A leghíresebb csónaképítőnk napja

Kétheti esőzés után, végre igazi nyári időben, egy szép szombati napon (2023. május 20.) rendezték meg Karsai Béla (1902–1976) neves hajóépítőnk emléktáblájának avatását. Karsai Béla a dunai fahajó-gyártás aranykorában élt, s elmondható, hogy ennek a szakmának a királyát tisztelhetjük személyében. Életében az evezés tömegsporttá nőtte ki magát és a kielbootok, dublók, valamint kajakok, kenuk mellett a fa motorcsónakok is nagy számban voltak jelen a Duna vizén.


Az emléktáblán látható fénykép Karsai Béláról 1959 őszén készült, az egyetlen fennmaradt aláírását egy számláról sikerült átvenni. Az ugyancsak a táblán látható, általa készített motorcsónakot Dinnyés Lajos (1947–1948-ban), Magyarország miniszterelnöke vezeti egy túraversenyen. Műhelyének képét Dervanics László alkotta, Fűke Sándor vázlata alapján.

Az ember és a víz kapcsolatának létrehozására, összekötésére keresve sem találhatnánk nemesebb anyagot fánál. Nehéz elképzelni szebb fából készült tárgyat egy jó vonalú csónaknál, legyen az erős, mégis könnyű, a tervezésekor a hatékonyságot mindennél előrébb vevő versenykivitel, vagy éppen komfortot is adó túrahajó. Kívülállóként is könnyű beléjük szeretni, ha pedig családi vagy ifjúkori élmények is kapcsolódnak ezekhez a vízi sporteszközökhöz, akkor szinte biztos az életre szóló szerelem. Rengeteg gyermek ezeken az eszközökön keresztül ismerkedett meg a „vízi léttel”, s a kisebb-nagyobb egyesületekben elsajátítva a különböző szakágak alapjait, meghatározó „örök” élményt kapott. Ez a hajós kultúra nem működhetett, sőt létre se jöhetett volna a megfelelő iparosok háttérmunkája nélkül, akik képesek voltak előállítani, javítani és a karbantartani ezeket a különleges vízi járműveket. A teljesség igénye nélkül Bucséter, Csillaghegyi, Dóka, Eper, Fojt János és fiai, H. Kovács, Karsai, Mihályfi, Somody, Tarnóczai mesterek keze munkája adta az alapot ehhez. Hogy milyen emberek voltak ők és hogyan dolgoztak? Erről ma igen keveset, sőt egyre kevesebbet tudunk! Ezért is volt különleges alkalom ez az emléktábla-avatás.

Lehetőséget adott egy hiteles múltidézésre, ugyanis olyan embereket hallgathattunk meg, akik személyesen ismerték az öreg Karsai mestert. Az ő teljes életútjának bemutatásán keresztül pedig betekintést kaphattunk egy nehézségekkel teli, ám mégis nosztalgikusan szép időszakba, amely egyre távolabb kerül tőlünk.

Karsai Béla 1902-ben született Budapesten. Mélyen vallásos, református családban nőtt fel, fiatal éveiről azonban kevés információ maradt fenn. Az 1929-es nagy gazdasági világválság előtt másodmagával az Egyesült Államokba ment szerencsét próbálni, ahol kitanulta a gépészmesterséget. Tanulmányai befejeztével hazatért, s megnyitotta első műhelyét a Váci út 166. szám alatt, Danubius csónakműhely néven. Egy 1928-ban megjelent újságban a következő hirdetést olvashatjuk: „Készít motoros, vitorlás, evezős és versenycsónakot. Sítalpak állandóan raktáron." Egy másik hirdetés a Túracsónak (vadevezősök kézikönyve) c. könyvecskében olvasható: „Készít adott vagy saját tervek szerint skiffet, kielbootot, motorcsónakot, vitorlást, továbbá minden e szakba vágó munkát. Állandóan raktáron tart legkitűnőbb kivitelű sítalpakat és sífelszerelést". Ezekben az években az V. kerület Meder u. 8. szám alatt a Danubius Strandfürdő és csónakház területén egy bizonyos Fölső Lajos hajóépítő mester dolgozott. Valószínű, hogy később tőle vette át a műhelyt, valamikor a ’30-as évek második felében. A tégla falazatú épület mérete 7 méter széles és 14 méter hosszú volt, mögötte kb. 28–30 méter hosszú, azonos szélességű, faszerkezetű raktárépülettel kiegészítve. A legrégebbi ismert, még sárgarézből készült, eredeti adattábla egy oldalmotoros „szivar” testén található, a szöveg pedig a következő: „Karsai Béla Danubius csónakműhelye Bp V. Meder u. 8.” Mivel a mai XIII. kerület hivatalosan csak 1938. június 15-én alakult, így megállapítható, hogy mindenképpen ez előtt kellett készülnie a csónaknak.


A hajók között volt igényesen, saját ízlés szerint felújított, teljesen az eredetiséget szem előtt tartva restaurált és patinás eredeti állapotú darab is.

Karsai Béla otthona ekkor a Ganz-gépgyár által épített házak egyikében volt, ahová az újpesti régi akkumulátorgyárnál kellett lemenni a Váci útról a Duna felé. Innen később a XIII. kerület Göncöl utca 113. szám alatt található családi házba költözött feleségével, Bözsi nénivel. Házasságuk kiegyensúlyozott és boldog volt, de gyermekük sajnos nem született. Karsai a munkájának élt, elhivatottságára jellemző módon vasárnaponként is dolgozott. 1937-ben az V. Országos Kézművesipari Kiállításon Aranyéremmel tüntették ki. 1948. szeptember 5-én a Magyar Nemzetben a következő cikk jelent meg róla: „Karsai Béla csónaképítő mester gyönyörű kivitelű kenut, verseny és túrakajakot, párevezőst, túrahajót, oldalmotoros, farmotoros és siklótestet mindenfajta kishajót készít. A kiállított szép munkák általános feltűnést keltenek. A cég kiállítását elragadtatással szemlélik a látogatók."

Tevékenységére a tökéletességre való törekvés, ennek eredményeképpen a kiváló minőség volt a jellemző. A keze alatt dolgozókkal és tanítványaival szemben is igen magas elvárásokat támasztott: csak a hibátlan kivitel felelt meg szellemiségének, hibázásnak, újra gyártásnak helyet nem adott, úgy tartotta: „Inkább tartson tovább, de legyen jó!”. Csöndes ember volt, amivel a csónaképítő szakmában nem is volt egyedül, például az ugyancsak neves Eper mester is azt vallotta: „a dunai ember nem beszél feleslegesen…” Aki viszont a zárkózottsága ellenére mégis közel tudott kerülni hozzá, annak lehetősége adatott a legjobbtól tanulni! Karsai keze alól került ki, sőt fiaként nevelte és szerette Fűke Sándort, aki megismerve a hajóépítés összes fortélyát, a 60-as években már saját gyártású motorcsónakjával nyert magyar bajnokságot, a következő évtized elejétől pedig a legsikeresebb balatoni hajóépítőként tartották számon. Fűke Sándor az avatóünnepségen elmondott, saját életútját is bemutató beszéde különösen megható volt, hiszen az egész történetének lényege az volt, hogy nem érhette volna el ezeket a szép sikereket és eredményeket, nem lehetett volna „az, aki a Karsaitól kapott „emberi és szakmai útmutatás nélkül”.

A Karsai-műhely alapvetően a fa motorcsónakokra koncentrált, bár még életében elterjedtek új technológiák (üvegszál, műgyanta), nem akart ezekre áttérni. Úgy fogalmazott: nincs ideje már rá. Így egész életében fával dolgozott, fából alkotott, s szakmailag ebben a műfajban emelkedett ki kortársai közül. A korra jellemző módon a Duna-parti műhelyek, csónakházak és egyéb épületek nem lehettek magántulajdonban, használóik csak bérelték azokat, így gyakran kiszolgáltatott helyeztbe kerülhettek. Műhelyének végső pusztulásának oka a mai is látható, vízmű üzemi céljait szolgáló hídszerkezet és vezetékrendszer kiépítése volt, melynek építése miatt az általa használt épületegyüttest 1972-ben teljesen lebontották. Ezután már nem tért vissza a munkájához, nem kezdett újra mindent. Élete hátralévő részét szeretett feleségével visszahúzódva töltötte 1976-ban bekövetkezett haláláig.


A táblaavatás fahajós találkozónak is teret adott, sőt veterán csónakmotor-bemutató is kiegészítette azt, kézzel fogható, tapintható és szagolható tárgyak tették átélhetővé a kor szellemét.

Dudás Péter és Kubesch Attila foglalta keretbe a résztvevők beszédeit, a legfontosabb alapinformációk és személyes motivációjuk bemutatásával. Fűke Sándor már említett nagy ívű megemlékezése után beszédet mondott Sebes Emil volt motorcsónak-versenyző is, kinek mondatain keresztül bepillantást kaphattunk a korabeli vízi sport ricinus illatú világába… Szili Márton a Karsai-műhelyben volt ipari tanuló, rajta keresztül még jobban megismerhettük a mesterének csendes, szigorú, de mindenekelőtt nagyon precíz személyiségét. A beszédek sorát Pörnyeszi György zárta, egész más megvilágításba helyezve az eddigieket, ugyanis nem is annyira a múltról, hanem inkább a jövőről beszélt. Az értékmentésről, amelynek fontosságáról egyik résztvevőt sem kellett meggyőzni! Hogy az értékmentés alatt mit is érthetünk? Egy-egy valamilyen állapotban megmaradt csónak felújítását? Igen ezt is, s ez is rendkívül szép és fontos feladat, de mi lesz a régi mesterek tudásával, azt ki menti meg? Ez csak úgy lehetséges, ha ma is képeznek csónaképítőket, méghozzá olyanokat, akik nem csak saját célra képesek elkészíteni egy-egy csónakot, hanem ebben a folyamatban jövőképet, megélhetést látnak – olyan szakmát, amire építkezni lehet. Erre szerencsére lehetőség van például a Magyar Hajózási Technikumban, ahol Pörnyeszi György a hagyományos famegmunkálástól a vákuum-kompozit technológiáig terjedő csónaképítő tudását szakoktatóként adja át.

Az elhangzottakon túl az esemény fahajós találkozónak is teret adott, sőt veterán csónakmotor-bemutató is kiegészítette azt. A kézzel fogható, tapintható és szagolható (aki járt már csónakházban az tudja, mire gondolok) tárgyak tették még jobban átélhetővé a régi dunai világ megidézését a résztvevők számára. A hajók között volt igényesen, saját ízlés szerint felújított, teljesen az eredetiséget szem előtt tartva restaurált és patinás eredeti állapotú darab is. Van, aki korabeli veterán csónakmotorral használja „kedvesét”, mások pedig modern külmotorral párosították a régi testet, de ami minden tulajdonosban közös volt, az a lelkes nyitottság, ahogyan a további terveikről meséltek – legyen az javítás, átalakítás, vagy éppen egy újabb túracél. Egy-egy csónakot távolról szemlélve könnyen rabul ejtette az érdeklődőt már maga a forma, közelről pedig el lehetett merülni a részletekben: felfedezve egy-egy intarziás díszítést, igényes fémszerelvényt, ötletes üléskialakítást és szerencsés esetben a ritkán megmaradt, eredeti, a készítő nevét hirdetőtáblára is rá lehetett lelni.

Az emléktáblát a két tanítvány – Fűke Sándor és Szili Márton – leplezte le. A rajta látható gravírozott kép Karsai Béláról 1959 őszén készült, egyetlen fennmaradt aláírását egy 1968. február 22-i keltezésű számláról sikerült átvenni. Az ugyancsak a táblán látható, általa készített motorcsónakot Dinnyés Lajos (1947–1948-ban), Magyarország miniszterelnöke vezeti egy túraversenyen. Műhelyének képét Dervanics László alkotta, Fűke Sándor vázlata alapján. Az emléktábla létrehozását anyagiakkal támogatta: Wágner Tamás, Csala József, Zólyomi Zsolt, Molnár Imre, Jenei Péter, Lukács Tamás, Tóth Béla, Benis Péter, Kosdi Balázs, Csömöri Zoltán, Dívós István, Reusz Gábor, Kubesch Attila, Chudo Róbert, Varga József, Mészáros Ákos, Dudás Péter. A szervezést 2022 márciusában kezdte Dudás Péter, aki maga is egy Karsai „szivar” tulajdonosa, aktív használója. Az Angyalföldi Vizisport Egyesület csónakházának falára az emléktábla Dr. Irmai István elnök, Pál Zoltán szakosztály-igazgató, vezetőedző hozzájárulása nélkül nem kerülhetett volna fel. A rendezvény pedig nem jöhetett volna létre Nagy Máté, Sándor Péter, Sándor Zoltán, Koós Gergely, Bokor Ádám lelkes támogatása hiányában sem.


A két tanítvány – Fűke Sándor és Szili Márton – leleplezi mesterük emléktábláját.

A Karsai-fahajók a mai napig a szakma csúcsát jelentik, a mester keze alól kikerülő csónakok többek egyszerű sporteszköznél, szépségük és minőségük egyaránt legendás, a mai napig megatározó. A magyar ipar, a magyar faipar kiemelkedő mestere most egy kicsi, de annál lelkesebb közösség összefogásának és anyagi áldozatának hála méltó emléket kaphatott.


Fotó: a helyszíni fényképek a szerző saját felvételei


Tetszett a cikk?