Balkezes asztalos

A soproni Storno-ház berendezésének látványa volt utólag belegondolva az az első inger, amely a faipari pálya irányába kezdte terelgetni az akkor még óvodáskorú kisfiút, aki aztán a nagyszülők kispolgári életvitelének hatására is egyre biztosabban haladt az asztalosszakma irányába. Még úgy is, hogy az általános iskolában a technikatanára kerek perec kijelentette: belőle soha nem lesz asztalos, mivel balkezes.

Nem esett messze az alma a fájától: Vadász István kisebbik fia is a faipart választotta

Abban, hogy a nyár folyamán a Balaton kedvelt úti cél, nincs semmi meglepő, ám ezúttal mi nem nyaralás, hanem egy interjú kedvéért utaztunk el Felsőörsre, hogy bemutassunk egy olyan szakembert, aki asztalosként és lakberendezőként is az igényes munkáiról ismert. Vadász István eddigi életútjának felidézését a bevezetőben említett tanári megjegyzés mellett már csak azért is érdemes az általános iskolai tanulmányoknál kezdeni, hiszen akkor kellett döntenie arról, hogy melyik tanintézményben folytatja tanulmányait.

Bár szülei gépészmérnökök voltak, a fémmel való foglalatoskodás nem igazán nyerte el a tetszését, ezért maradt a faipari képzés – a jelenlegi Kozma Lajos Faipari Szakközépiskola jogelődjében. 

– A hetvenes évek második felében Magyarországon még mindig a nehézipar és az azzal összefüggő képzés volt a fókuszban, ami alaposan rányomta a bélyegét a faipari képzésre. Elavult körülmények között, finoman fogalmazva nem igazán színvonalas képzésben volt részünk, ami jócskán elvette a kedvemet az asztalosságtól – mondja vendéglátónk, akit a szülei vettek rá annak idején, hogy az oktatásban tapasztalt negatívumok ellenére azért próbáljon meg a szakmájában elhelyezkedni.

S hogy mennyire igazuk volt, az később fehéren-feketén beigazolódott, mivel a Kereskedelmi és Ipari Berendezések Gyárának 1. sz. gyáregységéhez – ahová jelentkezett, s ahová azonnal felvették – tartoztak szinte kivétel nélkül az akkori kiemelt állami beruházások. Csak ízelítőül említenénk meg az Operaházat, a Hilton Szállodát, a Jégbüfét, s nem utolsósorban a kormányüdülőket, melyekkel kapcsolatos asztalosipari munkák komoly szakmai tapasztalatot jelentettek.

– A legjobb szerszámokkal, a legjobb szakemberekkel, s ritka anyagokkal dolgozhattam – tekint vissza az 1979-es pályakezdésére, s arra, hogy a legkeményebb csapatba került.

– Bár az iskolából többen is ennél a cégnél helyezkedtünk el, ki tudja miért, engem a társaimtól különválasztva osztottak be az egyik csapatba. Ahogy mondani szokás, „öreg rókákkal” dolgozhattam együtt, akik miközben fokozatosan vontak be a munkákba, egyre nagyobb önállóságot biztosítottak számomra. Túlzás nélkül állíthatom, hogy szakmailag szinte mind a mai napig abból élek, amit tőlük kaptam, elsajátíthattam. És nem elsősorban a tudásra gondolok, hanem a hozzáállásra, az igényességre. Megtanulhattam, hogyan kell és hogyan nem szabad dolgozni, a partnerszakmákkal és a tervezőkkel összedolgozni. Sok év után ezúton is szeretném megköszönni azokat az éveket Fehér Péternek, Princz Józsefnek és Tanai Lászlónak.

Az önbizalmának kifejezetten jót tett, amikor a balatonaligai üdülő íves pultját egyedül készíthette el, mivel a munkára kijelölt társa váratlanul megbetegedett. – Nagyszerű élmény volt azzal szembesülni, hogy egy ilyen volumenű munkát egyedül is el tudok végezni – méghozzá megfelelő minőségben. Először talán ekkor éreztem azt, hogy jó döntés volt a faipari irány és az asztalosszakma.

FELGYORSULT A VILÁG

A nyolcvanas években aztán felgyorsultak az események. Egyrészt elkezdődött a vállalati GMK-k időszaka, amely a gazdasági munkaközösség elnevezést takarta, s a kisvállalkozások egy új szervezeti formáját jelentette. Itt ismerte meg Semetke Gabriellát, aki faipari mérnökként dolgozott a cégnél – és az ismeretségükből nagyon gyorsan házasság lett. Ekkor jött a lehetőség, hogy Boros Gábor, a valamikori iskolatársa, aki egyben a neje évfolyamtársa is volt, munkát ajánlott a Hisztor GMK-ban.

Ezzel a lehetőséggel Vadász István élt, ami még inkább előtérbe helyezte az önálló munka jelentőségét és a teljesítmény minőségének fontosságát. Volt néhány nagy kihívás ebben az időszakban is. Akkoriban készítettek egy nagyon szép fogorvosi rendelőt, valamint nagy élmény volt a Kisbuda Gyönygye étterem berendezése. 1986-ban megszületett Miklós, majd két évre rá Márton, a család közben Fóton építkezésbe fogott.

Egy kínálkozó alkalmat kihasználva a családfő ezután Németországban kereste a boldogulást.

– Mindössze fél évet dolgoztam kint – teszi hozzá. – Hogy csupán ennyi ideig tartott, annak több oka is volt, ahogy általában egy ilyen horderejű döntést nem egyetlen hatás alapján hozunk meg. Egyrészt, az alapvetően restaurálási feladat annyira nem fogott meg. S bár sok volt a haszna is, mivel új dolgokat tanulhattam, s azóta sem ijedek meg egy-egy ilyen jellegű feladattól, valójában nagyon hiányzott az új dolgok, a szerkezetek kitalálása. Ráadásul jött az öbölháború, s én elképesztően rosszul éreztem magam egyedül, távol a családomtól. A hazatérés mellett döntöttem. 

1991-ben jártunk ekkor. S bár a német munkát feladta, elhelyezkedett egy olyan budapesti üzletben, amely konyhabútorokat importált. Itt is csupán fél évet töltött, mert bár megtanulta a konyhatervezés szisztémáját, felépítését, a tervezésének csínját-bínját, amit nem tudott megszokni, az a vevők hitegetése volt. Ez idő tájt már szinte minden arra ösztönözte, hogy próbáljon saját lábra állni és a maga ura lenni. Döntését segítették azok a megkeresések, melyeket korábbi munkáinak köszönhetett.

– Az első megrendelőm munkadíjelőlege az volt, hogy szerszámot vett nekem – mondja mosolyogva. – Szép lassan felépült a vállalkozásom, s közben Farkas Ede, az egyik volt osztálytársam vállalkozásával összefogva, közösen mind több és egyre összetettebb megrendeléseknek tudtunk eleget tenni. Az „ideális párosunk” egészen az ezredfordulóig működött, mikor is a családunk – a feleségem munkaajánlata miatt – Fótról Veszprém megyébe költözött. Mivel komolyan gondoltuk a váltást, 1997 februárjától a gyerekek is Veszprémben folytatták az iskolát.

- Az a három év, amíg el tudtuk adni a fóti házat, bizony hétvégi apukává tett. Nem volt egyszerű. Nem maga a váltás viselt meg, sokkal inkább az a tény, hogy az új közegben nehezebben teremtek kapcsolatot. Szerencsére azonban kitartottak mellettem a régi megrendelők, akik a Balatonhoz is utánam jöttek. Mivel az akkori építési szabályok a lakóterületen műhely építését nem igazán segítették, és a jó szomszédságot is szem előtt tartottuk, ezért Nemesvámoson vásároltunk területet, ahol aztán 2001-ben felépítettük a 160 négyzetméteres műhelyépületet. Szerencsére a környező kisvállalkozásokkal jó kapcsolatot sikerült kialakítanom, és így elmondhatom, hogy nem mint konkurenciára, hanem partnerként tekintünk egymásra. Aztán, alighogy elkészült a műhely és a családi ház, a párom az ország másik végén, a Jászságban, majd Győr mellett kapott munkát. Nehéz évek voltak, hogy hetente ismét csak két-három napot volt együtt a család. Feleségem még ilyen körülmények között is sokat segített a vállalkozás hátterének kialakításában, gondolok itt például a számítógépes programok megírására.

VÁLSÁG UTÁN

A vállalkozás egészen a gazdasági válságig nagyon jól működött.

– A mai napig pontosan emlékszem arra, hogy az első bankcsőd híre pénteken látott napvilágot, mire fel hétfőn elnézést kérve hívott az egyik ügyfelem, hogy itt most megállunk. Az idősebb korosztály, illetve a befutott vállalkozások tulajdonosai, akikre építhettem, egyik napról a másikra behúzták a kéziféket. Majd jött a magánnyugdíjpénztárak beolvasztása, ami megint csak a takarékoskodást helyezte előtérbe. Szerencsére, most talán élénkül a piac, ami az idei megrendeléseinken pontosan lemérhető. Persze, a megvalósult munkához képest még mindig sok az árajánlatadás és a tervezés fázisában megrekedt folyamat.

Vadász István a kevésbé sikeres időszak alatt sem ült karba tett kézzel, a csodára várva, hanem elvégzett egy lakberendező végzettséget adó tanfolyamot.

– Ezt már 30 évesen meg kellett volna tennem, ám akkoriban egy ilyen munkára még nem igazán volt kereslet. A belsőépítész állami megrendeléseknél került előtérbe, magánszemélyek ritkán kérték ilyen szakember segítségét. Nem úgy, mint ma. Ezért is fontos, hogy két esztendeje már lakberendezőként is próbálok érvényesülni. Érdekes a megrendelők részéről az a felfogás, hogy természetesnek veszik egy-egy bútor, helyiség grátisz megtervezését az asztalostól, sőt ezekkel a tervekkel kérnek ellenárajánlatot.

– Persze, így ötven felett, mint pályakezdő lakberendező, kicsit fura bogár vagyok a piacon. A tanfolyam azonban nagyban segített, hogy bátrabban merek hozzányúlni nagyobb, összetettebb terekhez, s egy-egy tárgyalás során már nem csak műkedvelőként mondhatok véleményt vagy adhatok tanácsot. A lakberendezési látványtervek kivitelezésénél Márton fiam nagy segítséget jelent, mert egyszerűen másképpen, mondhatni készségszinten kezeli ezeket a programokat. Amit saját hibámból vagy talán gyávaságból elmulasztottam megtenni, az a szakmai specializálódás. Talán kevésbé szerteágazó felkészülést és gépesítést igényelt volna, de az ebből adódó kockázatok kissé riasztottak. A hagyományos kisipari asztalosság – amit mi is csinálunk – lehetne persze a szakma Rolls-Royce-sza, ám ehhez nem csupán fizetőképes kereslet kellene, hanem türelem is a megrendelő részéről. A válság utáni fiatal korosztály jelentős részben inkább készen megvásárolja a bútort, semmint, hogy megvárja, mire elkészül. Hiába garantáljuk a magas minőséget, a személyre szabott egyediséget, a precizitást… De talán a divat gyorsabb változása, rotációja is háttérbe szorítja a magasabb minőség iránti igényt… 

TÖBBGENERÁCIÓS SZAKMA 

Műhelyük alapgépekkel felszerelt, megtalálható benne a kombinált gyalugép, a marógép, a szalagcsiszoló, a lapszabászgép, s természetesen a kézi gépek. – A gyártási folyamat felgyorsítása érdekében elképzelhető, hogy első körben a CNC-technológia irányába indulunk el, amely már egyedi gyártásra is alkalmassá vált, ráadásul precizitásban és anyagmozgatásban is könnyebbséget jelent.

A vállalkozást a kisebbik fiával, Mártonnal közösen viszik. A Dávid születésével – apává vált fiatalember a veszprémi faipari szakközépiskolában tanult, a szakmai ismereteket azonban elsődlegesen édesapjától sajátította el.

– Az oktatásról szólva muszáj megjegyeznem, hogy az asztalosszakmának nem csupán a szorgalomról, a megmunkálási kézügyességről, hanem a rajztudásról és az általános műveltségről is kellene szólnia, mert csak így kerülhető el, hogy esztétikailag kevésbé értékes, aránytalan, illetve rossz anyag- és színkombinációjú termékeket hozzunk létre. Persze, az sem mindegy, hogy miként viszonyulunk a megrendelőhöz – mondja István, aki szerint a faipar bizony nem egygenerációs vállalkozás.

– A befektetett szellemi és anyagi tőkét a második vagy még inkább a harmadik generációban hozza vissza. Tudom és érzem azt is, hogy a generációváltás sem egyszerű történet. A hatályos magyar törvények alapján 65 éves korig dolgoznom kell, úgyhogy tíz évem még legalább hátra van, miközben fizikailag már most is érzem, hogy fáradok. Hiszem, hogy egy generációváltás friss, korszerűbb szemléletet hoz és selejtezi az idősebb generáció betokozódott rossz szokásait. Remélem, hogy néhány év múlva már inkább tervezési munkákkal tudom egy fiatalabb generáció munkáját segíteni.

– A jövőt tekintve azonban nem is magam miatt aggódom, hanem azért, mert nem igazán tudom, hogy mi lesz a szakmánkkal a következő években. A felgyorsult igények világában vajon szükség lesz-e a hagyományos kézi munkára? S ha igen, lesz-e hozzá szakember, aki tud és akar dolgozni?

Tetszett a cikk?