Kéziszerszámok a kultúra tükrében (1. rész)

Az elmúlt több mint 5000 év faipara igen jól követhető részben a régészeti leletek, részben az ábrázolások, részben a termékek vizsgálatán keresztül. Szerencsénk, hogy az emberiség történetében a fa az egyik legfontosabb alapanyag. Kicsit elcsépelt gondolattal, ám tény: a bölcsőtől a koporsóig, minden készülhet belőle.

Asztalos-mester munka közben. 1571

Már a késő kőkori eszközök között is találunk olyan szerszámot, ami szinte egyértelműen a fa kivágását, feldarabolását és formai alakítását segítette. A legkorábbi általunk ismert társadalmasodott kultúrában, Egyiptomban pedig már 5000 évvel ezelőtt a famegmunkáló fémszerszámok sokasága állt a mesterek rendelkezésére. Fűrészek, vésők, balták, bárdok, kések, fúrók, kapicsok segítségével készültek azok a gyönyörű faragott, festett, aranyozott bútorok is, melyeket közel 100 éve emeltek ki Tutanhamon érintetlen sírjából. Mind az egyiptomi időszakból előkerült bútorok sokasága, mind az ábrázolások egyértelműen bizonyítják, hogy a gyalun és az esztergán kívül gyakorlatilag minden szerszámot ismertek.

Asztalos barát egy középkori kolostorban

Mezopotámiában 3500 évvel ezelőtt már szépen esztergált és faragott trónust készítettek az uralkodóknak. A „legfiatalabb” famegmunkáló szerszám, a gyalu – melyet görög mesterek használtak először – is 2500 éve szolgálja az asztalosságot. (Jelen esetben az „asztalosság” kifejezés mindössze fogalmi egyszerűsítés, hiszen az asztalosmesterség – a speciálisan bútort, ajtót, ablakot gyártó szakma – a maga szerkezeti rendszereivel mindössze a 13. századtól létezik, mint ahogy az asztal is ekkor alakult ki a maihoz hasonló formában.)

A rómaiak valójában új szerszámot nem találtak ki, de mint szintetizáló nép, a más népek által feltalált, kidolgozott eszközöket átvéve finomították, továbbfejlesztették azokat. Így nekik köszönhetjük a profilgyalut, a keretes fűrészt és a speciális kialakítású munkapadot, a gyalupad elődjét. A nyugat-római birodalom 5. század végi bukását követő népvándorlási hullám, a nyugati világ újraalakulása, majd a középkor vad háborúi (pl. a keresztes háborúk) nem kedveztek a finom, díszített bútorok gyártásának, a szerszámkultúra elsatnyult.

Míves furdancsábrázolás 1505-ből

A 13. század közepétől új lendületet kapott a famegmunkálás. Részben az alapanyag – a deszka – gyártását forradalmasító vízhajtású fűrészmalom megjelenése, részben a vas- és acélgyártás és a kovácstechnikák fejlődése segítették elő a szerszám- és bútorgyártás teljes megújulását. A minőségjavulás irányába hatott a különböző céhek megjelenése is. Bár ebből az időből is csak töredékesen maradtak szerszámaink, de az ábrázolásokon és a megmaradt bútorokon egyértelmű ezek jelenléte.

Korabeli asztalos szerszámok Joseph Moxon 1697-ben megjelent könyvéből

A gótika és a reneszánsz időszakában gyönyörűen díszített, szépen megmunkált, szerkezetileg korrekt bútorok hagyták el egy-egy mester műhelyét. Mivel a bútorok elkészítése hosszú időt, nagy szaktudást és a szakmai ismeretek igen széles skáláját igényelte, így megjelent a szakmák specializálódása. Ennek megfelelően egy-egy bútor elkészítésénél az alábbi szakmák képviselői tüsténkedtek: szerkezeti asztalos, faragó, csontműves, ötvös, kárpitos, díszítő festő, aranyozó. Ennek megfelelően a szerszámok is egyre speciálisabbá váltak. Ezeket igen gyakran ügyes kezű mesterek saját maguk készítették. Sokszor faragták, díszítették, monogrammal, évszámmal látták el őket. Igen nagy lökést kapott mind a faipar, mind a szerszámgyártás a 17. század közepétől.

A. J. Roubo metszetei francia gyalukról 1770 körül

Az abszolutista uralkodók, földbirtokosok kastélyait, palotáit reprezentatív, különleges technikákkal díszített, dúsan kárpitozott, aranyozott bútorokkal rendezték be. Ebben az időben jelent meg a „hullámléc” és a gyártásához szükséges kézzel hajtott berendezés. A különleges bútorok új, egzotikus fa- és egyéb anyagokat (gyöngyház, teknőcpáncél) és szerszámokat igényeltek.

Ebben az időben vált le az általános asztalosmesterségről egy újabb szakma, amely csak ezeknek a reprezentatív bútoroknak a gyártásával foglalkozott: a műbútor-asztalosság. Mivel ezek a mesterek zömmel különleges fával – többek között ébenfával – dolgoztak, több európai nyelven ezeket a szakembereket ébenistáknak nevezik. Különleges szerszámaikat az 1697-ben, Londonban megjelentetett könyv mutatta be. A szerző Joseph Moxon. A leghíresebb európai ébenista műhely XIV. Lajos, a napkirály udvarában működött. Vezetője André Charles Boulle, akinek a nevéhez a mai napig több különleges szárítási és bútordíszítő technika kapcsolódik.

Speciális gyaluk a Nagy Frabcia Enciklopédiából. 1775.

A 18. század elejétől több szakirodalom is foglalkozik az akkor még mindig egyedi gyártású szerszámok kultúrájával. A francia Félibien olyan precíz metszetekkel díszített kiadványt szerkesztett, amely alapján az egyszerűbb és bonyolultabb szerszámok akár gyárthatóak is voltak. Forradalmi újítást jelentett az 1760-as, 70-es években két francia szerző, Diderot és D’Alambert enciklopédikus sorozata, ahol sok kötetben mutatták be a kor kézműves szakmáit és azok eszközhátterét.

Német területen ez a munkásság Krünitz nevéhez fűződik. Erre az időre kialakul egyegy ország vagy terület jellegzetes kéziszerszám-kultúrája. Ezek közül mindenképpen kiemelkednek a nagy hajóépítő nemzetek, így az angol, a holland, a francia, a német szerszámok a legjellegzetesebbek. Ebből az időből már esetenként név szerint is ismerünk egy-egy szerszámkészítő mestert és termékeit. Kiemelkedik közülük a londoni John Jennion és Christopher Gabriel, akik igen jó minőségű szerszámokkal látták el a kor asztalos- és hajóépítő műhelyeit.

John Jennion londoni szrszámkészítő reklámja 1730 körül

A 18. század végén az ipari forradalom sokat javított az acélok minőségén, létrejöttek a mai napig ismert acélgyártó központok, így híres lett a svéd acél (Eskilstuna), az angliai Sheffield és a német Solingen vagy Remsheid városa. A 18. század második felének városépítő láza, a sok palota és bérház építése hatalmas mennyiségű bútor gyártását igényelte.

Igaz ugyan, hogy ebben az időben már létezett a gőzgép mint energiaforrás, és a faipari alapgépek szabadalmait is bejelentették, de a bútorok nagy része még kézi munkával, kisebbnagyobb asztalosműhelyekben készült. A napóleoni háborúk ugyan néhány évre megtorpantották a fejlődést, de 1815 után folytatódott a hatalmas arányú építkezések sorozata. Az igény olyan mértékben nőtt, hogy a kéziszerszámokat már erre szakosodott cégek kezdték el gyártani az elmúlt évszázadok értékes tapasztalataival.

5 kép a galériában

Tetszett a cikk?