Lombfűrészt adtak szülei a kezébe

Vári András 54 éves. Faipari mérnök. Több mint húsz éve asztalos vállalkozást vezet. Tárgyal, üzletet köt, de ha kell, bár azt mondja egyre ügyetlenebb, még mindig oda áll a gépek mellé.

Cégének, a Variawood Kft.-nek az üzleti életben maradását a hagyományok tisztelete, de az újdonságok ismerete is jelenti. Mint mondja, minden nap egy újabb kihívás, és mellette is már vagy két asztalos generáció nőtt fel, akik már a jelen kor igényeinek megfelelő módon képesek dolgozni. 

Nagyapáink bizonyára nem értenék, mit keres a világító fogas tartó egy gardróbban, nagymamáink értetlenül tárnák szét karjukat a gyerekujjakat védő érzékelős fiókok előtt. Napjainkban azonban ezek a felszerelések, melyeket bizony az asztalosoknak kell beépíteniük, már szinte múlt időnek számítanak. Vári András szerint bár az asztalosszakma nincs könnyű helyzetben, jó bútorra és az azokat elkészítő szakmunkásokra mindig szükség volt és lesz is.  Az önmagát gyakran elszedő oldali faipari mérnöknek tituláló mesterrel győri irodájában beszélgettünk.

A soproni egyetemen kezdődött el

‒ Volt családi indíttatás a pályaválasztásában?
‒ Keszthelyen születtem, pedagógus szüleim fedezték fel gyakorlati érzékemet. A fához való kötődésemet talán az általuk a kezembe adott lombfűrész alapozta meg, mert innentől fogva sorra készültek a rétegelt lemezből kivágott állatfigurák, és egyéb korai faipari termékek. Ezzel aztán ki is lógtam a családból, testvérem bölcsésznek tanult. 

‒ Gimnázium után kétség sem fért hozzá, hogy a soproni Erdészeti és Faipari Egyetemre adja be a jelentkezését?
‒ Csak ezt az utat tudtam elképzelni magamnak. Csodás évek voltak!  Az oktatók, a soproni hagyományok, az évfolyamtársak sok emléket idéznek a mai napig is, ezt mindenki érzi, aki oda járt.  Probléma talán az akkori politikai viszonyokat figyelembe véve talán csak az volt, hogy a politikai-gazdaság tanszéknek több órája volt, mint a szakmai tárgyaknak. Ezeket az elvesztegetett óraszámokat nagyon sajnálom. Azóta az oktatási rendszer teljesen átalakult, és sok olyasmit tanulnak a diákok, amiből mi akkor kimaradtunk. 

‒ Mire gondol?
‒ Már eléggé bent voltam a szakmában, amikor az egyetemen bevezették az ipari formatervezés szakot. Egyik barátommal el is mentünk jelentkezni, hogy felvehessük a versenyt a sok, pályára lépő tanult belsőépítésszel. Lógó orral jöttünk hazafelé, és megállapítottuk, hogy összetalálkoztunk az utánunk érkező új generációval, és nekünk ott legfeljebb akkor lenne helyünk, ha tanítanánk őket. Később erre is sor került – hogy ugorjunk egy kicsit az időben –, egyszer felkértek óraadó tanárnak egy győri belsőépítészeket képző iskolába. Szakmai tárgyként anyagismeretet tanítottam, valamint  a fafeldolgozással és faipari anyagismerettel kapcsolatos dolgokról beszéltem a hallgatóknak. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogy sokan akkor találkoztak először forgácslappal, MDF-lappal, élfurnérral. 

A Kanizsa Bútorgyárban egy évig az „ideges vásárlókkal”  is foglalkozott

‒ Visszatérve az időrendiséghez, az első munkahelye Zalaszentgróton volt, egy koloniál jellegű bútorokat gyártó szövetkezetben.
‒ Ott dolgoztam 3 évig. Kezdésnek kiváló munkahely volt, meg lehetett tanulni az igényes bútor gyártásához szükséges minden gyakorlati ismeretet. Később a Kanizsa Bútorgyárba kerültem a garanciális ügyeket intéző osztályra, osztályvezető-helyettesként. Tapasztalatszerzésre kiváló beosztás volt, 1 évig csak a hibás bútorokkal, és az emiatt idegeskedő vásárlókkal kellett foglalkozni. A szakmai ismereteken kívül szerettem volna az ehhez kapcsolódó gazdasági és pénzügyi dolgokkal is megismerkedni, és jelentkeztem Zalaegerszegre a Pénzügyi és Számviteli Főiskolára, ahol gazdasági mérnöki diplomát szereztem.

‒ Sopron, Zalaszentgrót, ám végül vállalkozó asztalos lett Győrben.
‒  Második házasságom révén költöztem Győrbe 28 évvel ezelőtt, és az ÁFÉSZ Cédrus asztalosüzemében kezdtem dolgozni. A rendszerváltás után az üzemet privatizálták, megszűnt a munkahelyem. Úgy döntöttem, én is vállalkozó leszek. 

‒ Azok, akik felismerték a vállalkozói szféra lehetőségeit, már javában működtek. Nem volt ez egy túl nehéz indulási időszak?
‒ A támogatások igazi rendszere akkoriban kezdett kialakulni. Lehetett pályázni valamennyi támogatásra egy saját vállalkozás indítására. Ez elegendő volt ahhoz, hogy elinduljunk, mint önálló vállalkozó. A vállalatoknál, ahol dolgoztam, csak a szakmai szegmenssel kellett foglalkoznom. Amikor saját vállalkozást indítottam, akkor már a felmerülő problémák minden részét nekem kellett megoldani. Ügyfélszerzés, felmérés, tervezés, beszerzés, gyártás, beépítés. Kéthetente pedig irány a könyvelő, ahol olyan kérdésekkel kerültem szembe, amelyek már nagyon távol estek a szakmától.  Ezt vagy bevállalja valaki, akár a hibázási lehetőségekkel együtt is, vagy ne legyen vállalkozó.

Vári András irodájában a színminták a falon, az intézendő ügyek, a tervrajzok az asztalon. A faipari mérnök szerint nehéz megmaradni a piacon, de ő nem cserélné el ma már semmire azt, amit csinál

A meseszerű vállalkozói kezdet nem volt egyszerű

‒ Megbánta a döntését?
‒ Amikor nehéz időszakot élünk meg, bizony felmerül bennem, hogy talán máshogy kellett volna dönteni. De alapvetően az, hogy a saját elképzeléseimet megvalósíthassam, és az ebből származó eredmény engem illessen, a sokféleség, amit vállalkozóként megélhetek, erőt ad a választott út folytatásához. Nem bántam meg.

‒ Kisvállalkozásból hogyan lett Varia Wood Kft.?
‒ Jött egy lehetőség. Sok más kedvező körülmény összeállása révén, egy épp megszűnő vállalkozást átvehettem gépekkel, ügyfélkörrel, munkatársakkal együtt. Természetesen nagy szerepet játszottak azok, akik inspirációt (magyarul bátorságot) és partnerséget (értsd: pénzt) adtak egy önálló kft. megalakításához. Így lettem ügyvezető igazgató. Persze a meseszerű kezdés nem volt ilyen egyszerű, de most csak a szépre emlékezünk vissza. A jelenlegi tulajdoni forma 1 évre az alakulás után alakult ki, amikor feleségemmel ketten átvettük a kft.-t.

‒ Tehát igazolódik az a mondás, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy nő?
‒ Nem tudok példát mondani az ellenkezőjére. Én viszem a szakmai részt, a tervezést, a gyártás szervezését, feleségem a gazdálkodást és a kereskedelmet. Pénzügyi főiskolai végzettségével és többéves, bankban szerzett tapasztalatával remekül végzi a kft. jó működéséhez nélkülözhetetlen feladatokat. Egy ember erre képtelen, jól kiegészítjük egymást. Nagyon sok jó asztalos vállalkozó van, de ha „csak” a szakmát tudja, az manapság kevés, legalább olyan fontos a cég stabil pénzügyi helyzetének a megőrzése, és persze egy fizetőképes ügyfélkör kialakítása. 

‒ A feleségével együtt dolgozik, egy céget vezetnek. A munkaidő lejárta után be tudják fejezni a munkát?
‒ Hát ez jó kérdés. Mindig megfogadjuk, hogy ha hazamegyünk, befejezzük a munkát. Eddig ez még soha sem sikerült, egy telefonhívás, egy e-mail vagy egy felötlő gondolat visszatereli a témát a cég ügyeire. Sokan megkérdezik, hogy jó-e, ha férj-feleség egy helyen dolgozik? Előfordul, hogy napközben nem is találkozunk, más dolgokat intézünk, csak a vacsoraasztal mellett találkozunk. Azt kérdezed, vannak-e súrlódások? Vannak.

Ki és miből, és egyáltalán, készíthet 67 000 forintos konyhabútort?

‒ A kis- és középvállalkozások sok támogatást kaptak az utóbbi időben, ezt a ti cégetek is kihasználta?
‒ Igen, 2007-ben EU-s támogatás révén több faipari gépet is vásároltunk, ennek az árát azonban nem könnyű kitermelni. Új gépi beruházás a jelenlegi gazdasági környezetben nagyon meggondolandó. A mostani tevékenységünket egy nagyon jó asztalosokból álló csapatra, és profi, prémium kategóriás lapfeldolgozó gépekkel rendelkező beszállítókra alapozzuk.

‒ Miben más a ti cégetek, mint a többi – bútorgyártó vagy kereskedő versenytárs?
– Elmondhatom, hogy a lakossági vásárlóknak szinte soha nem készül két egyforma bútor. A lakossági bútorgyártás elég nehéz terep. Sok a konkurencia, nagy az árverseny, és a multik által kínált termékválaszték. Igyekszünk a hozzánk forduló ügyfeleket ötleteinkkel, szaktudásunkkal meggyőzni arról, hogy a legjobb megoldás az, ha tőlünk rendelnek bármit is. Szembe találjuk magunkat a 67 000 forintos reklámújságban látható konyhabútorárakkal, az olcsó panelkonyha gyártásra szakosodott vállalkozásokkal, és az akciós import bútor áradattal. Ezekkel nem tudjuk felvenni az árversenyt, a minőségből viszont nem engedünk. Azoknak tudunk bútort gyártani, akiket nem kell arról meggyőzni, hogy az általunk gyártott bútor a számára a legmegfelelőbb. Közületi megrendelőink között vannak olyanok, akik már évek óta nálunk rendelnek minden bútort.

‒ Némi panaszt érzek a hangjában a lakossági vásárlókkal kapcsolatban. A szaktudást, a tapasztalatot nem tartják értéknek a megrendelők?
‒ Az ügyfél teljesen máshogy veszi ugyanazt az információt az asztalostól, mint például egy belsőépítésztől. Nem lebecsülve őket, sőt tisztelem és becsülöm a tudásukat, de ha az asztalos készít el egy bútortervet, korántsem tudja azt úgy eladni, mint egy belsőépítész. És akkor még arról a munkáról nem beszéltünk, amivel sok esetben egy belsőépítészeti rajzból árajánlat vagy legyártható műhelyrajz lesz. Így a szaktudás és a tapasztalat elfogadtatása a fenti gondolatokat tekintve akár egy szakmai vita témája is lehetne.

‒ Ez egy mesterportré. Miben találja meg a saját mesterségét?
‒ Ha nagyon egyszerűen akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy szakmai tudásomra építve, vállalkozói tudásomat állandóan gyarapítva az 1996-os indulás óta a vállalkozásból élünk. Több családnak adva ezzel megélhetést. Keresgélhetném még a szavakat, de azt gondolom, a munkám az, ami bemutat engem.

Az életben a család, a boldogság és az egészség a fontos

‒ Mi jelenti legnagyobb szakmai örömöt?
‒ A legnagyobb öröm, ha egy bútor átadása után még fel is hívnak telefonon, hogy elmondhassák, milyen szép a bútorunk, és mennyire meg vannak elégedve!  Mindig arra törekszünk, hogy termékeinket teljes megelégedettségben hagyjuk ott. A dicséret kifejezésének módja azonban vérmérséklettől függő. Gyakran az a megelégedettség kifejezése, hogy szó nélkül kifizetik a bútort.

‒ Nagyon szerényen hangzik. Egyébként elégedett ember?
‒ Mi számít elégedettségnek? Ha az, hogy Győr legkellemesebb környezetében lakunk, 2 gyermekem szorgalmasan tanul, a harmadik már diplomás és dolgozik, rendes gyerekek, cégünk a sok nehézség ellenére működési hitel nélkül, fizetőképességét megtartva 12 éve prosperál, jó kapcsolataink révén kedvező kilátásokkal indítjuk az új évet, akkor elégedett vagyok. Az életben a család, a gyerekek, a boldogulásunk és az egészségünk az, ami igazán fontos. 

‒ Nevelő típusú mester?
‒ Próbáltam, de nem ment. Hiába, a szülői ház hatása eddig már nem jutott el. Nem vagyok nevelő típus. Nincs bennem meg a türelem, nincs rá időm, nem viselem el, ha valamit elmondok, azt másnap kezdhetem elölről. Azt tapasztalom, hogy a mai asztalos tanulókban és az iskolákból kikerülő fiatalokban nincs meg az érdeklődés, ami a mi időnkben még meg volt. Nyilván tisztelet a kivételnek! A mai bútorkészítés az asztalos szakmának „lebutított változata”. Aki össze tud csavarozni két bútorlapot, már asztalosnak tartja magát, de nem igen találni olyat, aki ki tud gyalulni egy pallót derékszögre, és abból összemarna egy fillungos ajtót, hogy az ne repedjen szét egy év múlva. Az igazi bútorkészítés tehát nem itt kezdődik. Rövidke nevelői pályafutásom kiábrándítólag hatott rám, és minden elismerésem azoké, akik ennek ellenére megpróbálnak gyerekeket az asztalosszakmára megtanítani.

‒ Hát ez nem hangzik túl optimistának. A szakmai szövetségek miben tudnak segíteni a vállalkozásoknak?
‒ Lehetőségeket adnak szakmai, és vállalkozásirányítással kapcsolatos rendezvényeken való részvételre, ismerkedésre, kiállításokon történő részvételre. Látni kell azonban, hogy ez még csak lehetőség. Oda kell menni, tájékozódni, beszélgetni, barátkozni, ismerősöket szerezni. És akkor lehet, hogy két év múlva felhív valaki: Emlékszel? Találkoztunk itt és itt. Kellene egy irodabútor.  Ha ez bejön, akkor segített a szövetség.

Segítség az asztalosoknak: Követendő lehetne az osztrák példa 

‒ Mit gondol a bútoripari vállalkozások helyzetéről?
‒ A mi szempontunkból nagy hiba volt megengedni a külföldi multi kereskedő cégek ilyen mértékű betelepedését. A kínai és a lengyel dömpingbútor nagyon nehéz helyzetbe hozta a hazai vállalkozókat.  Nem tudom a pontos számokat, de egy elemzés szerint az asztalosipari vállalkozások 10%-ban részesülnek a teljes hazai bútorgyártás árbevételéből. A 90%-ot kb. 100  db milliárdos cég állítja elő, javarészt külföldi érdekeltségben. Mindezt nem egészen 9000 alkalmazottal. Nem tudom, hány asztalos vállalkozó van ma Magyarországon, és ők hány embernek adnak munkát, de többre saccolom ennél a számnál. A trendeket a multik diktálják, hozzájuk kell alkalmazkodni divatban, technológiákban, anyagokban. Az ehhez szükséges nagy értékű gépet a néhány, kisvállalkozások részére kiírt pályázatból, komoly saját tőke fedezet bevonásával, sokszor megvalósíthatatlan rendelkezésekkel tarkítva lehet beszerezni, állandóan egyensúlyozva a szabályos és a szabálytalan határán. Akkor még a termelés finanszírozásáról, a megtérülésről és a kvalifikált munkaerőről nem is beszéltünk. Ausztriában is vannak multicégek, de valahogy ott mégis jobban védik a hazai piacot az asztalosszakmában.  A bécsi Enterieur kiállításon azt látom, hogy világszínvonalú munkáikkal az osztrák asztalosok többségben vannak a multikkal szemben. Azt gondolom, hogy az osztrák állam keményen a hónuk alá nyúl, és fejlesztési lehetőségekben, a piacra jutásban is kiemelten támogatja őket. Ehhez nyilván az is kell, hogy az osztrákok osztrák cégektől rendeljenek. Ugyanez van Olaszországban is. Nem csupán a bútor-, de a gép-, illetve az autóiparban is. Saját kistermelőtől vásárolnak. Itthon sokkal nehezebb hitelhez, piachoz és megrendeléshez jutni. Ha én még tíz emberrel szeretnék dolgozni, és nincs megfelelő hátszelem, szinte lehetetlen lenne kivitelezni az elképzelést. Ezt a témát most nem is szeretném folytatni.

‒ Gondolkodtatok már arról, ki viszi tovább a céget?
‒ Legnagyobb fiunk jogásznak tanult, jelenleg Pesten egy ügyvédi irodában dolgozik, lányunk szintén jogásznak készül. Kisebbik fiunk most kezdte a gimnáziumot, reál beállítottságú, jó üzleti vénával, talán Ő? Versenyhorgász, most ott tartunk, hogy halastógazda lesz. Nem tudhatjuk, de addig még van pár év mire ez nála eldől, egyelőre bencés diák. 

4 kép a galériában

Tetszett a cikk?