Kazán vagy közösség? Vagy kazánközösség?

Ha a műhely kazánt vesz, akkor az asztalos magára hagyottan küzd a kazánkérdéssel. Egymaga vívja meg az üzleti asszót a kazánt eladó céggel, egymaga harcol a hatósággal a működtetés során, és egymaga viszi el a balhét, ha a kazán felügyeletével is megbízott szakibácsija ellinkeskedi a dolgát és valami gyullad, lobban, robban. Emellett a kazán olcsón ad ugyan meleget, de csak azt, és a meleg szezonkérdés: télen kell, míg a tüzelendő por-forgács egész évben gyűlik. Gyűlik, helyet fog, szóródik, berobbanhat.
A magányos, egyszem kazánnal szemben a kisközösségi, komplex energiatermelés áll, a köz(ös)ségi tulajdonú erőtelepek.

A kazán hőt ad, de csak azt, a közösségi erőtelepek viszont villamos áramot, használati melegvizet és hűtőkapacitást is adhatnak a (helyi táv) fűtés mellé. Ebben a modellben az asztalos nem egymaga küzd a hatósággal és minden más fejével holmi sárkánynak, hanem egyik beszállítója a köz(ös)ségi erőtelepnek, és egyik fogyasztója az ott termelt olcsó energiának.

A köz(ös)ségi erőtelepek munkahelyeket teremtenek, a feszes gazdasági együttműködés révén erősítik egy-egy település, lakóközösség egymáshoz tartozásának tudatát, és persze azzal is, hogy a rendszer minden résztvevője tisztában van vele: felelős résztvevőként ad is és kap is. A posztfosszilis korszak (Id. a keretben) az éles, erőforrásokat pazarló verseny helyett a termékeny együttműködést díjazza, mondja dr. Német Béla docens (http://www.ddkkk.pte.hu/). A köz(ös)ségi energiatermelés a helyi erőforrásokat használja föl (biomassza, biometán és így tovább), nem terheli a környezetetszállítással (gondoljunk a Mecsek falvain átzúduló, tűzifát szállító negyventonnás kamionokra, amint elsős gyerekünket iskolába küldenénk), és az energiafüggést megszünteti azzal, hogy szétszórt, biztonságos erőtelepek hálózatával oldja meg a termelést, sebezhető monstrumok helyett. Ebben a modellben az asztalos vállalkozó nem naturáliát ad oda holmi homályos előnyökért. A fahulladék - darabos és por-forgács egyaránt - ikertermékké válik. Ikertermék az, mondja Német docens, ami a vállalkozás fő produktumának előállítása során keletkezik, eddig szinte útban volt, de amiből körültekintő gazdálkodással pénzzé tehető áru válik. Végtére is az asztalosműhely nem jótékonysági intézmény, aminek egyetlen célja, hogy Mári nénités a kazángyártót mértéken fölül segélyezze. Merthogy van, aki így gondolná el: „A tüzelőanyagot szinte ingyen beszerzem a közelben lévő faipari cégektől és még örülnek is neki, hogy megszabadítottam a hulladékuktól" (http://calor2000. eu/). Nem örülni: kifizettetni. Az öröm csak utána jöhet. Még mindig a kazánokat járjuk körül, de azt állítjuk, hogy jobban jár az asztalos (is), ha köz(ös)ségi erőtelepben gondolkodik. Közösen a többiekkel: a helyi vállalkozókkal, helyhatóságokkal. A lehetőségek nagyjából a következők:
- egy-két intézmény (iskola, könyvtár, községháza) fűtés-hűtésmelegvíz és villamos igényét kielégítő telep kb. 200-400 kW teljesítménnyel,
- egy-egy kistelepülés, lakótelep energiaigényét kielégítő kiserő-mű, 2...4 MW,
- kisvárosi szintű telep 8...12 MW teljesítményszint körül.

A technikai megoldások többfélék

CHP, CCHP, HMV, mikroturbinás CCHP, kogenerációs és trigenerációs megoldások - az ember csak kapkodja a fejét. A betűszavak közt jó eligazodást kínál a Kékenergia honlap, de ez még mindig csak a technológia, és nem tudjuk, mit miért. Lássuk tehát. A CHP (Combinated Heat and Power) annyit tesz, hogy mind hőt, mind villamos áramot termelő telepről beszélünk, ezt a hazai szaknyelv az ékes kogeneráció szóval is illeti. A CCHP ezt azzal fejeli meg, hogy abszorpciós hűtést is beépít, ami, ha az együttműködésben pl. vágóhíd is szerepel, akkor kifejezett előny lehet. Ne riasszon el bennünket az, hogy ez utóbbira némely szakemberek a trigeneráció elnevezést is használják, ez magánügy is lehet akár. A HMV a napkollektorok révén szélesebb körben ismertebb ma már. A mikroturbina pedig csak annyit tesz, hogy nem fél városnyi forgó tömegekkel, hanem emberi méretű szerkezetekkel kell, hogy számoljon a telepítő és működtető közösség.

Mi végre a sok variáció? Először is villamos energiát termelni könnyű ugyan, de amint el kell adni, azonnal főhet a fejünk. A gépeket az üzemben ugyanúgy kiszámíthatatlanul kapcsolgatjuk föl és le, mint Mári néni a fél lóerős kávéőrlőt odahaza, és ezért a villamos erőtelep terhelése kiszámíthatatlan. A fölösleget el kell adni, és erre a mai magyar jogi környezet - nyilván az energiaszolgáltató multik rettenetes erőfölénye miatt - kiváltképpen alkalmatlan. A másik, hogy településről településre változik, hogy mit lehet elégetni és milyen végtermékre van igény. Könnyű belátni, hogy a klasszikus
SHP-rendszerekben (na tessék, már megint!), azaz amikor külön erőmű ad áramot, veszteséghőjét a világhírű Heller-Forgó hűtőtornyokban engedi belé a hálás világegyetembe és megint másik erőmű buzgólkodik a távfűtőcsövek révén hevíteni a zöld gyepet, legjobb esetben is csak a belégyilkolt energia felét láthatjuk hasznosulni viszont (Separated Heat and Power). Azt is láthatjuk ugyanakkor, hogy a CHP-megoldások esetén másfélszer jobb ugyanez a viszony. Azonban a megvalósítás során sok-sok kérdést kell nagyon precízen megválaszolni. Egy, csak a fahulladékra tervezett megoldás aránylag tehetetlen. Egy - például - Stirling-motoros erőtelep már 2-300 kW-tól pompásan működik, és ez akár egyetlenegy mai asztalosműhely hulladékából egymagában elpöfög, viszont lomha, a villamosterhelés-ingadozásokra válaszolni képtelen. Ritka mód stabil, de sok idő indítani. Kell tehát egy gázturbina, ami, ha kell, fürgén fölpörög, és azonnal adja az éppen szükséges energiát. A ma közösségi erőtelepei tehát többféle fűtési módot fogadnak (tápoldalról flexibilisek, mondja erre szittya vonzódásokban mindig tobzódó szakzsargonunk), és itt jön képbe az asztalos anyagához érdemben hozzásegíteni képes agrárvállalkozás. Az állattartás és a növénytermelés intenzifikálásával egyre több olyan melléktermék keletkezik, amivel a gazdák egyszerűen nem tudnak már mit kezdeni.

A trágyát például régen ki lehetett hordani a földekre, de az intenzív tartású telepekét már nem, mert szétmarna mindent. Két lehetőség van: a „klasszikus" intenzív sertéstelepek az egyik, amelyeknek trágyahalmokból áradó, csontig ható bűzét tíz kilométerekre viszi a langy tavaszi szél; a trágya fermentációjából származó metán szétválasztása a szén-dioxidtól a másik, szagtalan lehetőség, amivel aztán egy-egy kis- vagy mikrotérség energiaigényének akár negyede is fedezhető. A metán ugyanis maga a földgáz. Ha ellenben állati, növényi hulladékból nyerjük ugyanazt, akkor biogáz. A biogázzal (és egyéb biomasszájával) az agrárvállalkozó járul hozzá a köz(ös)ségi erőtelepek működéséhez és sikeréhez. Ez az együttműködés érlelheti a felelősségen alapuló közösségszerveződéseket, amelyek egy jobb életminőség alapjai. A köz(ös)ségi erőtelepek azonban ezen fölül is sok hozadékkal kecsegtetnek. Egyrészt közvetlen munkahelyteremtők. A telepek működtetéséhez emberek kellenek, akik szükségképpen a helyi közösség tagjai. Másrészt a telepek gépészete magyar fejlesztés is lehet: hazai világszínvonalról beszél Német docens. Amint odébb mondja: „A biomassza-tüzelés esetén az emberek foglalkoztatásának jelentős növekedése következik be, ez erőteljes hatással lehet a vidék¬fejlesztésre és a mezőgazdaság szerkezetátalakítására." És: „Az import földgáz külföldre történő kifizetése helyett itthon marad a keresetek adója, tb-járuléka." Gondoljunk bele: egy községi erőműben munkát lehet adni pár embernek, és ezzel az üzemeltetési biztonság is jobb. Ezen kívül „nagyon erős hatással van a kistelepülések lakóközösségeinél az emberek közötti együttműködések alakítására", hiszen aktív gazdasági kapocs a nagyon más módon gazdálkodó állattartók, iparosok és közigazgatás között. Az sem elhanyagolható, hogy a „műszaki fejlesztések esetében egy 'high-tech' húzóágazat lehet (Magyarországon is), új gépészeti, elektronikai technológiák kifejlesztéséhez vezet".

No lám. Az asztalosműhely hulladéka áruvá válik, amit helyben adunk el

Közben munkát adtunk olyanoknak is, akiket nem is a vállalkozás alkalmazott. Cserébe olcsó és biztonságos energiát kapunk. Mert azt nem szabad elfeledni, hogy a biomassza-alapú energiagazdálkodás - posztfosszilis korszak! - alapja a kicsi, szétszórtan elhelyezkedő, alig-alig sérülékeny erőtelepek. A nagyerőművek ugyanis katonailag is, katasztrófavédelmileg is sérülékenyek. A nagyerőművek egy helyre koncentrált energiaigénye a gazdaságot is sérülékennyé teszi: egy csövön jön minden, amin egyetlenegy csapot is elég elzárni, hogy megugrassa a szállító az árat - és ettől a gondosan kibalanszírozott költségvetés még más válságtényezők nélkül is azonnal felborul. Sajátos szempont, hogy műszakilag is a minél kisebb erőművek az indokoltak. Noha létezik olyan összefüggés, hogy minél nagyobb egy erőmű, annál jobb a hatásfoka (a biomasszánál maradva: a tervezett pécsi 35 MW-os blokké 92, míg egy hasonló színvonalú 3 MW-osé 86%), és a működtetési biztonság is jobb lehetne, mégis, a nagy energiaszolgáltató rendszerek összeomlásai arra intenek, hogy ez kevés: egy-egy nagyerőmű kiesése egész országrészeket foszt meg fénytől-melegtől-információmozgástól (számítógépen van az orvoslástól kezdve a közigazgatáson át minden adat!), míg egy kisvárosnyi erőmű hibája esetén észrevétlenül dolgozik be az országos hálózat. Ugyanez igaz, ha árvíz, földmozgás vagy tűz miatt esik ki egy-egy erőmű - de okozott már országos összeomlást patkány is, rossz helyen rágva át magát a vezetékeken a túlvilágra. És a nagyerőművek energiamérlege is tüstént rosszabb, ha tisztességgel beleszámítjuk a szállítás közvetlen, plusz útépítésbe és útfenntartásba ölt energiahányadát is, valamint a nagy távolságokra vezető madzagok és hőcsövek irgalmatlan veszteségeit.

Továbblépni tehát sem a sok egyedi kazán, sem a nagyerőművek nem alkalmasak. A jövő a helyi, nem fosszilis tüzelőanyaggal, hanem főként a helyi termelés melléktermékeivel táplált, kis teljesítményű, közösségi tulajdonú és üzemeltetésű energiacentráléké (erőtelepeké). A magyar jogalkotásnak persze még föl kell nőnie ehhez a feladathoz, a közösségi tulajdon tisztes szabályozásához, de bízzunk fejlődőképességében. Sok országban működnek ilyen erőtelepek, amiket sok mindennel etetnek, és így nyernek olcsó, tiszta energiát. Azt mondjuk tehát, hogy több és messzibb a kérdés, semmint egy kazán. Az asztalos, mint hajdan, ma is meghatározó tagja lehet a közösségnek, amelyben él. Mert többet tud adni és mert előrébb tekint. Ha a hulladékát ikertermékké lényegíti és így hasznosítja, csakúgy, mint vállalkozótársai, és közben a közösségének is ad, amiben él, akkor ezzel a közvetlen pénzügyi eredményen túl életminőségben is sokat ad és nyer ő maga is.

Simor Árpád

Tetszett a cikk?