A gyalu - 2. rész

Folytatjuk előző számunkban elkezdett történelmi áttekintésünket a kézműves asztalosság nélkülözhetetlen alapszerszámáról, a gyaluról.

A magyar gyalu szó eredete bizonytalan. A nyelvészek abban megegyeznek, hogy a szó a honfoglalás előtt került a nyelvünkbe, de, hogy valamelyik szibériai rokon néptől, vagy a belső-ázsiai törököktől vettük-e át, az ma még eldöntetlen kérdés. Valószínűleg a régi gyarlani, gyallani ige igeneve. Első előfordulása a 14. század végéről ismert, ezután már rendszeresen szerepel a különböző nyelvemlékekben: „gÿalu, gialu, kÿs gÿalw, Gyalu, gÿalulth fa, gÿalwlo” stb.

Nagyológyalu ábrázolása az első magyar nyelvű szakkönyvben (Frecskay J.: A bútorasztalosság, 1882)

Érdemes a hosszabb szövegrészeket is olvasni: „Az Dezkaknak gyalwlasatol es fel zegezesseteol attam Aztalos Benedeknek d[enar] 35” (1582), „Asztalosi gyaluláshoz való öt szál deszkábol állo mihely” (1679), „Kapw mellyeket es felseö kúzeőbet [felső küszöb = szemöldökfa]... teölgy fabol czyenaltasso(n), zep bellet az vagy keczeres kaputt ket fele Nylot gyalult deszkabol” (1623), „Két paraszt [=festetlen] gyalult, béllelt, vas pántos reteszes, vas bevonoju Ajtok” (1652), „az palotárol ki jövén... az konyha által rekesztve gjalult parkányos deszkával sas szegekkel megverve” (1734). Az idézetek legtöbbször a gyalult-gyalulatlan, gyalult egy- vagy kétrétegű, gyalult és párkányos is fogalomkörben olvashatók.

A gyalu, mint szerszám, máig közismert. A gyalu teste, vagy a gyalutok keményfából készül, a gyalukést a közepén lévő forgácsrésbe ékkel lehet/kell beszorítani, s elöl, a biztonságos megfogásra egy szarvnak nevezett fogó áll ki belőle. A gyalu talpa sík, s abból áll ki lefelé – kb. egy tized mm-re – a kés éle. Ismerve a nyelvtörténészek véleményét, nagyon érdekes volna tudni, hogy a gyalu vajon milyen szerszámot jelölt a szó megjelenése és az asztalosság születése között?!

Pár lap egy nagykereskedő gyalukínálatából (Martos és Demény árjegyzéke, 1930)

A gyalu szinte megszületése óta fejlődik, sok változata majdhogynem számbavehetetlen. Maga az alaptípus, az egyszerű simítógyalu is, már a rómaiaknál legalább két hosszban volt meg, és ismerték már az alj- és a pro lgyalut is. A történelem során minden szerszámot az azt használó ipar fejlesztett tovább, igénye és találékonysága szerint. Alj- és árokgyaluknál a csavaros, állítható oldalvezeték a 18. században jelent meg. A mélységhatároló, az előmetsző és a ferde gyalukés későbbi találmányok. A forgácstörő 1800 körüli lelemény, s annak közel egykorú leírását is ismerjük. Kicsit körülményes, de azért érthető:

„A gyalúk többnyire négyszegletes, szépen kifaragott ’s megsimitott, kissebb, nagyobb darabfákbúl, és az azokba helyheztetett vasból ’s atzélból kovácsoltatott vésőbül álló, esméretes eszközök, a’ mellyekkel főképpen az asztalosok szoktak élni, hogy ez vagy amaz eszköznek való fának színét azokkal simára gyalúlják. – Vannak ollyan gyalúk is a’ melyekkel a’ fán völgyeléseket, kis kanálisokat lehet tsinálni. A’ gyalú-vasakat a’ fájoknak vagy gerendájoknak közepén lévő kivésett lyukába, ék által olly formán alkalmaztatják, hogy az éllek azokból tsak kevéssé álljon ki, és a’midőn a’ fán vagy deszkán fel ’s alá taszíttatik, egyformán hordjon avagy egyforma vastagságú forgátsot hánnyon... A fának gyalúlásakor annak béhasadásának elkerülésére, és egyszersmind a’ gyalúlás által simává való tétethetésére nézve a’ dupplagyalúvasat találták fel. Ezek tsak rendes gyalú-vasak, a’ mellyekhez előlrül, szélességekre és vastagságokra hozzájok hasonló, alólról egyik óldalok felől domború hajlású, lapos vas van srófolva, még pedig olly formán, hogy a’ gyalúvasnak az éle tsak egy kicsint áll avagy láttzik ki. – Ez által a’ gyalúláskor a’ forgáts azonnal eltaszíttatik és a’ béhasadás megakadályoztatik.” (1818)

Nagyológyaluval letisztított tábla – templomi pad hátoldala (Szentgyörgyvölgy, Zala m. 1828)

Az asztalos gyaluit célszerű csoportokba sorolni. Sík felületet adó gyaluk: a nagyoló- (sropp-), egyes- (szimpla-) és kettős simító- (dupla-), eresztő- (ropánt), tisztító- (citling-), és fogas-, (can-)gyalu. Tagozatot vágó gyaluk az alj- (falc-) és az árok-, (nút-)gyalu. Mintás profilt vágó gyalu annyi van, ahány mintázat, vagy profilforma létezik, tehát sok. Száz éve egy asztalosmesternek kb. ötvenféle profilgyaluja volt.

Az összetett profilokat vagy párkányokat több pro lgyaluval, megfelelő sorrendben gyalulták ki. Fűrésszel és vésővel való előkészítés után a hevederárok (grótnút) kitisztítására használható a heveder-, alap- (grund-)gyalu. A gerinc-, (grót-)gyalu pedig az álló vagy fekvő hevederlécek célszerű kialakítására való. Meglévő aljak és árkok illesztésére, bővítésére való a párkány- és a falgyalu, mintás pro lok továbbalakítására a völgyelő gyaluk.

A mester saját kezével készült simítógyalu (24x4,8x11,7 cm, M.o. 19. sz.)

Ablakszárnyak belső élét gyalulták ki a kettős tapaszalj-, (gittfalc-)gyaluval. Belül mintás keretek csapvállait a minta negatívját adó áttoló- (űbersíb-) gyaluval vágták ki, megelőzve ezzel kb. száz évvel a ma már általános gépi technológiát. Említeni kell még az íves talpú hajógyalut, a tenyérnyi, vagy annál is kisebb mintagyalukat, és a vastokúakat. Kb. 150 éve ismert a vonókés és a gyalu kombinációjából született szárnyas gyalu. Értő kézben kitűnő szerszám!

Az ipari forradalom és a gépek minden korábbit megváltoztattak. A kézműves munka és -tudás az elmúlt százötven évben nagyon visszaszorult, de fő vonalaiban még ma is él. A 19. század elején – a gyalu felől nézve újdonságként – szerszámkészítő műhelyek születtek, ahonnan jó szerszámok kerültek ki. Különösen a jó acélból készített kések miatt volt ezeknek a gyári szerszámoknak sikere a piacon, és a hagyományos saját, otthoni szerszámkészítés lassan elsorvadt. A gyaluk pro lkészlete leszűkült, de az azonos minták méretsorozataival mégis sokkal több lett, mint amennyi korábban volt. A századfordulón, egy elismert szerszámgyártó cég, az árjegyzékében 50 oldalon, oldalanként átlag 20-féle pro lkést kínált (Ottokar Skrivan, 1908.). A kínálat szinte áttekinthetetlen, s még inkább az, ha a többi, gyaluval dolgozó mesterség gyaluit is nézzük.

A kézművestudás zenitje száz, százhúsz éve volt. Akkor pl. a síkképzés művelete legalább három lépésben történt. Először a keskeny, és kissé ívelt élű, bő arasz hosszúságú nagyológyaluval durvázták le a munkadarab – deszka, palló, tábla – felületét, a szálirányhoz képest jobbról, balról ferdén haladva. Ezzel eltűntek a fűrésznyomok, és más egyéb egyenetlenségek.

A mester saját kezével készült, majd megtalpalt simítógyalu, kiszolgált és nagyolóvá átköszörült duplagyalukéssel (17,3x6,1x13,3 cm, M.o. 19-20. sz.)

A felületen mutatkozó lágy barázdák kellemes látványt nyújtanak, ezért a lapok hátsó oldalának simítását ezzel gyakran be is fejezték. A homlokoldalon viszont ezt az első megdolgozást követte a normál simítógyalu, ami ahhoz hasonló hosszúságú, de szélességre a nagyológyalu másfélszerese, és a kése egyenes élű. Ennek nyomán a barázdák gerincei eltűntek, és a felület valóban szinte tökéletesen sima lett.

A gyalulás egyenletes és sík voltát a gyalutok élével, vagy kettős vonalzóval kell/lehet ellenőrizni! Az így kapott felület tovább simítható a még szintén rövid duplagyaluval. A puhafa táblák ezzel készen is voltak. A keményfa tovább nomítható még a tisztító- vagy citlinggyaluval, és a színelő pengével (citlinggel). Pácolás, festés és politúrozás előtt aztán csiszolással folytatódik a felület előkészítése, de ez egyrészt már egy következő technológiai lépés, másrészt a csiszolás a gyaluláshoz képest nagyon atal, alig százötven éves művelet.

A szerszámgyűjtő polcán tucatszám sorakoznak a régi gyaluk – köztük néhány még „otthon” –, saját műhelyben maga készítette darabok. Mindegyik egy (vagy több) munkás életről mesél, miközben a szakma és a szerszám szeretete, megbecsülése mosolyog róluk. 

Kapcsolódó dokumentum:

Tetszett a cikk?