A szánkó története

A szánkó egy csúszó járómű. A nagy csúszósurlódás miatt csak oly felületeken lehet használni, ahol a súrlódási tényező minimális, mint például a hóval vagy jéggel borított pályán. Már az egyiptomiak is szánon szállították az óriás köveket az építkezéseikhez és a szán talpa alá folyamatosan olajat öntöttek. Ezzel egy időben az északi népek is a havon való közlekedésre kifejlesztették a saját szánjaikat, melyeket sokszor kutyák húztak.

A szánkó részei a talp az elől fölgörbülő orrzóval, a talpakba bevésik elül-hátul az eplényeket vagy szánkólábakat, melyekre keresztirányban a vánkosok, azaz keresztkötőfák jönnek. A vánkosokon nyugszik a korba, melynek oldalsó elcsúszását megakadályozzák a vánkosok szélein levő rakoncák. A szán elülső részén a szánrúd van.

Régi, kezdetleges szánkó

Az első igazi szánkóversenyt 1883-ban rendezték a svájci Davosban, ahol a szállodák közötti négy kilométeres távot egy ausztrál diák, Georg Robertson nyerte meg, hajszállal megelőzve az egyik helyi postást, Peter Minscht. 

Drezdában megalakult a Nemzetközi Szánkósport Szövetség 1913-ban, amelyet három ország – Németország, Ausztria és Svájc – keltett életre. Egy évvel később megrendezték az első Európa-bajnokságot. 1935-ben létrejött a nemzetközi szánkó- és bobszövetség. 1954-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság athéni kongresszusa úgy döntött, hogy a szánkót is felveszi az olimpia műsorára, ám erre tíz évet még várni kellett. Közben 1955-ben, Oslóban már világbajnokságot rendeztek. 

Ez az egyetlen téli sportág, ahol figyelembe veszik az ezred másodperceket is. A sportág leginkább Németországban és Olaszországban hódít. Így nem véletlen, hogy 1980 óta csupán kétszer nem e nemzet versenyző kapták az aranyérmet. 

Sport szán

A kutyafogatok az egyiptomi szánokkal hasonló időben jelentek meg Mongóliában, körülbelül 35–30 ezer évvel ezelőtt alakult ki. A tudósok úgy gondolják, hogy az emberek az északi sarkkör felé kezdtek el terjeszkedni, vitték magukkal a kutyáikat is, ahol 3000 évvel ezelőtt szánhúzásra kezdték el használni őket. 

Szánhúzó kutyákat Kanadában, Lappföldön, Grönlandon, Szibériában, Norvégiában, Finnországban, Alaszkában és Cukcsföldön használtak. 

Amerikában az őslakosok már azelőtt is használtak kutyákat, mielőtt az európaiak betették volna a lábukat a kontinensre. Az itteni kutyákból lettek később az alaszkai malamutok. Az 1800-as évek közepén az orosz kereskedők a Yukon folyón haladtak, ahol a falvaktól kutyákat szereztek. Ezek a kutyák sokkal erősebbek voltak és jobban kezelték a nehéz súlyokat, mint az oroszok szánhúzó kutyái.

Az alaszkai aranyláz népszerűségének köszönhetően nagy igény nyílt a szánhúzó kutyákra, amelyekkel könnyedén tudták az emberek szállítani a felszerelésüket. A legtöbb aranylelőhelyet télen csak nagyon nehezen, kutyaszánnal lehetett megközelíteni.

Az 1800-as évek végén, valamint az 1900-as évek elején szintén kutyaszánt használtak a sarkkörök felfedezésére. Ezek miatt ezt a „Szánhúzó kutyák idejének” nevezik. Az amerikaiak a sebességük miatt kezdték el importálni a szibériai huskykat az oroszoktól.

A kutyaszánnal való szállítás 1963-ban ért véget, amikor Chester Noongwook, az utolsó csomagszállító Savoonga-ból nyugdíjba ment. Tiszteletük jeléül az US Postal Service egy ceremóniát tartott a Bering tengeren található St. Lawrence szigeten. 

Kutyaszán

Forrás: 
Bingionthesnow.ewk.hu
Kislexikon.hu
kutyafogatturamatra.hu

Tetszett a cikk?