A mesteri cím felelősséggel jár

„Már nem csak szerzem a tudást, hanem át is kell adnom másnak”

Hihetetlenül jó érzés, mi több, megható számomra, amikor olyan fiatatokkal találkozom, akikből árad a szakmájuk iránti szeretet, az elhivatottság. S ha mindez kellő alázattal párosul, akkor valóban nincs más dolgunk, csak meghallgatni és lehetőséget adni a szárnyalásnak. Simon Krisztián bútorasztalosként négy évvel ezelőtt elsöprő győzelmet aratott az oroszországi Kazanban megrendezett nemzetközi, szakmai WorldSkills versenyen. A fiatalember azóta is töretlen lelkesedéssel „áldoz” az asztalosmesterség oltárán, munkáival örömteli pillanatokat szerezve a megrendelők sorának. Az egykori diák ma már mesterként adja tovább a tudást – és szívesen fogadja az újabb és újabb kihívásokat.

Talán a magazinunk szakmaiságát tekintve nem ezzel kellene kezdenem, de rendkívül örömteli számomra a hír, hogy hamarosan édesapa leszel…

–  Igen, ez igaz, de olyan szempontból abszolút a témába vág, hogy a szerelmemet – aki már a feleségem és születendő kislányunk édesanyja – a WorldSkills versenynek köszönhetően ismertem meg – mondja Krisztián mosolyogva. – Egyébként minden szempontból életem meghatározó része volt a versenyre való felkészülés – amely közel egy éven keresztül, napi 10-12 órában, Fekete Zoltán szakértő mentorálásával a BKSzC Kaesz Gyula Szakiskolában zajlott –, s persze a verseny négy napját is örökre a legszebb élményeim között tartom számom. Nagy volt a nyomás, hiszen 21,5 óra alatt kellett elkészíteni a tölgyfából és tölgyfurnéros MDF-ből készült keretbetétes ajtókkal, fogazott fiókkal, a tetején intarziával ellátott, ír bárszekrényt. Sosem fogom elfelejteni, hogy másodpercre pontosan sípolták az időt és tizedmilliméteres pontossággal kellett minden egyes alkatrésznek passzolnia. A fiókok és ajtók működésétől kezdve az intarzia illeszkedésén át a felületi kidolgozásig mindent nagyon szigorúan pontoztak. Meghatározott szerszám és gépparkkal dolgozhattunk és arra is nagyon odafigyeltek, hogy az előírásnak megfelelően tartsuk be a munkavédelmi követelményeket. Felbecsülhetetlen mennyiségű tapasztalattal és tudással gazdagodtam, rengeteg barátot szereztem, egyszóval nagyszerű dolog volt és óriási lehetőség.

Ezen a világversenyen csak egyszer lehet részt venni, de Krisztián nem szomorkodik emiatt, hiszen többet is elért, mint amiről valaha álmodhatott és a nagybetűs életben is megtalálja a kihívásokat. A versenynek köszönhetően megkapta a mesteri címet, számos álláslehetőség várta. Ő azonban visszatért a szentkirályszabadjai kis asztalosműhelybe, ahol a szakmát tanulta, ahol ma is prémium minőségű egyedi bútorokat, belső ajtókat, lépcsőt, falburkolatot és kültéri szerkezeteket is készítenek.

 

– Édesapád és nagyapád fémipari szakemberek. Neked miként jutott a fa?

– A barkácsolást, az alkotás örömét már hatévesen átélhettem, de könnyebben megmunkálható, szimpatikusabb anyag volt számomra akkoriban a fa. Nagyapámmal rengeteget barkácsoltunk, szüleim is hamar felfedezték a tehetségemet és kialakítottak nekem egy kis sarkot a garázsban, ahol kedvemre alkothattam. Olyan 10 éves lehettem, amikor apa megengedte, hogy használjam a dekopírfűrészt és a csiszológépet. Nagyon sok mindent készítettem: telefontartót, könyvállványt, karkötőt, vázákat anyának, fajátékokat, tárolókat, sablonokat. Egyszerűen odavagyok a fáért. Mindig gyönyörködöm a rajzolatában, szeretem az illatát, a tapintását, ahogy forgácsolja a szerszám. Számomra mindig egyértelmű volt, hogy asztalos szeretnék lenni. A tanáraim azonban nem nagyon örültek, azt mondták, hogy „ilyen kitűnő tanulmányi eredménnyel vétek szakmát tanulni”. Le akartak beszélni, de én hajthatatlan voltam és megjelöltem a veszprémi Táncsics Mihály Szakiskola asztalos szakját. A középiskolai évek alatt is biztos voltam a jó választásban, nehézségeim nem nagyon voltak, hiszen jó matematikai és fizikai alapokkal érkeztem, a szakmai tárgyak pedig mindig nagyon érdekeltek, így szívesen tanultam. Miután megnyertem a „Szakma Sztár” versenyt (amelynek egyik nyereménye a 2016-os göteborgi EuroSkills verseny megtekintése volt), felszabadultam a vizsgák alól, így a vizsgaremek – diófából készített komód íves alkatrészekkel, furnérozott hajlított elemekkel – már nem kapott akkora jelentőséget, de természetesen kedves emlék maradt.

 

– Gondolom, akadnak egyéb kedves vagy akár vicces emlékek, történetek is a középiskolai évekből, hiszen alig telt el pár esztendő azóta.

– Persze, volt belőle bőven, de egyre konkrétan emlékszem. Az egyik osztálytársammal egyszer vastagolnunk kellett. Ő adagolta a gépbe az anyagot, én szedtem el. Beindította az elszívót (ami egyébként elnyomta a gépnek a hangját) és elkezdte betolni az anyagot, ami csak nem akart menni. Nekifeszült teljes erejéből, már elmondta a gépet mindennek. Átmentem hozzá a túloldalra, hogy megnézzem, mi a baj. Konstatáltam, hogy nem megy a gép. Csak annyit mondtam neki: könnyebb lesz, ha bekapcsolod… Jót röhögtünk a helyzeten, aztán csináltuk a dolgunkat, mintha mi sem történt volna.

– Apropó iskola. Miután megnyertél egy szakmai világversenyt, gondolom volt lehetőséged előadásokat tartani, beszélgetni pályaválasztás előtt álló fiatalokkal. Miként látod, mennyire érdeklődnek a diákok az asztalosmesterség iránt? Szoktál esetleg tanácsot adni a leendő szakembereknek?

– Szerintem ma az a szakma, illetve munka tetszik a fiataloknak, aminek nagy részét számítógép előtt ülve meg lehet csinálni. Erre például a számítógépes gyártás-előkészítés és a CNC-vezérlésű gépek kiválóan alkalmasak, ezért is tud népszerű lenni a diákok körében. S egyre több lány is választja az asztalos szakmát, ami azt mutatja, hogy mindenki megtalálhatja benne a kedvére valót. Ha engem kérdeznek, hogy mi kell ahhoz, hogy valakiből jó asztalos váljék, azt szoktam mondani: jó térlátás, számolni tudás, persze alkalmanként a fizikai erő sem árt. Precíz munkavégzés, a határidők pontos betartása és az sem hátrány, ha valaki csapatban és önállóan is tud dolgozni. De a legfontosabb az elhivatottság, a kitartás és az alázat. Alázatosnak kell lenni a fával szemben, belegondolni, hogy az a palló, amit az ember a kezébe fog és feldarabol, egy évtizedeken keresztül nőtt fából jutott nekünk, megérdemli, hogy szívvel-lélekkel megmunkáljuk.

– Melyik munkafázis számodra a legfontosabb? Géppel vagy kézi szerszámmal dolgozol szívesebben?

– A tervezés és az elkészítés minden részletét szeretem, de talán a marás a kedvencem. Például amikor sablon mellett kell az íves alkatrészt szintbe marni, vagy forgáspont körül íveket körzőzni kézi felsőmaróval. Szeretem összeállítani a bútorokat, mert akkor látszik igazán, mi lett a sok alkatrészből, amin addig dolgoztam. A gépek használatát illetően pedig a középutat kedvelem. A helyzet adja, hogy gépi vagy kézi szerszámmal dolgozok. Nagyon jó dolog a CNC, amikor bonyolult sablonról van szó, de ez a gép sorozatgyártásra való és nem éri meg nekiállni vele az egyedi bútoroknak, amivel én foglalkozom. Egyébként a tömörfából és furnérozott lapokból, illetve ezeknek a különböző kombinációjából készült bútorokat készítem legszívesebben. A modern stílus áll hozzám közel, a letisztult formák, az egyenes vonalvezetés, a kis hézagok. De nyilván mindig az ügyfél kívánsága a meghatározó.

– A munka során keletkezik fa hulladék, forgács. Mit jelent számodra az újrahasznosítás, a fenntarthatóság?

– Mindez nálam az alapanyag gazdaságos felhasználásával kezdődik. Gondosan megtervezem és kiszámolom mekkora és milyen alkatrészekre lesz szükségem. Ha van leeső maradék darab akár lapanyagnál, akár tömörfánál, akkor igyekszem úgy vágni, hogy a megmaradó rész is felhasználható legyen egy következő munkánál. A csomagolóanyagot, mint például a buborékfólia, annyiszor felhasználom, amennyiszer lehetséges. A kezeletlen, tiszta fenyőforgácsot pedig a kis- és haszonállattal foglalkozóknak adom.  

– Amikor szívedhez közel álló fafajtákról kérdeztelek, azt mondtad, nincs olyan, amelyiket ne szeretnéd. Dió, kőris és tölgy követték egymást a dobogós helyeken. De körülötted ott a sok szőlő is. Gondoltál rá, hogy a tőkéből is lehetne alkotni valamit?

– Őszintén szólva, mivel szeretem a jó bort, a szőlőtőkét meghagyom arra, amire való: hadd nevelje a gyümölcsét, aminek aztán a zamatos levét szívesen megisszuk.  

Krisztián azt mondja, mindenképpen itthon képzeli el a jövőt. A Balaton melletti kis faluban, ahol a természet közelsége, a fák, a mezők, a tó szépsége inspirálja az alkotásra. Azt vallja, hogy mindig van mit tanulnia, folyamatosan képeznie kell magát. Nyitott szemmel jár, hiszen az innovációk végeláthatatlan sorában mindig van egy új gép, egy új alapanyag vagy technológia, amivel lépést kell tartani, bővíteni, fejleszteni a szakmai tudást. Mellette építgeti műhelyét, mert ha eljön az ideje, akkor belevág a saját vállalkozásba. Előtte azonban még megszépül a családi fészek az aprócska kislány méltó fogadására.                                                                                                                                                    

                      


Tetszett a cikk?