Hazai fafajok: A tiszafa

Tiszafa (Taxus baccata L.)

Elnevezések: A tiszafa a nyitvatermők osztályában a tiszafafélék családjába tartozik (tehát nem a fenyőfélékhez!) Összesen 8 faja ismert az északi féltekén. Ezekből Európában a közönséges (v. európai) tiszafa (Taxus baccata) az őshonos. Elnevezései különböző nyelveken: Eibe, Taxus (német), Yew (angol), Taszo (olasz), Iba, Yali (svájc), Tissz (orosz). A magyar neve feltehetően szláv eredetű (tehát semmi köze a Tisza folyóhoz).

Elterjedése: A tiszafa atlanti-mediterrán jellegű flóraelem, de Európában a 61-63. szélességi fokig felhatol. Így előfordul még Skandináviában és Kisázsiában is. Északon a nagy hideg (-30oC), délen a hosszantartó szárazság jelenti számára az ökológiai küszöböt. Sajnos e fafaj ma már elsősorban a parkokból közismert, összefüggő állományai kipusztulóban vannak. A tiszafás erdők elszigetelt foltokat alkotnak és mintegy 11 földrajzi körzetben vannak jelen (Kaukázus, Irán, Törökország, Horvátország, Alpok, Szlovákia, Anglia stb.). Szereti az üde, nedves, laza talajú termőhelyeket. Gyakran jelenik meg együtt a bükkel. Árnyéktűrő és jól sarjad. Mesterséges telepítése is eredményes. A Bakonyszentgáli tiszafás 120 ezer tővel Európa második legnagyobb tiszafása. (A Szlovák-Kárpátok harmaneci körzetében - Besztercebánya mellett - 180 ezer tiszafa él.) A természetes tiszafaerdők mindenhol szigorúan védettek. Megjegyezzük, hogy igen értékes fája miatt célszerű lenne alkalmazni nemcsak a parkászatban, hanem gazdasági célú ültetvényekben is. Hazánkban jelentősebb előfordulása - a Bakony mellett - a Bükkben figyelhető meg (Lillafüred, Ómassa). Az ókorban és a középkorban a tiszafa természetes elterjedése lényegesen nagyobb volt. Erre utalnak a tiszafa-kereskedelemre vonatkozó feljegyzések is (elsősorban íjnak szállították Angliába).

Méretes tiszafa a Soproni Egyetem botanikus kertjében (40 cm átmérő, 12 m magasság)

Az élőfa jellemzői

Törzse korán elágazik, hogy méreteket csak ritkán ér el. Többnyire harmadrendű fa. Igen lassan nő. Az évgyűrű szélessége 1 mm körüli. Ritkán éri el az 50-60 átmérőt. A hencsei Márffy-parkban található egy közel 300 éves 17 m magas 1,3 m átmérőjű példány. Ez hazánk legnagyobb tiszafája. A szentgáli tiszafásban is csak a tő közelében találkozhatunk 1 m átmérőjű egyedekkel és ritka a 10-12 m magas példány. A legidősebb törzsek 600 éves korúra tehetők. Alkalmam volt megtekinteni a Szocsi (Kaukázus) melletti 1500 m magasban lévő tiszafás erdőt. Itt a legidősebb példányok 2000 évesek és 15-20 m magasak voltak (Angliából, Németországból is vannak információink 2 ezer éves példányokról). A tiszafának csak zártállásban, ill. törzsneveléssel, ágnyeséssel alakul ki elfogadhatóan egyenes törzse, mert különös hajlama van a korai elágazásra, bokrosodásra.
A tűlevelek 1-3 cm hosszúak, 2-5 mm szélesek, laposak. Hasonlítanak a jegenyefenyő fésűsen elhelyezkedő tűihez, de hiányzik a fonákjukról a két világos sáv.
Termése igen szép, kárminpiros, kehely alakú „álbogyó". A tiszafa kérge a fiatal hajtásokon és ágakon zöld, később barnászöld. Idősebb korban a kéreg világos rozsdabarna, szürke csíkokkal, foltokkal. Jellegzetessége a cserepesedés és a hosszanti rostos szalagokban való leválás.

A tiszafa mérgező hatása

Itt kell szólnunk arról, hogy a tiszafát nemcsak a mitológia, de az európai köznép is „halálfának", méregfának, „varázsfának" nevezi. Egyesek szerint ezért népszerű a temetőkben. Valójában az örökzöld, hosszú életű tiszafa bokrok esztétikus megjelenésűek és ezért terjedtek el a parkokban, temetőkben.
A mai kutatások szerint a tiszafa minden része mérgező hatású, kivéve a piros édeskés magköpenyt. Még az időszámítás előtt 2000-ből származik Theophrasztosz azon megállapítása, hogy a lovak (egypatájúak) számára mérgezők a tiszafa hajtásai, bogyói. Ezzel szemben a kérődző állatok nyugodtan fogyaszthatják. Ez nem igaz. Valójában elsősorban a tiszafa levelei tartalmaznak mérgező anyagot (taxint). 50-100 g levélből készült főzet az emberre nézve már halálos. Régen abortusz céljára, a közelmúltban „taxin" néven hashajtóként is forgalmazták.
A mérgezés görcsök, hányás, hőemelkedés, remegés, izzadás formájában 1 órán belül jelentkezik. Elsősorban a vérkeringési szerveket támadja meg (szív, vérerek).
A legelő állatok és a vad (főleg a szarvas) rágják, hántják a tiszafát (hajtást, levelet, kérget). A piros álbogyók húsos burkát szívesen fogyasztják a madarak. Az állatok elpusztításáról konkrét információk nincsenek. Mindemellett megjegyezzük, hogy gyermekjátszóterekre, óvodák, iskolák kertjébe nem javasolható a tiszafa telepítése.

Makroszkópos faanyagjellemzők

A tiszafa szijácsa rendkívül keskeny, világossárgás. A geszt sötét vörösesbarna.
Az évgyűrűk élesen elhatároltak, keskenyek (ált. 1 mm szélesek), hullámosak. A sötétebb kései pászta jól elválik a koraitól. A keskeny bélsugarak a bütümetszeten nem láthatók, de a finom bélsugártükrök a sugár irányú hosszmetszeten jól kivehetők.
A tiszafa nem tartalmaz gyantajáratokat.
A finomszövetű sűrű, kemény, fénylő fájú tiszafa rendkívül kellemes, esztétikus megjelenésű.

Mikroszkópos szöveti szerkezet
A tracheidák szabályos sugárirányú sorokba rendezettek. Mennyiségi részarányuk a bütümetszeten: 86%. Hosszuk: 1,5-2,0-2,3 mm (1,0-1,5 mm-rel rövidebbek a fenyőknél).
A bélsugarak homogén szerkezetűek (csak parenchima sejtekből állnak). Egy sejtsor szélesek és 10-25 sejtsor magasak). Mennyiségi részarányuk: 14%.

Fahibák, fakárosodások
A tiszafa egyenes hengeres törzset csak igen ritkán növeszt. Korán elágazik és a törzskeresztmetszete szabálytalan, bordás. A különösen esztétikus, nemes szépségű tiszafát azonban nem a közönséges ipari fák módszerével kell értékelni. A faszobrászatban, dísztárgykészítésben szinte a legkisebb farészek is felhasználhatók!
A tiszafa abiotikus károsítói a szélsőséges hőmérsékleti hatások: sem az erősen hideg teleket, sem a száraz, meleg nyarakat nem bírja. Az élő tiszafa rendkívül ellenálló a légszennyeződésekkel (pl. kén-dioxiddal - SO2) szemben. A tiszafát hazánkban az igen tartós fák közé sorolták, az újabb gombaállósági vizsgálatok azonban azt mutatják, hogy helyesebb a közepesen tartós fafajok közé sorolni. Az idősebb élőfáknál gyakoriak a fehér korhadást kiváltó fenyőtaplók (Phellinus pini, Phellinus Hartiglii) fellépése.
A beépített faanyagot - megfelelő körülmények mellett - megtámadhatják a lemezes fenyőtapló (Lensites abieténa), a pincegomba (Coniophora cerebella), a környező házigomba (Merulius lacrymans) és a házikéreggomba (Poria aporaria).
A tiszafából készült tárgyak egyik leggyakoribb károsítója a közönséges kopogó bogár (Anobium punctatum), de előfordulnak a szijácsbogár (Lyctus linearis) és a házi cincér (Hylotrupes bajulus) rágásai is.

Műszaki tulajdonságai

A tiszafa műszaki tulajdonságaira rendkívül hiányosak az adatok.
A fontosabb fizikai jellemzői a következők:

* ezek az adatok Indiából származnak, így az eltérő ökológiai viszonyok miatt csak fenntartással fogadhatók el


Összefoglalóan megállapítható, hogy a tiszafa közepes sűrűségű és szilárdságú, de igen kemény és rugalmas fafaj. Rendkívül kedvezőek a zsugorodási jellemzői, tehát kiválóan alaktartó.

Megmunkálási sajátosságai

Nagy keménysége és szabálytalan szöveti szerkezete miatt a megmunkálása energiaigényes. Nehezen hasad, de gyalulásnál szép felületet ad. Jól esztergályozható, faragható. Előzetes gőzölés után fájából esetenként furnért is hasítanak. Kevésbé ismert, hogy a tiszafa könnyen és jól szárítható, nem hajlamos repedésre, vetemedésre. A ragasztása is problémamentes. Jól pácolható (sötét pácok esetén az ébenfára emlékeztető). Felületkezelésénél fényes és matt felületek egyaránt jól kialakíthatók.

Felhasználása

A tiszafa a világ legértékesebb fái közé tartozik. Komolyabb kereskedelmi mennyiség az USA-ból és a Távol-Keletről (India, Kína) származik. Ez összefügg lassú növekedésével: ahhoz, hogy ipari feldolgozásra alkalmas méreteket érjen el min. 150 évre van szükség. Mindemellett Európában is nagyobb figyelmet érdemelne az új telepítéseknél.
A tiszafából készített tárgyak közül az egyik legrégibb lehet az i.e. 1400-ból származó szobrocska Teje egyiptomi királynő arcmásával (Berlini múzeum). Tiszafából készített íjakat - az i.e. 3000-1800 évekből - őriznek a zürichi múzeumban.
Az ókorból sok tiszafából készült házieszközt is felleltek: kanalakat, fésűket, vödröket, hordókat stb. Az építészetben küszöbök és oszlopok készültek tiszafából. A lőpor elterjedéséig (XVII. század) a tiszafa volt az íjkészítés legfontosabb anyaga (különösen az angolok kedvelték, a magyar íjak többnyire kőrisből készültek).
A míves bútorok gyártására a XVIII. századtól kezdik a tiszafát felhasználni nemcsak tömörfaként, hanem furnérként is (pl. intarziás bútorok). Különösen a nagytétényi kastélymúzeumban találhatunk szép tiszafa berakásos bútorokat.
Ma az igen szerény mennyiségben rendelkezésre álló tiszafát elsősorban a faszobrászatban és dísztárgyak készítésére használják (faragott vagy esztergályozott kivitelben).

dr. Molnár Sándor
NYME

 

Tetszett a cikk?