatására sötétülnek (pl. szalmiákszesz).

A nem csersavas fákat először egy színtelen, cser- savas alappáccal kezelik, majd ezután jön az ammóniatartalmú füstölőpác. Egyenletes barna színezést eredményezett még a lenolaj és a terpentin egyenlő arányú keveréke, amelyhez kasseli barnát adagoltak. Általános diópácként volt ismert a vízben forralt kasseli barna és hamuzsír keveréke. Fenyőfákat barnára színezett a fára felhordott és fél napig rajta hagyott frissen oltott mész is.

FAKONZERVÁLÁS

A faszerkezetek tűz-, gomba- és kártevők elleni védelme mindig fontos szempont volt az emberiség életében. A gombák elleni természetes és egyszerű megoldás a fa átszellőztetése  (lásd farakatok, jól szellőző padlásterek). Szintén a gombák, illetve a kártevők elleni általános, jól bevált tartósítás volt a szabadban álló és a földbe ásott faszerkezeteket közönséges sóval (NaCl) telíteni.

Tűz, vagy legalábbis kisebb láng elleni védelemként bevált a meszelés, ami régen általánosan elfogadott és olcsó módszer volt. Később ezt felváltotta a kalcium-klorid és égetett mész 100:15 arányú keverékével való bevonás, ami a gomba elterjedése ellen is alkalmas megoldás volt. A XIX. században a fák tűzállóságát tömény timsóoldattal is igyekeztek fokozni.


Faburkolatokat gyártó dallasi cég shou-sugi-ban módszerrel kezelt termékkínálata

Itt jegyzem meg, hogy az olajfestékes mázolás bár jó megoldás a rovarok ellen, egyáltalán nem hatásos a rovarok, és kifejezetten rossz a tűz elleni védelemre. Egyszerű gombaölő és fatartósító eljárás a fa felhasználás előtti füstölése és pörkölése is. Ezt a módszert még ma is alkalmazzák a földbe ásott faoszlopok, karók védelmére – elvétve. Pedig nagyon hatásos egy egyszerű megoldás.

A japánoknál ma is ismert és alkalmazott módszer a szerkezeti faelemek, faburkolatok, bútorok alapanyagainak megégetése. A módszer neve a shou-sugi-ban (jelentése: égetett cédrusfa lap), melynek lényege, hogy a fa felszínét lángolással elszenesítik, az égetett részeket gyökérkefével/drótkefével kikefélik, lemossák, majd száradás után levegőre száradó olajjal beeresztik (pl. tungolaj, hidegen préselt lenmag olaja).

Az így kezelt fa valójában még ellenállóbb lesz a tűzzel szemben, valamint a korhadás és a rovarkárok ellen is teljesen hatásos. Egy újabb kutatás azt is kimutatta, hogy az égetett fa felülete UV-álló. Nincs új a nap alatt, viszont nagyon sok régi, hasznos tudás parlagon hever, vagy már szinte feledésbe is merült.

Érdemes az évszázadokon át jól működő megoldásokat újra átgondolni, alkalmazni. Ezt teszi több olyan gyár is (főleg Észak-Amerikában, Európában pedig főként Németországban), akik a természetes megoldásokat keresők egyre növekvő táborának gyártanak ökológiailag tiszta fa felületkezelő anyagokat, festékeket.

FORRÁSIRODALOM: Déry Attila: Öt könyv az építészetről – 3.; 5. (Terc Kiadó, 2010)
KÉPEK FORRÁSA
www.greenbuilt.org
http://www.katiebv.co.uk
http://www.upfromtheroots.net
www.pinterest.com
http://matchstickwoods.com


 


Kapcsolódó dokumentum:


termeszetes-felueletkezelo-anyagok-nem-csak-szep-jo-is-2-resz


Tetszett a cikk?

hirdetés


hirdetés
hirdetés