Nemzetközi hangszerkészítő-fesztiválon képviseli Magyarországot

A furulyák minden korban és kultúrában népszerű hangszerek voltak. Köszönhető ez egyszerű szerkezetüknek, kicsi méretüknek, s tán annak is, hogy a rajtuk való alapszintű játék könnyen elsajátítható. A magyarság kezén is többféle változata forgott, melyet Bán György népi iparművész hangszerkészítő mester mutat be, és elárulja készítésének titkait is.

Blockflöte

Az ember által levegővel (fúvással, leheléssel) megszólaltatott hangszerek a magyar nép történetében összefüggtek a varázslással, a gyógyítással, a szellemi, lelki élet működésével. A táltosok, sámánok által használt hangszerek segítették a révülést, a szellemi kapcsolatot és gyógyítást. A furulyajátékos a levegővel, leheletével, a lelkével szólaltatja meg a hangszert. Így a megöröklött dallamkészletünk a magyar nép életéről, a magyar nép lelkéről ad rezgéseket, rezdüléseket, és így is hat ránk. Benne rejlik ősi tudásunk, vándorlásunk, történelmünk – magyarázza nekem a mester. Az Ózdról elszármazott Bán György édesapja hengerész vasmunkás volt, de a népzenét és a nótákat nagyon szerette. Gyakran múlatta az időt cigányzenészek társaságában, és fiát is mindig magával vitte. Így a zene már kicsi korától meghatározó volt az életében. Először klarinéttal próbálkozott és a zeneművészeti szakiskolába jelentkezett, ahová fel is vették, azonban helyette mégis az elektronikai műszerész szakmát tanulta ki. Miskolcon kezdett el dolgozni, majd családalapítás következett, meglehetősen nehéz körülmények között éltek. Kemény 3 év volt. Itt készültek az első furulyák, miután elolvasta a „Magyar népi hangszerek” könyvet, ahol az anyagokról és a technikákról szerzett ismereteket. Nos, ennyi elég volt számára akkor, hogy az első bodzafa hangszereket „piacra” is elkészítse, és ezzel egészítse ki szerény jövedelmét. A népművészeti vásárokban, lovasnapokon, bányásznapon stb. pedig alkalom nyílt arra, hogy a furulyákat tarisznyában tárolva, népviseletbe öltözve, megszólaltatva értékesítse. Majd Budapestre költöztek, a panelok világába, ahol nem volt lehetőség igazán kibontakozni, pedig látta, hogy a vásárokon eladott furulyákból akár meg is lehetne élni. Ezt a lakást végre egy nyugodtabb hely követte Érden. Itt a családi ház, a jól felszerelt műhely, a nyugalom, a megsokszorozott alkotói kedv és valóban komoly művészi teljesítmény jellemzi hétköznapjait. 1984-ben elnyerte az Országos Népi Hangszerkészítő Pályázat fődíját egy ónöntéses gyertyánfa „Hosszi furuglával” és vált ezt követően országszerte egyre ismertebbé és hívták egyre több rendezvényre nemcsak Magyarországon, hanem a határon túl is. Rendszeresen meghívott résztvevője lett egy franciaországi kis település, Saint Chartier hangszerkészítő-fesztiváljának, ahol mintegy 400 külföldi művész társaságában mutatja be nem kis büszkeséggel a magyar népi fahangszereket és készítésük módját. Ma már a bodzafa helyébe a somfa – ami semleges és erezete alig látszik –, valamint a gyümölcsfák léptek.

Bán György munka közben.

Kettős furulya

A faanyagok beszerzése, egy-egy hangszerhez történő kiválasztása mindig nagy körültekintést igényel. Az ipolysági palóc dudát pl. szilvafából készíti, mert csak abból az igazi. Ugyanígy majd’ mindegyik hangszerhez tartozik egy ideális gyümölcsfa – mandula, sárgabarack, dió, szilva, cseresznye, körte, meggy –, amelyből legjobb a hangzása és legszebb a megjelenése. Színviláguk gyönyörű, ugyanakkor keménységük folytán jól esztergálhatók, vékonyíthatók és csiszolhatók.

A gyümölcsfák felsorolása egyben keménységi sorrendjüket is mutatja. Néha azonos fából készült két hangszer között is vannak hangzásbeli különbségek – állítja a mester –, attól függően, milyen környezetben, hol nőtt fel a fa. Ezért minden hangszer más-más hangzásvilággal rendelkezik. Míg a népi hangszerek inkább a puhább fákat igénylik, az iskolai és klasszikus furulyák, valamint a verseny- és koncerthangszerek, az ún. „blockflöték” a keményebb fákat, többnyire szilvaés sárgabarackfát.

A hangzásvilág fokozását lehet elérni a kettős furulyával, amely egy hangszerben két hangszer elvén működik s valóban önmagát kíséri, aki ezen a sárgabarackból, szilvából készült, meleghangú lapos hangszeren játszik. A legegyszerűbb hangszer, amit készít, a körtemuzsika (okarina) – ami korábban cserépből készült – többnyire valóban körtefából készülő játékos kis hangszer. Készít még kecskeduda alkatrészeket, a moldvai hangszerek közül tilinkót (hangképző nyílás nélküli perem-, vagy néha dugós furulya elnevezése) és kavalt (Moldvában maradt fenn napjainkig élő hangszerként, jellemző a játékmódra a „beledörmögés”, azaz egy alaphang éneklése játék közben), amelyeknél a fújás erősségével lehet a hangokat szabályozni. Megjelenésük gyönyörű, anyaguk pedig jobbára sárgabarack és szilva. Látunk még pánsípot is, ami szintén idegen kultúrák hangszere, lágy hangzása miatt mégis készített már szép számmal főként cseresznyéből, sárgabarackból és szilvából.

Tilinkó

Barokk fuvola

A gyümölcsfák beszerzése sem könnyű dolog, de ismeretsége segít ebben. Azonban nem könnyű feladat azt a 15–20 m3 faanyagot beszerezni, amire szüksége van. Mivel a fatelepi szárított fa ára nagyon magas, ezért rönkben veszi meg és maga fűrészeli fel úgy forgatva, hogy minél jobban kiszedje belőle az értékes részt. A ténylegesen felhasznált mennyiség ezért ennél kevesebb, hiszen nagyon sok a kieső fa. Sok bennük az elszíneződött, beteg, gombás, göcsös, repedezett rész, ezen kívül rendkívül sok egyedi méretet használ, ami alkalmazkodást igényel. Előre nem lehet felvágni a fát, amíg nem tudja, mi készül belőle. A munka nehezebb, előkészítő részét gépesítette: asztali marógép, kézi eszterga, csőgyártó gép, gyűrűs eszterga, hosszlyukfúró gép, vaseszterga, Hempel kis eszterga, szalagcsiszoló és egy olasz kis szalagfűrészgép segíti az előkészítő munkát.

Az anyagot 3000-es fordulaton lenagyolja és egyszerre 30–40 furulya anyagát készíti elő. Ekkor már sok minden kiderül az anyagról, ilyenkor gyakori, hogy az anyag a feszültségtől szétrobban és alkalmatlan lesz. A hangszer lelke a csöve és a furatok elhelyezése. A cső kifúrása is nagy ügyességet igényel, mert ilyen hosszú furat készítésénél a fúró hamar felmelegszik és füstöl, ilyenkor ki kell húzni egy kis viaszszal, be kell kenni a fúrófejet. A viasz felmelegszik és megolvad, amit a fa beszív. A furatok a csőre merőlegesen készülnek a népi hangszereknél, míg a „blockflöték” esetében szögben is állhatnak. A lyukak mérete és elhelyezkedése egyedi igények szerint is történik, általános esetben sablonnal jelöli be a lyukak helyét. Lehetséges az is, hogy egy kézre készüljön a hangszer. A felületkezelés carnabau viasszal történik, amit a felületek teljes megmunkálása, csiszolása után lehet csak elvégezni. Eszközként tiszta ruhát használ, amelynek a hangszeren történő erőteljes – egyben hőtermelő – húzása a viaszt megolvasztja, amelyet a fa beszív és fényes felület keletkezik. A végső felületkezelést pedig a paraffinolaj-fürdő adja, amelyben a hangszert alámeríti, majd gyűjtőedénybe csurgatja. Az egyedi darabokhoz viszont művészolaj-kezelést alkalmaz.

A furulya nagyolása gépi esztergagépen.

Lenagyolt alkatrészek.

Furulya csövének kifúrása.

Felmelegedés ellen viasszal kezeli a fúrót.

A legkönnyebben beszerezhető bodzafából készült furulya készítését mutatja be részletesen, mert az szinte mindenki számára ingyen elérhető. A bodzát – lehetőleg erdei bodzafát – ősszel vagy télen kell begyűjteni. A bodza hajtásának a megfelelő átmérőjű, egyenes, csomómentes részét fűrésszel vágjuk ki, nem baltával, hogy a repedést elkerüljük. A puha, szivacsos szerkezetű belet keményfa pálcikával vagy dróttal kinyomjuk, majd a hántatlan fát sokáig, néha évekig száradni hagyjuk olyan helyen, ahol a nap nem éri.

A jól kiszáradt bodzacsőből a maradék belet elkalapált végű, meghajlított dróttal kitisztítjuk. A túl szűk üreg fúróval tágítható, akár a két vége felől is. A furatot fapálcára erősített csiszolópapírral simítjuk. A belső átmérő leggyakrabban 13 és 16 mm közötti, a külső 20–25 mm. Az erdélyi magyarok, a csángók furulyáinak furata az alsó végén 5–8 mm-re szűkül, ez úgy érhető el, hogy a bodzacsövet nem fúrjuk teljesen végig. Különböző méretű fúrók használatával lépcsőzetesen szűkülő furatot is készíthetünk. A cső hosszúsága 30 és 50 cm közötti, átlagban 40 cm.

A furat elkészülte után látunk hozzá a külső kidolgozáshoz: ez a fa héjának lehántása, a csőfal egyenletes vékonyítása, kaparása, csiszolása. Ezután kerül sor a hangszer hangképző fúvókájának az elkészítésére. Először elkészítjük a cső felső végébe pontosan illeszkedő dugót, egyelőre csak belső támasztéknak, hogy a további munkák során a bodzacső be ne szakadjon. A dugó behelyezése után éles, hegyes késsel alakítjuk ki a furulya szélhasítóját. A szélhasítónak az áramló levegővel szembeni éles peremét, a szélhasító éket különös gonddal, pontossággal kell kidolgozni, a létrejövő hang milyensége nagyban ezen múlik. A szélhasító lyuk méretei, formája szintén lényegesek, ezek határozzák meg a szélhasító ék szélességét, illetve az éknek a befúvórés torkolatától való távolságát. A szélhasító lyuk legtöbbször négyszögletű, de lehet félkör vagy kör alakú is. A lyuk mérete hosszanti irányban 4–6 mm, keresztben 5–10 mm, távolsága a furulya felső végétől 1,5–2 cm. A szélhasító elkészítése után a befúvórés kialakítása következik. Ennek neve síp, síplyuk. Az ideiglenesen beillesztett fadugót kivesszük, és a cső belső felületébe a felső peremétől a szélhasítóig 1 mm mélységű szögletes árkot vésünk. Szélessége a szélhasítónál annak szélességével egyenlő, felül kissé tágabb. A fadugót megfelelő hosszúságúra szabjuk, hogy a cső peremétől a szélhasítóig érjen. Neve dugó vagy nyelv. Ennek a csőbe vésett árok felőli részét laposra faragjuk úgy, hogy síkja a szélhasító felé kissé emelkedjen. Ez a sík és csőbe mélyített árok együtt alkotja összeillesztés után a befúvórést. A dugónak pontosan, szorosan kell illeszkednie a helyére, csak a befúvórésen szabad, hogy átengedje a levegőt. Ha jól van elkészítve, akkor a befúvórésen átnézve a rés közepén a szélhasító ék látszik, magassága a befúvás helyén 1–2 mm, a végén 1 mm vagy annál kisebb.

A furulya végének kialakítása kézi esztergagépen.

Felületkezelés carnabau viasszal átitatott ruhával.

Első, bodzafából készült furulyája.

A hangképző nyílások a csőnek a szélhasító lyukkal átellenes oldalán vannak. A legfelső lyuk nagyjából a hangszer közepénél helyezkedik el, a többi sorban egy-egy ujjnyi távolságra egymástól. Átmérőjük 5–7 mm, kör alakúak vagy hosszirányban kissé oválisak. A lyukakat úgy készítik, hogy a kijelölt helyeken először hegyes szerszámmal előfúrják, majd a végleges méretűre fúrják. Régen tüzes vassal égették ki a megfelelő méretűre.

A hanglyukak elkészülte után a hangszert kipróbálják. Ha valamelyik hang mélyebb a szükségesnél, a megfelelő lyuk tágításával módosítják. A legalsó hangot a furulya alsó végéből levágva, vagy kis oldalirányú hangolónyílást fúrva lehet magasítani. A túl magas hangot kiadó lyukat betömik, majd kisebb átmérővel újra kifúrják. Méhviasszal vagy megrágott rozskenyérrel is lehet a hangképző nyílást szűkíteni, a legalsó hangot pedig úgy, hogy a cső alsó végét beillesztett fagyűrűvel szűkítik. A pásztorok furulyájukat más, fából készült eszközeikhez hasonlóan, faragással, karcolással, ólombeöntéssel, finom színezéssel díszítik. A karcolt, faragott díszítések motívumai a geometrikus alakzatoktól a figurális – a természetből, pásztoréletből, betyártörténetekből vett – jelenetek ábrázolásáig sokfélék lehetnek. Ólomöntést főleg a cső megerősítése céljából, a hangszer két végénél alkalmaznak. A cső falát díszes formában körbevésik, fölötte papírral szorosan betekerik, majd a megolvasztott ólmot papírtölcsérrel az így létrejött üregbe öntik. Az ólom alapanyagot hulladékból lehet beszerezni. A furulyát lenolajjal, napraforgóolajjal való impregnálással teszik tartósabbá. A gyimesi csángók e célra avas vajat, zsírt használnak. A repedt hangszerre régebben kígyóbőrt, meggyfa- vagy cseresznyefahéjat húztak, újabban fémcsődarabbal vagy dróttal szorítják össze.

Használ még különleges trópusi fákat is, amelyek Hamburgban egy fatelepen méretre vágva kis mennyiségben, akár egy táskányi mennyiségben, is beszerezhetők. Elsősorban az afrikai fák közül a fekete tónusú ében, a legkeményebb grenadil fa, az olíva, a paliszander vagy éppen az Amazonas mellől származó rózsafa a leggyakoribb. Ezekből csak kisebb mennyiségre van szüksége, mert az ezekből készült hangszerek jóval drágábbak és kevésbé ismertek. A rendkívül illatos cédrusfa viszont kis mennyiségben, de szinte minden hangszernek része, mert ebből készül a dugó. Ez a puhafa azért kell, mert a legkevésbé dagad meg, amikor nedvességet kap a nyállal. Hiánya esetén helyettesíthető a pirosabb színű borókával.

A hangszereknek meghatározható áruk van, a hazai és nemzetközi piacon jelenleg 3000–60.000 Ft-ig változhat, attól függően, hogy kisebb népi furulyáról van szó, vagy ébenfából készült a furulya és szép a diótokban van. Az egyedi megrendelésre készülő koncerthangszerek is külön árkategóriát képeznek. A műhelyben sok kész és félkész hangszer található, ami azt jelenti, hogy jól megy az üzlet és a mester ereje teljében van. Munkabírása óriási, aminek érdekében életvitelével is mindent megtesz. Persze segítői is vannak, öt gyermeke közül a legkisebb 8 éves fiúcska szeretné ezt a mesterséget folytatni. Már most sokat van a műhelyben, és a szerszámokkal is nagyon ügyesen bánik. Az elmúlt 35 év alatt nagyon sok tapasztalatot és tudást gyűjtött össze, és ez a folyamat még most sem állt le. Egy olyan ritka – fával foglalkozó – igényes művészeti ág ismerője és tudója, amit ma nagyon kevesen művelnek az országban. Munkássága példaértékű és érdemes a Népművészet Mestere cím elnyerésére.

Forrás:
Bán György Hangszer Manufaktúra (banhangszer.com)
Nagy Zoltán: Bodzától az ébenfáig. Magyar Asztalos 2006. 03. p.109-111.

Fotók: Héjj Botond fotói és Bán György fotógyűjteményéből.

Kapcsolódó dokumentum:

Tetszett a cikk?