A faműves szakma kéziszerszámainak története

Az őskorban a fát több százezer éve hasznosítja az ember alapanyagként. Az ősember kéziszerszámjaihoz használta fel, itt leginkább csak a nyél részének alkalmazta. Vágóeszközként követ vagy állati csontot használt, innen származtak pattintott kőeszközei, fanyelű lándzsái. Peking közelében, egy ősi barlangban talált kéziszerszámot közel 300 000 évre becsülték a régészek.

Az ősembernek a nyél botanyagát szerszámkészítés előtt elő kellett készítenie. A kéregtelenítést és a csiszolást, a nyálkás háncsréteg eltávolítását kődarabokkal oldották meg. A kőszerszám nyélhez való rögzítését általában kétféleképpen tudták megoldani. Az egyik lehetőség, hogy a kő helyzetének kialakításához szükséges behasítást véstek. A másik a kövek rögzítése, a kötözés, ill. ragasztás volt.

eandervölgyi ősünk közel 100 000 évvel ezelőtt már fejlettebb eszközökkel rendelkezett, amit állati eredetű anyagokból készítettek. Tárgyaikat életmódjukhoz alakították ki, amit vadászathoz, halászathoz és a mindennapi élethez tudtak hasznosítani. A lyukfúrás módszerére egy pálca forgó mozgása vezette rá őket, amit később kőhegyű fúróval és nyirettyűvel helyettesítettek. A fűrész ötletét a halgerinc formája adta, amit fogazott kőből vagy csontlemezből alakítottak ki. Idővel megjelentek a kézi gépek is, hasításhoz éket, nehezebb tárgyak emeléséhez emelőt, mozgatásukhoz kőkerekű teherhordót használtak. Az őskori famegmunkálással képesek voltak vágni, fúrni, karcolni, fűrészelni, hasítani és fafaragni is.

Ókor, apáról fiúra

Az ókorban már embercsoportok éltek, többek között Mezopotámiában, a Tigris és az Eufrátesz mentén. Bányászat során felfedezték a vörösrezet, mely a földben természetes formában jelent meg. Ez az alapanyag tömbökben is előfordult, nyújtható és tömöríthető tulajdonságai kedvezőek voltak, éle viszont hamar elkopott, ezért ónnal ötvözték. A bronzkori eszközökkel egy időben megjelent az ácsmesterség is. Faszerkezeteket, hajókat, hidakat és használati bútorokat készítettek egyre fejlődő eszközeikkel.

Ami ennél is meglepőbb volt, hogy a bútorok összeillesztésének igen sokféle módját ismerték. A famegmunkálás hagyománya ősi szakma volt, apáról fiúra szállt a mesterség fogásainak átadása. Működtek csoportos tanoncképzők is, ahol utánozták a mester fogásait, gyakorlással tudták elsajátítani a megmunkálás tudományát. Az ókori Egyiptomban alkalmazták a csontberakást és az arannyal való berakást is.

Az ókor második felében megjelent a vasérc, ezzel egy időben a vaskor, melyben nagy szerepet játszott Kína. A szerszámok élettartama, minősége a vas megjelenésével nagymértékben megnőtt. A kínaiak hajózási cserekereskedelme elősegítette a vasanyag és a technológia elterjedését. Ennek a fémnek köszönhetően bővültek a fafeldolgozó műveletek, a fűrészáruk megjelenése, mint például a pallók, deszkák, lécek.

Kéziszerszámoknak fűrészt, kézi fúrót és vasérccel megerősített kalapácsot is használtak. Az ácsmunkák iránti kereslet jelentősen megnőtt, emiatt szükségessé vált a szakosodás. Különböző irányzatok alakultak ki, mint például a hajóács; a kerékgyártó vagy az épületács szakmák.

Középkor, faszög és kovácsoltvas

A középkor a faipar szempontjából is jelentősen nőtt. A frankok hazájában alkották meg az első körfűrészgépet. Az ácsszakma a középkorban tovább fejlődött. Több ezer éves kultúrákból, rajzokon fennmaradt bútortípusokat lehetett megtekinteni, többek között zsámolyokat, heverőket, székeket, ágyakat. Román stílusú bútorai szögletes jellegűek voltak. Az első ruhásládákat és ruháspolcokat is ácsok faragták. Összeillesztésükhöz faszegeket, fakötéseket, kovácsoltvas pántokat alkalmaztak.

A gótika korában is a legfontosabb bútordarab a láda volt, melynek számos változatát ismerték. A román kori szekrényláda vaspántjai eltűntek, méretük nagyobb, esztétikai külsejük díszesebb lett. Ez a szakág később az asztalosok privilégiuma lett. A másik szakág, ami kifejlődött, a hajóácsoké volt. Itt az elsődleges járművek a tengerjáró és folyami hajók építése volt. A kéziszerszámok anyagminősége fokozatosan javult. A kovácsolt acélpengék tartósabbak és éltartóbbak lettek.

A 14–17. században a reneszánsz stílus Itáliától északra terjedt. A városi céhek nemcsak a nemesebbek igényeit elégítették ki, hanem a középosztálybeli emberekét is. A hétköznapi termékek sorozatgyártása is megindult. Gyárak és több embert foglalkoztató üzemek termeltek, az árukat kereskedelmi forgalmon keresztül népszerűsítették. Üzembe helyezték a transzmissziós tengelyt, mely az üzem teljes hosszában, egész nap forgott. Új faipari technológia is megjelent, a furnérozás művészete.

A gyengébb minőségű anyagot nemesebb fából fűrészelt vagy hasított vékony falemezzel borították. Ez az időszak a kézművesség aranykora volt. Megjelent díszítő technikaként a faintarzia is. A fafaragott, ácsolt bútorok is népszerűek voltak. Székek esetében bőrborítású vagy alacsony kárpitozású ülőfelület volt a gyakori.

Újkor, emberi alakok és lombfűrész

Az újkor a 17. század második felétől indult. Az iparosodás nagy léptékben felgyorsult. Az acélgyártásnak köszönhetően a faiparban jó minőségű, éltartó kéziszerszámokkal dolgozhattak a szakemberek. A fakitermelés emberi erővel történt, a feldolgozásukat fűrészmalmokban oldották meg. Sikerült kialakítani a szabványos méretű fűrészárukat is. A faipari szakágak még inkább bővültek. Megjelentek a faesztergálók, a műbútorasztalosok és a hangszerkészítők is.

Új lakberendezési tárgyak kerültek előtérbe, ilyenek voltak az állótükrök, az ingaórák vagy a komódok is. Az intarziakészítés is fejlődött. A bonyolult minták, például emberi alakok lombfűrészt kívánnak, amelyet a 17. század végén találtak fel. Tömörfára rajzolták rá a motívumokat, amelyet hosszú szárú, rövid pengéjű, speciális késsel véstek ki. A kívánt ábrázolásnak megfelelő színűre festették a pácolt fabetéteket, azután ebbe a negatív formába rakták. Így lett az intarzia a barokk és a klasszicista bútorművesség egyik jellegzetessége.

A 18–19. sz. fordulóján és az azt követő időszakban szaporodott a falvakban dolgozó asztalosmesterek száma, akik az épületasztalos munkák iránti növekvő igényeket is kielégítették, míg kisebb városainkban is általánossá vált, hogy erre a feladatra különváltak és specializálódtak a műhelyek. A kész munkát festéssel vagy egyéb módon díszítették, ezzel együtt védték meg a farontó kártevőktől a szakemberek.

Napjainkban, háztartási és fűrészgépek

Napjainkban leginkább gépekkel vagy számítógép-vezérlésű gépekkel történik a legtöbb helyen a gyártás, így a faiparban is. Ettől függetlenül a kisebb műhelyekben, illetve a hobbiasztalosok a mai napig szívesebben alkalmazzák a kézi eszközöket. A 21. századra számtalan lehetőség és variáció közül válogathatunk.

Mennyiségük miatt már csoportokba is lehet őket sorolni rendeltetésük szerint: az általánosan használt kéziszerszámok, a szakipari szerszámok, illetve a mérőeszközök. Mindhárom csoporthoz tartozó szerszámok többnyire szabványosított minőségben és kivitelben kerülnek forgalomba. Az általánosan használt kéziszerszámok közé tartoznak mindazok a típusok, amelyeket a háztartási munkákhoz, illetve a legtöbb iparágban a leggyakrabban használnak. Ilyenek a kalapácsok, a fogók, a csavarhúzók, a csavarkulcsok és a reszelők, ráspolyok. A szerszámok anyagával szemben erősebb a követelményrendszer. Fontos a szívósság, a rugalmasság, az alaktartósság.

Aki nem akar komoly gépekbe beruházni, de nem szeretne napokat eltölteni a műhelyben sem, azoknak is van lehetőségük az akkumulátoros kéziszerszámokkal. Szinte minden megoldható már ebben a csoportban is. Fúrógépek, köszörűk, bontó kalapácsok, fűrészgépek, szablyafűrészek és digitális mérőműszerek közül lehet válogatni.

A TÉMA IRÁNT ÉRDEKLŐDŐKNEK AJÁNLOTT IRODALOM:
I Becske Ö. (1962): Famegmunkáló szerszámok és gépek
I Denning A. (2005): A fafaragás képes kalauza
I Szabó B. (2012): A faműves, kézműves

Dr. Antalfi Eszter
Nyugat-Magyarországi
Egyetem, SKK,
Faanyagtudományi Intézet

Tetszett a cikk?