Vico Magistretti, az olasz formatervezés „szürke eminenciása”

Vico Magistretti 1920-ban egy milánói építész fiaként született. Apja nyomdokain ő is építészetet tanult a Milánói Politechnikai Főiskolán, majd egy évig Lausanne-ban, az Olasz Egyetemi Campusban Ernesto Nathan Rogers (1909–1969) baloldali építésztanár előadásait látogatta. Tanulmányait Milánóba való visszatérte után 1945-ben fejezte be, majd apja stúdiójában kezdett önálló tervezői tevékenységet.
E. N. Rogers hatására az olasz építészek ifjú nemzedéke a háború után kibontakozó modern internacionalista stílus követője volt. Ez a nemzedék a fasiszta diktatúra és a II. világháború után az olasz társadalom valós szükségleteinek kielégítésére keresett demokratikus megoldásokat az épített és tárgyi környezet kialakításával. Ekkor tevékenykedett az olasz designerek első nagy nemzedéke, a későbbi „bell design” (szép formaterv) megteremtői. Ellentétben a '30-as évek – a novecento – reprezentatív megbízatásaival, ekkor nagy tömegben olcsó lakásokat kellett építeni, és emellett fel kellett vállalniuk a mindennapi profán tárgyak tervezését is.
Így Magistretti is első lakásaihoz olcsó, a padló és mennyezet közé feszíthető polcokat és összecsukható favázú nyugszékeket is tervezett. Ezeket a bútorokat 1949-ben egy lakberendezési kiállításon, a RIMA-n együtt mutatták be a későbbi híres designer klasszikusok: Marco Zanusso, Ignazio Gardella és a Costiglione fivérek tárgyaival együtt.
Magistretti '50-es években megépült munkái tanúsítják, hogy nem volt a doktriner elméletek barátja. Neoliberty (új szecessziós) elemekkel szelídítette a modernista stílusban, tervei alapján épült Villa Arioso milánói épületét. Ezzel, mint elkötelezettnek tartott avantgárd építész sok vitát provokált a CIAM 1959-es építészkongresszusán, igazolva későbbi megállapítását, miszerint „a stílus az a szó, amelyet megvetek”. Ezekben az években párhuzamosan folytatta építész-várostervező és belsőépítész tevékenységét.

GólemCarimateCassina 905 modell

1960-tól építészeti tevékenysége mellett tárgytervezéssel is kezdett foglalkozni. Első munkája – egy belsőépítészeti megbízatás részeként – az 1960-ban tervezett Carimate karosszék, amely biztató jelként azonnali sikert is jelentett.

Chimera

A Carimate Golf Country Club számára készült ülőbútor a modernizmus funkcionalitását és egyszerű formáit ízesítette az olasz parasztbútor hagyományaival. Ennek megfelelően anyagai hagyományosak: esztergált faelemek és gyékénnyel fonott üléslap. Az intenzív használatra méretezett szék nem finomkodó, de színes lakkozásával kedélyes megjelenésű. Gyártási jogát 1963-ban megvásárolta a jeles olasz cég, a Cassina, amely 892-es sorszámú modellként nagy darabszámban máig gyártja. A Carimate stílusjegyei, anyagválasztéka és a hagyományokra való utalás Gio Ponti (1891–1979) neves olasz építész, a híres Superleggera (Szuperkönnyű) (1957) székének méltó, de testesebb párjává avatták. Mindkét szék az olasz bútordesign szellemi erejének megtestesülése, mára talán emlékműve is. Használat közben erényei még inkább megnyerők, miként az, a Magistretti által tervezett minden tárgynál tapasztalható.
A Carimate piaci sikere több évtizedes gyümölcsöző kapcsolat kezdetét jelentette a Cassina céggel. Még két faszéket: a 905-ös modellt (1965) és a Golemet (1968) megtervezve Magistretti már a '60-as években, majd az új lehetőségeket nyújtó alapanyag, a műanyag tanulmányozásába kezdett.
Először taktikusan kisebb tárgyakat, lámpákat tervezett, majd komplikáltabb üvegszál erősítésű műtárgyakkal, székekkel folytatta, együttműködve az olasz Artemide céggel.
Az évtized végére egy egész műanyagból készült kollekció állt össze: Maria lámpa (1963), Demetrio asztalok (1964), Chimera állólámpa (1966), Eclisse lámpa (1966), Selene szék (1969), Gaudi és Vicario karszékek (1970). Felhasználva a Chimera lámpa stabilizáló formai kialakításának tanulságait, S formájú keresztmetszettel tervezte meg a Selene szék lábait. Így a szék megjelenése visszafogott, és Magistretti „a technikai rafinériát a szobrászi eleganciával összehangolva mértékadó, időtlen formatervet alkotott”. Összehasonlításképpen érdemes összevetni a kortársai: Zanusso és Sapper 4999/5-ös vagy Joe Colombo 4860-as műanyag székeivel (Kartell kollekció). A kollekció másik darabja, az Eclisse lámpa ernyője elforgatásával jeleníti meg a félhold, telehold, újhold fázisait és ötletességével 1967-ben elnyerte a rangos formatervezői kitüntetést – Magistretti első díját – az Aranykörző díjat. Műanyag tárgyainak esztétikai és funkcionális minőségével Magistretti jelentős mértékben járult hozzá a műanyagról mint értéktelen anyagról kialakult szemlélet visszaszorításához.

 

SeleneAtollo lámpaEvőeszköz, 1979

Életrajzírói állítják, hogy a mester szívügye mindig is az építészet maradt. Erről számos épület (villa, toronyház, templom, egyetem, pénzintézet) tanúskodik Olaszországban, Spanyolországban, Argentínában, sőt Japánban is. Dacára bevallott defektusának, a lustaságnak és annak a ténynek, hogy mindössze két asszisztenssel dolgozott műtermében, egyébként mindenhol: „ágyban, repülőn, irodában” készültek vázlatai. Elképesztően impozáns és színes életművet hagyott hátra. Formatervei a 60. életéve után kezdtek sokasodni, anyagaik, tárgyuk és megrendelőik sokrétűek.

Eclisse

A kezdeti székekhez és lámpákhoz, teremtő kedve által generálva, új tárgycsaládok: kanapék, konyhák, tárolóbútorok, ágyak, evőeszközök, porcelángarnitúrák csatlakoztak. A kivitelezők között a több évtizedes olasz kapcsolatok mellett a '80–90-es évek után olyan rangos külföldi cégek is megjelentek, mint: a német Rosenthal, az amerikai Heller és Knoll, valamint a dán Fritz Hansen. Tárgykörönként említve a kanapék között karaktereivel kiemelkedő a pop-art stílusjegyeket hordozó Sinbad (1981) kanapé, amelyet egy színesen szegett „lótakaró” borít. Az állítható fejtámlájú Maralunga (1973) Compasso d’ Oro díjat kapott funkcionális és műszaki megoldásaiért.
A szerves formák bizarrságát hordozza a de Padova cégnek tervezett Louisianna (1993) fotel, bizonyítva, hogy a mester eltekintett a '90-es éveket jellemző minimalista trend stílusjegyeitől. A technikai rafinériára való hajlamról árulkodik a de Padovának tervezett Silver (1989), amely egy 1925-ös Thonet modellt idéz, de hajlított alumíniumcsövekből, polipropilén ülés- és hátbetétekkel. Hasonló karakterű a színes cserélhető műanyag betéteket felvonultató, egzotikus nevű Mauna Kea székcsalád is, alumínium csőállványokon (gyártó az olasz Kartell cég).

Mauna Kea

Tanulságos látványt nyújtanak a skandinávosra hangolt, de tagadhatatlanul olaszosan játékos formákat idéző modellek: a Vico, Vicoduo (1977), a Vicosolo és Vicolounge (1999), amelyeket Magistretti a dán Fritz Hansen cégnek tervezett.
Az „eldobó társadalom” gondjaira válaszol a Maui (1997) szék, asztal és pad újrahasznosítható, színezett, polipropilén héjakkal, krómacél állványon, amelyet a Kartellnek tervezett.
Sokirányú szakmai tevékenysége mellett Magistretti időt szakított tudása átadására is. Vidám, közlékeny tanára volt a Royal College of Arts (London), a Velencei Építészeti Akadémia, a Római San Luca Akadémia, a COAC Barcelona, Milánói Domus Akadémia és a Tokiói Építészeti Főiskola tanintézeteknek. Részt vett zsűritagként a Milánói Formatervezési Trienálék zsűrijében, ugyanott háromszor kapott termékeire Compasso d’ Oro díjat. Vallomásában Milánót mint a magány városát említette, és tudott, hogy életét zömmel egyedül élte le, a napjait munkával töltve. A design által kívánt szólni az utána jövőknek, halálával üzenete – szándéka szerint – életművében marad fenn.

VicoLoungeSinbad

„Mindig az volt a kívánságom, hogy semmi meglepőt ne kövessek el” vallotta egyszer, majd másutt így folytatta: „… ha visszagondolok munkáimra, csak a hibákat látom,…és elnéző vagyok. Megértem, hogy bár csak a tévedéseket és hibákat látom, ezek maradandó tárgyak”.
Magistrettit, tehetséggel párosuló igényessége okán, méltatói 2006. szeptember 12-én bekövetkezett haláláig, „az olasz design szürke eminenciásai között nagyúrként” emlegették.

Vásárhelyi János
formatervező


Tetszett a cikk?