Fába róva, földbe ütve


A fenti címmel jelent meg L. Juhász Ilona a kopjafa néprajzi vonatkozásával foglalkozó könyve. Kopja szavunk eredendően a honfoglaló magyarság egyik fő fegyverének, a lándzsaszerű, 2 méteres, sőt 3–4 méter hosszú, Belső-Ázsiában használt, keményfából készült döfő fegyvernek a megnevezése. A történelemből tudjuk, hogy nagy ütközetek után az elesett hősök sírhantjának fejéhez beszúrták a vitéz harci kopjáját. Ebből a szokásból vált nemzetünk szép ősi hagyományává a kopjafaállítás. Történészek, néprajztudósok egyhangúlag vallják, hogy a mai temetői kopjafák az ősi kopjás-zászlós temetkezés emlékeit őrzik.

Ambrus Hunor kopjafafaragó mester már kiskorában sokat téblábolt édesapja műhelyében, aki nemcsak művelte ezt a mesterséget, hanem faragószerszámokat is készített és készít napjainkban is. 1988-ban szöktek át Ceausescu rémuralma alól, és azóta Budapesten élnek. A négy fiú közül ő a második gyermek, őt érdekli a legjobban apja mestersége, már egész kisiskolás korától fogva faragott. Ügyes kezű, csodálatosan rajzoló kisfiú volt, aki szabadidejének nagy részét fafaragással töltötte.

Már akkor látszott, hogy nem kis tehetséggel van megáldva. Agrármérnöki végzettségével, a munkakeresés közbeni meghallgatásokon elborzadva inkább a fafaragás mellett döntött. Elvégzett egy OKJ-s faműves szakképzést, ahol kiváló eredménnyel vizsgázott le és kiváltott egy kisiparos működési engedélyt. Egyáltalán nem bánta meg, mert a faragást egyre jobban imádja, nagyon szereti a kihívásokat. Nemrég például Halász Sándor karnagy kitüntetése alkalmából egy olyan karmesteri pálcát tartó kezet faragott, hogy ránézve az ember azt várja, mikor mozdul meg.



A teljes cikk az előfizetőinknek érhető el.
Ha Ön már rendelkezik előfizetéssel a megtekintéshez kérjük, jelentkezzen be.
Szeretne előfizetni? Itt megteheti.