Élete a fa

Elektrolakatosként, majd gépészként végzett, az anyai nagyapjától örökölt gének azonban a famegmunkálás irányába is terelték. Ezzel nem csupán egy gyönyörű szép szakma fortélyait sajátította el, de ennek köszönhetően „egyszerű munkásemberként” is megtalálta a helyét a világban. Rovatunk főszereplője ezúttal Baksics Tibor István, a famegmunkáló.

Marcaliban született 1952-ben, gyermek- és ifjúkora azonban Pécshez, annak is Vasas városrészéhez köthető, amely a kőszénbányászat bölcsőjének tekinthető. – Bányászcsalád harmadik gyermekeként nőttem fel a baranyai megyeszékhelyen, így munkahelyként számomra is egyenes út vezetett a bányához, ahol elektrolakatosként helyezkedtem el, majd levelezőn később gépész végzettséget is szereztem – kezd élettörténetének mesélésébe Baksics Tibor István. – A fával azonban már gyerekkoromtól kezdve jó viszonyt ápoltam. Kissrácként a barátaimmal a bányatelep melletti tölgyerdőben töltöttük a napokat, s persze jókat játszottunk például olyan fajátékokkal, melyeket én készítettem. Falusi környezetben élve a házunknál mindig akadtak szerszámok, meg persze deszka, így aztán farigcsáltam kishajót, gyártottam fakardokat és íjakat, de még a kedvenc pulikutyámat is kifaragtam. Bár arra jól emlékszem, hogy a kerületünkben dolgozott egy asztalos, s hogy műhelyének üveges ajtajánál sokszor bámészkodtam, a fával való foglalatoskodás szeretete minden bizonnyal inkább az anyai nagyapámnak köszönhető, aki nagyon ügyesen faragott. A gének mellett tőle örököltem néhány agancsalátét-mintát, melyet aztán később továbbfejlesztettem.

A katonaság Tibort Szolnokra szólította, ahol újabb inspirációt jelentett számára, hogy ott találkozott egy olyan szakemberrel, aki a tiszteknek mindenféle dolgokat faragott. – Onnantól kezdve én is többször próbálkoztam a fafaragással. Hogy mennyire komolyan vettem, azt az is jelzi, hogy néprajzi lexikonoktól kezdve számos szakirodalmat beszereztem, hogy tudományosan is még jobban elmerülhessek a faragás rejtelmeibe. Intenzívebben 30 éves koromban kezdtem el a gyakorlati megvalósítást, s bár kezdetben az alapanyagokat asztalosokkal szerettem volna elkészíttetni, ez valahogy csak nem akart összejönni. Ezért aztán idősebb asztalosoktól két-három év alatt inkább megtanultam a hagyományos asztalosság fortélyait, s onnantól kezdve kéziszerszámokkal számomra már egy barokk tálalószekrény elkészítése sem jelentett akadályt.

PUSKATUS – EGY BARÁTSÁG KEZDETE

Történt egyszer, hogy egy vadászatra érkező német vendégnek gondja akadt a fegyverével: eltört a puskatus nyaka. Tibort találták meg estefelé azzal, hogy segítsen. Másnap reggelre orvosolta is a problémát, ám pénzt nem fogadott el munkájáért cserébe, mert azt vallja, hogy a bajban kötelesség segíteni. Fogalma sem volt arról, hogy a német vadász a Henkel cég vegyészmérnöke, aki pár hónap múlva ragasztókat hozott ajándékba. Tibor akkor még azt sem sejtette, hogy ez egy szép barátság és egy nagyon komoly üzleti lehetőség kezdete is volt egyben. A német mérnök ajánlására ugyanis kovácsoltvas kerítések öntőmintáit készíthette el külföldre, amely nem csupán anyagi biztonságot jelentett, de a határon túli munkák gyarapodását is. – A megrendelők hozták az újabb megrendelőket. Szavatartó ember voltam és vagyok, aki soha nem kér előleget, viszont a termékeim az életem végéig garanciálisak. Mindig tiszteltem a megrendelőimet, ennek is köszönhető az a vevőkör, amely tisztel engem és a munkáimat. Soha nem használtam fenyőt vagy bútorlapot, a kedvenceim a vadcseresznye, a tölgy és a feketedió, de szívesen dolgozom juharral és égerrel is. Ha már a fánál tartunk: 99 százalékban tudom, hogy az általam feldolgozott fa honnan származik. A fakitermelő múltamból adódóan pontosan tudom, hogy a hegyek, dombok északi oldalán található fák lassabban nőnek, így sűrűbb az erezetük és tartósabbak – már ha időben vágják ki azokat. Mert bizony ez is fontos – így aztán én csakis a november 1. és január 10. közti időszakban kivágott fát vásárolok. Ezekből aztán készítettem többek között tornyos tálalószekrényeket, faragott parasztos jellegű székgarnitúrákat, magyaros és vadászos mintázatú széktámlákat. A legnagyobb kihívást a maximumra törekvésem miatt a már említett kovácsoltvas kerítések öntőmintái jelentették, melyek megkövetelték a tizedmilliméter pontosságot. Jó ideje már a Tolna megyei Györén lakunk, ezt azért említem, mert nagyon büszke vagyok arra, hogy az ősi falu régi templomából kialakított iskolába, az orgona helyére kifaraghattam egy férfi és női alakos kopjafát, a falu címerét, valamint a vérszerződés egyik jelenetét. Örülök annak is, hogy a helyi kézművesek állandó kiállítótermébe három éve faragott képekben feldolgozhattam Arany János elbeszélő költeményének történetét, s ezzel felidézhettem Toldi Miklós legendás alakját.

CSALÁDI SEGÍTSÉG

Megtudjuk azt is, hogy a Toldi-történet megalkotásában is komoly közreműködő partnere volt Tibor lánya, aki a kiváló kézügyességének köszönhetően a rajzokban nyújtott nagyon nagy segítséget. – Nagyon büszke vagyok a lányomra, akiről azt is tudni érdemes, hogy ő egyben a legnagyobb kritikusom is, kinek általában adok is a véleményére. Rengeteget köszönhetek a feleségemnek, aki 45 esztendeje minden terhet levesz a vállamról, s aki elviseli, hogy a szabadidőmben vagy a saját magam által készített szerszámokkal felszerelt műhelyemben, vagy a lakásban található faragóasztalon mellette vagyok.

Arra a kérdésre, hogy mi lesz majd a felhalmozott tudással és a szerszámaival, ha egyszer majd – remélhetőleg a minél távolabbi jövőben – felhagyna az asztalossággal, a faragással, kicsit szomorkásan válaszol. – Erre gondolva vágtam bele a tanításba, ezért találtam ki négy esztendeje a faragóiskolát. Saját költségre a helyi általános iskola 5. és 6. osztályosainak hirdettem meg a programot, melynek keretében ez idáig 126 foglalkozást tartottam. Vésőt adtam a kezükbe, s próbáltam a fa iránti szeretetet beléjük plántálni. Hogy ez mennyire sikerült azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy Györe az egyetlen magyar település, ahol a falu utcatábláit általános iskolás diákok faragták. Ezzel együtt a mai napig keresem azt, akire a szerszámaimat, azt a sok vasat hagyom. Van ugyan egy jelöltem, ám ő nem fával foglalkozik. Őt Katona Szonjának hívják, aki szerintem a Kárpát-medence legtehetségesebb szobrásznője.

ANYAGBA ÖNTÖTT GONDOLAT

Tibor főállásban a mai napig két falu vízművével foglalkozik, mint mondja, számára nem probléma a vízvezeték-szerelés. 26 éve ez a főállása, mellette készíti a bútorait, a faragásait. Büszke arra, hogy mintegy egy évtizede a szakma is felfigyelt rá, így meghívást kapott a Duna menti fafaragó alkotókörbe, ahol az évek során rengeteget tanult és tapasztalt. – Az életem a fa, melyhez gyönyörű szép szakma és művészeti ág kapcsolódik. Lehet-e annál csodálatosabb, minthogy egy gondolatot a saját kézügyességed révén egy anyagba öntesz, amely aztán örök darabként megmarad? Ebben a kompromisszumokkal teli életben lehet-e nagyszerűbb dolog annál, mint amikor becsukod magad mögött az asztalos- vagy fafaragóműhelyed ajtaját, s az így létrehozott saját világodban szabadon alkothatsz? Nem tartom magam művésznek, én csak egy famegmunkáló vagyok. De ember nem érezheti magát jobban, mint én. Én, az egyszerű munkásember, aki megtalálta a helyét a világban.

Kapcsolódó dokumentum:

Tetszett a cikk?