A faiparimérnök-képzés kezdetei

A faipar

1945 után a fűrészüzemek többsége kis kapacitású, idényjelleggel működő üzem volt, melyek elsősorban az erdőbirtokok vertikumaként működtek. Az újpesti Furnér és Lemezművek, a Szegedi Falemezgyár és a háborús konjunktúrára épült Hárosi Falemezgyár már gyáripari termelést folytatott. A bútor- és épületasztalos-ipar, néhány olyan gyár kivételével - mint a budapesti Lingel, a győri Cardo - a bútorgyárak, valamint a székgyárak manufakturális üzemnek számítottak.
A faipari üzemekben, gyárakban 1949-ben a legtöbb főt a bútorgyártásban és a fűrésziparban foglalkoztatták. A 13 bútorgyárból 9 Budapesten működött. Ezen kívül a magán asztalos, kárpitos és bognár kisiparosok száma 1951-ben több mint 11 ezer fő volt, ebből is mintegy kilencezer főt tettek ki az asztalosok. A foglalkoztatottak száma a (kisipar nélküli) faiparban azonban 1953-ban több mint 29 ezerre, majd 1957-ben 32 ezerre növekedett. Feltételezve, hogy a kisiparosok száma ebben az időszakban lényegesen nem változott, azzal, hogy 1957-ben a faiparos szakmákban mintegy 43 ezer fő dolgozott, a legnagyobb létszámnövekedés a bútorgyártásban következett be.

A faipar szellemi háttere

Ebben az időszakban több állami intézmény is született: 1949-ben a Faipari Kutató Intézet, 1950-ben a Faipari Gyártástervező és Szervező Iroda, a Faipari Minőségellenőrző Intézet (1952), az Erdőgazdasági és Faipari Tervező Iroda (1953). 1950-ben alakult meg az egész faiparos szakmát összefogó Faipari Tudományos Egyesület, ismertebb nevén a FATE. Mindezen intézmények feladatául az államosított faipar fejlesztésének a szolgálatát jelölték meg. A FATE felmérése szerint 1950-ben az egész faiparban 14-15 egyetemi végzettségű ember dolgozott, ezek között is összesen nyolc volt a mérnök.
A faiparimérnök-képzés igénye sürgetőleg jelentkezett az 1950-es években, ugyanis az ipari üzemek összevonása után küszöbön állt a faipar gyáriparrá szerve -zése, a technológiai váltás és a szükséges szellemi infrastruktúra megteremtése, s ehhez szakirányú mérnökök kellettek.

A Budapesti Műszaki Egyetem K épülete

A képzés helye

A leendő mérnökképzés helyéül Budapest és Sopron egyaránt felvetődött. Budapest mellett szólt, hogy a faipar (említett) szellemi infrastruktúráját jelentő intézmények itt alakultak ki, a Műegyetemen már hagyományai voltak a mérnökképzésnek, és a főváros kelet-nyugati irányban az ország közepén feküdt.
Sopron mellett viszont az az érv szólott, hogy az Erdőmérnöki Főiskolán csírájában már megvolt a faiparos oktatás, és a továbbiak ráépülhettek az erdészeti tárgyak egy részére.

Kezdetek a budapesti Műegyetemen

A FATE kezdeményezésére 1950 őszén a Budapesti Műszaki Egyetemen előkészítő tanfolyam, majd Gépészmérnöki Karán 1951-től esti Könnyűipari Tagozat indult fa-, papír-, nyomda- és malomipari szakkal. A szaktárgyak oktatói gyakorlati szakemberek voltak. Itt három évfolyam faipari gépészmérnök, összesen 40 fő végzett, akiknek többsége vezető beosztásba került a faiparban.
Bódogh István elismert szaktekintély, az egyik előadó mondta egy későbbi alkalommal: „Édes fiam, ezeket a sasokat én tanítottam. Belőlük mérnökök: igazgatók, főmérnökök lettek. Belőlem nem lett mérnök. De nem baj, a szakma járt jól velük."
Az egyesület megvizsgálta az első évfolyamon végzett gépészmérnökök iparba illeszkedését. Megállapította a technológiai ismeretek hiányát, valamint azt is, hogy nem volt tökéletes az oktatás meghívott előadókkal a napi fárasztó munka után. A Műegyetem az akkor divatos és kötelező racionalizálást követően, az 1954. évtől megszüntette a faipari szakos gépészmérnökök képzését.

Faipari fejlesztések, új iparágak keletkezése, a nappali képzés igénye

A Minisztertanács 3009/1955 sz. határozata előírta a meglévő fűrész- és lemezipari üzemek korszerűsítését, a farost- és forgácslapgyártás megindítását - korábban ez utóbbi iparág nem létezett -, valamint a fatakarékosságot és a fának más anyagokkal való helyettesítését. Ezek a fejlesztések képezték az alapját a bútor- és épületasztalos-ipari rekonstrukcióknak, melyekhez szakirányú mérnökökre volt szükség mind a kutatás-fejlesztés-tervezés, mind pedig a gyártásirányítás területén.

Faiparimérnök-képzés az Erdőmérnöki Főiskolán, az Erdészeti és Faipari Egyetemen

Tudjuk, hogy a fafeldolgozás, ezen belül is az erdészeti iparok - ahogy ezt akkor nevezték - a fűrészipari ismeretek, a faanyagismerettan, már eredetileg is beépültek az erdőmérnöki tanmenetbe, és számos kezdeményezés született, többek között Lámfalussy Sándor és Magyar János egye -temi tanárok részéről, ennek bővítésére, fatechnológiai tanszék felállítására.
Mi volt a helyzet a soproni főiskolán? Kiköltözés előtt állt Sopronból a Bányamérnöki Kar. A kohászok már korábban elkerültek a városból. Gyakorlatilag az Erdőmérnöki Kar maradt Sopronban, ez azonban kevés volt a szándékolt egyetemmé váláshoz.
A Faipari Tudományos Egyesületnek ekkor már jól működő Oktatási Bizottsága volt, amely a nagyüzemi gyártáshoz szükséges képzést indokolva kezdeményezte a nappali faiparimérnök-képzés indítását, de ekkor már Sopronban, az Erdőmérnöki Főiskolán azzal, hogy a múlt tanulságain okulva itt az erősebb technológiai képzés legyen az alapelv.
Az Oktatási Bizottság kezdeményezését az egyesület vezetése támogatta, s megkezdődtek a tárgyalások a Földművelésügyi Minisztériumban az Országos Erdészeti Főigazgatósággal Budapesten, valamint az Erdőmérnöki Főiskolával Sopronban. A kezdeményezés mindkét helyen kedvező fogadtatásra talált. Így született meg az 1956. évi 13/1956 sz. földművelésügyi miniszteri rendelet a faipari mérnök szak indításáról, s így alakult ki a ma is működő Faipari Mérnöki Kar Sopronban, s vált a főiskola Erdészeti és Faipari Egyetemmé. A kar első dékánja Szabó Dénes, a FATE Oktatási Bizottságának vezetője lett.
Az oktatás első tematikája 1956 őszén készült el, majd 1957 tavaszán az újabb tematika megvitatása során derült ki, hogy az egy faipari tanszékre tervezett tárgyak eredményes oktatásához három szakmai tanszékre lesz szükség. A Fa-technológia Tanszék mellett sor került a Faipari Géptan, majd a Fatechnológia II. Tanszék megalakítására. A faiparimérnök-képzés további sorsa már jobban ismert a szakmában. 50 éves jubileumát 2007-ben ünnepelték Sopronban, az egyetemen.

A Nyugat-Magyarországi Egyetem B épülete

Összefoglalás

Többszöri kezdeményezés után 1956-ra kialakultak azok a szükségszerűségek és feltételek - nevezetesen a faipari mérnökök iránti igény az iparban, a budapesti képzés megszűnése, a soproni főiskola fogadókészsége és ezek betetőzéseképpen az a jogszabályi keret -, amelyekre épülve, a Faipari Tudományos Egyesület támogatásával 1957-ben beindult a nappali faiparimérnök-képzés az Erdőmérnöki Főiskolán. Később az intézmény átalakulásával a képzés folytatódott az Erdészeti és Faipari Egyetemen és töretlenül, sőt egyre bővülve folytatódik napjainkban is a Nyugat-Magyarországi Egyetemen, Sopronban.

Dr. Tóth Sándor
 

Felhasznált források:

Dalocsa Gábor (2005): Az első ötven év. Faipar. 2. sz.: 26-28. Hiller István (1985): Erdészettörténet. Fejezetek a magyar erdőgazdálkodás és faipar történetéből. Kézirat. Sopron: 117, 119, 121.
Péterffy Tibor - Vadas Tamásné (1959): A fafeldolgozó iparágak fejlődése az 1949-1957 évek között. Faipar. 11-12. sz.: 324-329. Szabó Dénes (1953): A faipari mérnökképzés és továbbképzés. Faipar. 8. sz.: 173-176.
Tóth Sándor (2001): A fafeldolgozás 1945 után. Fejezetek a fa- és bútoripar történetéből 1945-től az ezredfordulóig Magyarországon. Agroinform Kiadó. Budapest: 37, 38.

Tetszett a cikk?