Ahol a galambok összenéznek
A székelyföldi beszélő szék támlájának tetején galambok ülnek. Ha összenéznek, akkor a háziak szívesen fogadják a vendéget, de ha a gerlék a farukat mutatják egymásnak, akkor bizony nem alkalmas a látogatás és a rokon vagy barát jobban teszi, ha inkább odébb áll. Megannyi szívet melengető történet, jóízű humor, régi, de ma is élő hagyományok. Fafaragás, amelyben ott a szív és a lélek. Vajon az ősöktől ered? Vajon az anyatejjel szívja magába mindezt a székelyföldi ember? Éppen csak belekóstolhattam egy számomra kevésbé ismert, de annál inkább csodálatot keltő világba, egy kopjafákkal övezett életmesébe, amely találkozásunk során tárult elém. Csomafalvi Ambrus Aladár fafaragó mesternél jártam.
– A fafaragást ősidőktől fogva a génjeinkben hordozzuk – kezd neki mondandójának, alighogy belépek a kapun. – Fejleszti a kézügyességet, a kreativitást, a térlátást, a lelket pedig megnyugtatja, segít túlélni ebben a felgyorsult, elbizonytalanodott, gyakran embertelen világban. Az egyik legősibb önkifejező tevékenységünk, a székelység lelkéhez meg különösen közel áll – mondja határozottan.
Végigsétálunk az udvaron, amelyen ott tornyosulnak az elkészült kopjafák és a még nyers, megmunkálatlan gerendák. Évek sokaságát várják ki türelemmel, mígnem kellő szárazságukban a mester keze alatt életre kelnek, aztán egy emlékhely díszévé vagy egy elhunyt életének fontos eseményeit megörökítő kopjafává válnak. Bár szombat van, több műhelyben folyik egyszerre a munka. Kisebbek és nagyobbak jönnek el hétről hétre, hogy a „farigcsálókból” faragókká váljanak, s a mester humorral fűszerezett útmutatásait követve elkészítsenek valami csodát a jóillatú alapanyagból. Én meg csak nézelődök – jól esik a rácsodálkozás – és hallgatom a történetet, miként kezdődött a szerelem…
– Székelyföldön természetes, hogy egy gazda mindenhez is ért. A bicska ott lapul a zsebben, mert ha egy nyársat kell hegyezni vagy bármit megjavítani, kéznél legyen. Ahogy visszaemlékszem, már 5 évesen – amikor bárányokra vigyáztunk –, rengeteg fűzfa vett körül bennünket, így állandóan farigcsáltunk. Fegyvereket, parittyát, nyilas puskát, íjat, kardot, épp, ami a kedvünkre volt. Aztán a gyergyócsomafalvi elemiben negyedikes voltam, amikor a tanitó néni kihirdetett egy faragóversenyt. Három hónapot kaptunk a munka elkészítésére. Egy nappal a határidő előtt megéleztem a kis halas bicskámat és késő délutánig faragtam egy nagy kartondoboz apróságot: fűrészt a kecskebakon, fejszét belevágva a csutakba (farönk), ásót, kapát, mindent, ami csak az eszembe jutott. A környezetemet akkor ez nagyon meglepte, én meg sütkéreztem a sikerben. Hát így kezdődött, aztán ment tovább pásztorbot-faragással és a többivel. Azért itt megemlíteném, hogy roppant erős tanári karunk volt és bármilyen meglepő, a román származású osztályfőnököm – Csavar László – volt a kedvencem, akivel a mai napig jó kapcsolatban vagyunk, s mikor nyaranta hazatérek, ugyanúgy túrázunk és nagyokat beszélgetünk, mint annak idején.
– Mikor jött Magyarországra?
– 1988 februárjában. Akkoriban már nős voltam. S bár kapcsolataim révén – mivel én voltam a Hargita megyei idegenvezetők elnöke – tudtunk a feleségemnek is útlevelet szerezni, ő az akkor egy- és kétéves gyermekeinkkel Erdélyben maradt. Én pedig nekivágtam, hogy felépítsek magunknak itt egy szebb jövőt. Hat faragóvéső volt a hozományom, de tele voltam önbizalommal, meg akartam váltani a világot és ebben senki sem állhatta utamat. Abban az időben sokan a zöldhatáron jöttek át, nagy volt a felhajtás – hogy úgy mondjam – a romániai menekültek körül. A rákosszentmihályi templomban – ahova egy pap ismerősöm által kerültem – 40 percig beszéltem az életünkről és arról, hogy miért jöttem el. Aztán egyszer csak odajött hozzám egy szikár termetű, nálamnál akkor idősebb úr, aki a legnagyobb alázattal beszélgetett velem mintegy két órán át. Kiderült, hogy Zwack Péternek hívják. Diófa faragott íróasztalt rendelt tőlem és a későbbiekben is tartottuk a kapcsolatot. Egy év elteltével, amikor már tényleg nagyon hiányzott a családom, az ő felesége – aki kulturális attasé volt az amerikai követségen – székelyudvarhelyi közbenjárásával hagyták jóvá a végleges külföldre telepedést a családom számára. Hazahoztam őket, főztem nekik. A kicsi, 3 éves fiam rám mutatott és azt kérdezte: „a bácsi ott mit csinál?” Szóval, ideje volt már, hogy velem legyenek.
– Nulláról felépíteni egy életet 33 évesen, elég nagy kihívás.
– Hitelt vettem fel, építési vállalkozóként dolgoztam. 12 fős székelyföldi faragó csapatot felszereltük anyaggal, vésőkkel és mindennel, s elkezdtünk faragni székely dísztárgyakat. Ám nem nagyon volt piaca. Közben egy szálloda belsőépítészetével is megbíztak, sokat dolgoztunk. Aztán egészségügyi probléma adódott és két nap alatt megszüntettem az időközben létrehozott két vállalkozást és elbúcsúztam 65 embertől. Beiratkoztam egy kétéves informatikai tanfolyamra, ahol közel az ötvenhez én voltam a legidősebb tanuló. Kitűnőre vizsgáztam. Ezalatt elkészítettem az összes weboldalamat, ami nélkül a mai világban már semmit sem lehetne kezdeni. Azóta három lábon állok: fém- és fa par, valamint online ismeretek. Mert ugye, a kezdeti időkben, még Erdélyben egy gépgyárban dolgozva sikerült kovácsolási és hőkezelési ismeretekre is szert tenni.
– Az első kopjafa mikor készült?
– Székelyudvarhelyen faragtam iskolásként, amikor az egyik barátom édesapja meghalt. Ahogy a királynő a tisztességét elveszíti apródonként, az én hírem is úgy épült be a köztudatba kopjafafaragógént. Több mint ötven éve foglalkozom már ennek a „lázadás szimbólumának” is tartott remek megalkotásával. A kopjafa nagyon mélyen nemzeti érzülethez kötődik, Székelyföldön szinte mindenütt jelen van, itt azonban vitát indíthat, ezért van, ahol nem kedvelik.
– Ha jól tudom, hosszú éveken át szárad a fa, mielőtt faraghatóvá válik.
– Úgy bizony. A faragás úgy indul, hogy tíz évvel korábban megveszünk 300 kopjafa alapanyagot, aztán amikor már jól kiszáradt, neki lehet állni. Kültérre csakis kocsánytalan tölgyből szabad faragni. Kiválasztjuk a megrendelővel megbeszélt méretű fát, óvatosan, figyelmesen körberajzoljuk, a sáskaláb szakszerű használata kell. Kivágjuk, bevágjuk a keresztvágásokat, beütjük azokat a mélyedéseket, amelyek segítenek a geometrikus minták kifaragásában. Kiékeljük a nagyobb repedéseket, folyékony fával kikenjük a kisebbeket. Átcsiszoljuk, belefaragjuk a szöveget, lekenjük háromszor színezett kertibútor-olajjal. Végül rászereljük a kovácsolt acéllábat és lehet szállítani, majd pedig felállítani. Mindig kézzel faragok, csak a bevágásnál használok körfűrészt. Ha már egyszer a kerék ki van találva, minek is ragaszkodnánk a kőbaltához, nem igaz?
– A Faragjunk együtt kopjafát című könyvében a szimbólumokról is sokat megtudhatunk. Említene közülük néhányat?
– A szimbólumokhoz nem sokat értenek az emberek, inkább csak a zárómotívumot ismerik. A tulipán vagy liliom női, az összes többi – mint például a buzogány vagy csillag – férfi szimbólum. Székelykereszt mindenképpen kerül a kopjafára, mert az a nemzeti érzelem jelképe, ott dobog benne a magyar szív. A darázsfészket azért tesszük rá, mert a legszebb, legdíszesebb szimbólumunk. A nap pedig a világmindenséget jelenti, szintén ott a helye a többi között. A nagyon régi kopjafákon őseink négy szimbólumot használtak: ég, föld, tűz, víz. Az elhunyt emlékére állított kopjafáról leolvasható a neme, kora, gyermekeinek száma, hogy vitéz volt-e, tanult ember vagy szolgasorból való, szóval sok minden. Azonban a kopjafával nem csak emlékezni tudunk, hanem igen, szerelmet is lehet a szépen faragott művel vallani. Vannak úgynevezett barátságpálcák, amelyekkel érzelmeket fejezünk ki. Barátságot, szerelmet, termékenységet jelképezünk a fafaragással, mint például a sulyokkal. Még a szüleim idejében is divat volt, hogy az udvarló fiú egy szépen megmunkált, saját készítésű sulykot ajándékozott a menyasszonyának. A mélyfaragással díszített eszköz nagyon jó szolgálatot tett a patakban mosás alkalmával. A Székelyföldön ballagó diákok a mai napig egy 20x20x450 mm-es kopjafára akasztott hímzett tarisznyával a vállukon köszönnek el iskolájuktól.
– Ön is tanít, ugye?
– 17-18 éves korom óta tanítom a faragást, több mint 2000 tanítványom volt. Ma is van erre igény, de ha nem vagyunk jelen és nem osztunk meg videókat, akkor sajnos nincs honnan megtanulni. Nagy szívfájdalmam, hogy már nem szerepel a tantervben a fafaragás (néhány, mint pl. a Waldorf iskola kivételével), ami a férfivá válás egyik alapvető eszköze. Pedig segíti az anyag- és szerszámismeretet, a térlátást, a kreativitást, bevezet a néphagyományokba. A gyerekeket lenyugtatja, gondolkodásra készteti, apró lépésekkel haladva, kellő alázattal és odafigyeléssel viszonylag hamar sikerélményhez juttat, tehát méltatlan a mellőzése. Hiszen kellenek a csillogó szemű, kreatív gyerekek! A felnőtteket is feltölti, csodákat művel az ember lelkével és a kopjafafaragás segít a gyász feldolgozásában is. A kezdő fafaragóknak a hársfa a legjobb választás. Olajos, homogén a szerkezete, hamar jön vele sikerélmény. A fa egy élő anyag. Az embereket is túléli. Csak azért nincsenek több ezer éves emlékeink, mert a régi csodadolgokat az idő vasfoga elkorhasztotta, mivel nem volt felületkezelés.
– Azt hallottam, bármit kifarag, a lehetetlent csak hírből ismeri.
– Az igazi erősségem a székely faragásban – kapu, kopjafa, emlékművek, bútorok, kiegészítők – rejlik, de gyakorlatilag mindent el tudok készíteni, csak esetleg lassabban, mint az, aki évek óta azzal foglalkozik. De ha kopjafáról van szó, akkor nemzetközi versenyt is hirdethetek, mert gyorsaságban senki sem tudna legyőzni – mondja nevetve, majd hozzáfűzi: – az terjedt el rólam, hogy amikor olyan feladat van, amit már senki nem vállal, akkor engem kell megkeresni, mert én általában megoldom. S azt hiszem, erre vagyok a legbüszkébb, hogy a kihívásokat, a lehetetlennek tűnő feladatokat szeretem.
– Saját készítésű szerszámokkal dolgozik. Mi késztette arra, hogy az eszközeit is maga gyártsa?
– Nem találtam megfelelőt, ha mégis, akkor egy szerszámkészítőtől vettem, nagyon borsos áron. Aztán meg a diákjaimnak egy alkalommal nyers fából kellett kopjafát készíteniük, ez volt a megrendelő igénye. A 15x15-ös kopjafát a jól megélezett szerszámmal 48 perc alatt sikerült kifaragni. A tanulók meg csak néztek és olyan szerszámot akartak, amivel én is dolgoztam. Akkor 3–4 hét alatt csináltam hat garnitúrát, mert ugye kopjafafaragó-késeket sehol nem lehetett kapni. Azóta van kés, véső, nyél, minden szerszám rendelkezésre áll, bármilyen faragásról legyen szó. A minőség itt is nagyon fontos, az ergonomikus nyél, a fa megmunkálásához kiváló minőségű, hosszú élettartamú penge alapfeltétel – mondja a szakember.
A szerszámokhoz is született egy könyv Élezés a ház körül címmel, amely ugyancsak hiánypótló, hiszen élezésről magyar nyelven nem jelent meg korábban hasznos információkat tartalmazó kiadvány. A QR kóddal ellátott könyvet idézetek, székely viccek teszik még hangulatosabbá.
Elhagyva a fiókokba katalogizált szerszámokkal és a jó ízléssel elrendezett, dísz- és használati tárggyal felszerelt szobát, betérek egy másik műhelybe, ahol tanulóminták sokasága fogad. Aladár azt mondja, ezáltal mindenki a saját ízlése és lelkivilága szerint tud nekiállni a faragásnak, amiben aztán elengedi a mindennapok gondjait, utat engedve a meditációnak, a teljes lelki harmóniának. Az ő nagy kiváltsága, hogy sosem dolgozik, hanem azt csinálja, amit imád és akkor, amikor a kedve diktálja. Márpedig valamihez mindig van kedv – vallja a mester, akinek kopjafái a világ számos pontján, Ausztráliától Pekingen át New Yorkig, mindenütt ott magasodnak igazi hungarikumként.
A közel 70 éves fafaragó életében meghatározó volt mindig a humor, a legnehezebb időszakokat is annak segítségével lehetett átvészelni. Négy gyermek édesapjaként, lakodalmak szószólójaként vagy idegenvezetőként is mindig hasznát vette a vele született adottságnak, amit csak az anyatejjel szívhat magába az ember. – A székelyek humorérzéke, humorbombájának gyújtózsinórja lényegesen rövidebb, mint a magyarság többi részének – állítja, s míg ott vagyok, magam is tapasztalhatom a néhol pajzán, de igazán jóleső vidámkodást. Aztán szóba kerül a jó faragómester ismérve.
– A jó fafaragó mester olyan, mint a jó tanár – állítja határozottan. – A tanuló nem azzal a gondolattal tér haza, hogy hű, de jó volt az oktató, hanem azzal, hogy jaj de ügyes voltam megint! Fel kell kelteni az érdeklődést, sikerélményhez kell juttatni a diákot. Úgy érzem, kölcsönös a szeretet. Hiszen ide olyan gyerekek, fiatalok jönnek, akikben ott a belső késztetés, könnyen motiválhatók. Kérdeznek, érdeklődnek és „kiharcolják”, hogy a következő szombatot is itt tölthessék. Én pedig itt vagyok és már nem egyedül, hiszen az egyik fiam – aki tovább viszi a mesterséget – már jobban farag, mint én, és rengeteget segít nekem.
– Székely szíve visszahúzza a szülőföldre?
– Hát hogyne. Minden nyáron megyek haza már vagy 15 éve. Júniustól szeptemberig ott vagyok, járom az erdőket, imádom a hegyeimet, ahol sokat pásztorkodtam, túráztam gyerekként. Sok a jó barát, rokon, az ember sosincs egyedül, csak ha éppen ahhoz van kedve. Hetente látok egy-két medvét, nagyon szeretem őket, mondhatni jóban vagyunk. Soha nem voltam még veszélyben, bár egyszer gyerekkoromban egy bocsos anya üldözőbe vett és csak a közelben lévő kutyáknak köszönhettem a menekülést. De az erdei házam hazavár, akár télen is ellátogathatok és sort is kerítek rá majdan, azt hiszem.
Azonban most még vár rá vagy 200 nemrégiben vett kopjafaalapanyag, ami tíz év múlva áll készen a faragásra, szóval akad a célokból bőven. Négy fiával a világ leggazdagabb emberének tartja magát, s állandóan valami újításon töri a fejét. Ő egy igazi „Nagy Góbé”, akinek a vendégváró székein ülő galambok a látogatókat mindig „turbékolva” várják.
Tetszett a cikk?
Cikkajánló
Élőben még szebb
REHAU szín tanácsadó, bútorlap választó és ingyenes mintarendelő oldal.
Aki a fánál is keményebb
Tóth Lóránt fafaragó népi iparművész beszél munkáiról.
Rendhagyó, különös és titokzatos
Szőcs Miklós TUI Kossuth-, Munkácsy- és Prima Primissima-díjas szobrászművész, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, beszél munkájáról.