Az utolsó mohikán

Bakonybélen egykor százan készítettek favellát, ma azonban már az országban egyedüliként a nyolcvanöt éves Réz István őrzi ennek a mesterségnek a tudományát. Nagy hagyományai voltak itt régen a faárukészítésnek, volt, aki jármot, favellát, gereblyét csinált, de igyekeztek mást is készíteni. Az árut általában a kereskedők vitték el, de voltak, akik lovas szekérre pakolták, úgy járták a falvakat, megyéket. Néha hetekig elvoltak egy-egy szállítmánnyal, cserekereskedelem is zajlott, de pénzért is adtak el szerszámokat.

Réz István nyolcvanöt évesen ma is egész nap dolgozik, reggeltől estig

– Egy létráért, mint ez is itt, három-négy kosár kukoricát kértek. Kosárszám adták el a szerszámot, majd hozták haza a termést – meséli az egykori szokásokat Réz István. A bakonybéliek ugyanis kevés művelhető földterülettel rendelkeztek, ezért szükségük volt a gabonafélékre. Voltak, akik részes aratást vállaltak, így szerezték meg a kenyérgabonát és a hizlalni valót.

Réz István, mint mondja, mindig kapcsolatban volt a fával. Famunkás édesapjától sokat tanult, akitől egyedi szerszámokat is örökölt. A faluban a helyiek annak idején mindenféle faszerszámot készítettek és árusítottak. Ő egykor az erdőn keresett munkát.

– Volt, hogy csemetekertben dolgoztam, ágyásokat formáltam a fenyő- és hársmagok vetéséhez, amikor viszont lehetett, kimentem az erdőbe, s kivettem a részem a tisztításból, a favágásból. Abban az időben még kézifűrésszel dolgoztak. Akadt olyan törzs, amelyhez kétméteres fűrész kellett, s volt fa, amelyik csak délre dűlt le. Megesett, hogy csak húsz centit tudtunk a fűrészen húzni, annyira vastag volt a törzs – mesélte. Csak mínusz 28 fokos hidegben hagyták abba a munkát, dolgoztak az erdőn, amennyit csak lehetett.

István büszkén mutatta meg szerszámgyűjteményét, melyekkel még édesapja is dolgozott

Végül erdész lett, a hatvanas években Sárváron végezte el az erdészeti szakmunkásképzőt, majd erdészeti technikumba ment 1976-ban. Nyugdíjazásáig erdészként dolgozott. Már a nyugdíjba vonulás előtt elkezdte a faszerszámkészítést, először söprűnyeleket csinált.

– Egyszer Szombathelyről jövet láttam bazárosoknál egy favellát, ami nagyon csúnya volt. Elhatároztam, hogy én is csinálok egyet, mert már csak egy ember készített ilyet. Arra gondoltam, ha meghal, nem lesz, aki ezt a mesterséget tovább vigye – mondja Réz István, aki Erdélyben is látott ilyen eszközt, de ott azt más technológiával készítették.

1945–46-ig sok faszerszámra, többek között favellára is szükség volt. A háromágú alkalmatossággal elsősorban a szénát forgatták. Bár a vasvillával ellentétben nem ment a földbe, a széna jobban megmaradt rajta. Régen kint az erdőn készítették, ahol volt víz és megfelelő faanyag. Az ötvenes években, amikor a mezőgazdasági gépesítés teret hódított, csökkent a kereslet iránta, és fokozatosan megszűnt rá az igény.

Ma már inkább díszként használják, akinek egy-két lova, tehene van, még előfordul, hogy dolgozik vele, mivel a széna forgatásához kifejezetten praktikus. A faművesek általában lábon álló fát vettek meg, s a tövétől a legkisebb gallyig mindent felhasználtak. Főként bükkel, kőrissel, juharral dolgoztak.

A bükk volt a „mindenes”, míg kőrisből készült a favella, a szekéroldal, a cséplőgép törekrázója, de repülő alkatrésznek vagy akár sítalpnak is kiválóan megfelelt. Könnyű és rugalmas, de meg is kérte az erdőtulajdonos az árát. A faanyag kiválasztásához egy darabon fejszével leütötték a kérget. Ha a sejtek sűrű „böködésűek” voltak, tudták, hogy szálkásan hasad a fa.

A favella elkészítése nagy gyakorlatot igényel

– Jó szerszámnyél csak egyenes szálú fából készülhet, amelyiknek átvágják a szálát, kevésbé terhelhető – hangsúlyozta a tapasztalt szakember. A kőrisnél nehéz, a juhar esetében viszont könnyű a kiválasztás, a bükk akkor jó, ha egyenes borda fut fel a törzsön. Fejszenyélnek gyertyánt használtak, szívós fa, inkább hajlott, nem tört. Szerették a favágók. „Csavarodott fából nem lesz villa” – nyugtázta a szakember, ez a szerszám a legkényesebb az alapanyag minőségére. Minél frissebb a fa, annál könnyebben hasad. Amibe viszont nem akar a vonókés „belemenni”, nehezebb kidolgozni.

A fiatal fa kifaragás után gyakorta meggörbült, így készültek a kiváló hajlított lapátnyelek. A bodzát a kőművesek szerették, simítónak kiváló. Hegyi juharból a fodros szála miatt nehéz volt szerszámot készíteni, hegedűnek azonban megfelelt. Kivágva két hosszra mérték a rönköt, úgy vitték haza lovas kocsival. A favillának 3, a fagereblyének 3,2, míg a lapát- és kapanyélnek 2,4 méteres darabokat vágtak. Az alföldiek kényesebbek voltak, nekik hosszabb nyél kellett, a fát a háznál darabolták, de méretezésnél a száradást rászámították.

Nagyon fontosak voltak a jó és a célnak megfelelő kéziszerszámok. István büszkén mutatta meg szerszámgyűjteményét, melyekkel még édesapja is dolgozott.

A faművelő szerszámokat helyi kovácsok készítették. Valamikor 4–5 is volt a faluban, mára egy sem maradt, az egyedi eszközök apáról fiúra szálltak. A bognárok is eltűntek a településről, pedig régen 150–200 pár lovat hajtottak, azzal fuvaroztak az erdőgazdaságnak. Már lovat is csak elvétve látni, legföljebb hobbiból tartanak néhányat.

A keretbe helyezett vellák a füstölőkunyhóban sorakoznak                                      A háromágú alkalmatossággal elsősorban a szénát forgatták

Az alapanyagot a környező erdőkből szerzi, ami lehet bükk, kőris vagy juhar. A mester elmondja, ki kell választani a megfelelő fát, ami nem lehet akármilyen, csak egyenes szálú. A fa északi oldala szívósabb. Régen úgy hasították a rönköt kétfelé, majd négyes hasábokra. Sukknak mondták a mértékegységet, ami alapján egy sukk egy vella nyelet adott ki. A favella kézi munkával készül, melyhez speciális szerszámokra van szükség, például toporra.

A plankácsot keményfa faragásához használták, például talpfához. A bárddal a puha fát, általában a fenyőt faragták épületfának. Ezt követte a topor – ami a bárdnál kisebb eszköz, szintén faragáshoz használják, főként szerszámnyelekhez. A szalut keréktalpak készítéséhez használták, és a nagyobb méretűt teknővájáshoz. A vonókés az egyik legfontosabb szerszám, sok műveletnél használják. Patka vésővel a vella ágát készítették. A hatalmas méretű kézi fúrókkal fúrták ki a gereblye fogainak a helyét.

Visszatérve a vella készítéséhez: a megfelelő méretűre darabolt rönköt hasítás után a fejsze fokával kéregtelenítették. Ezt követte a záp és a patka bejelölése sablon segítségével, majd vonószékbe fogták a nyers fát, és elkezdték elvékonyítani a vella szárát.

– A vonókés használata fontos, aki ezzel nem tud dolgozni szaporán, ne is kapjon bele vellát készíteni – mondja. Pista bácsi szemmérték alapján dolgozik, olyan nagy tapasztalata van, hogy így teljesen egyformák lesznek a vella szárai. A tél a kidolgozás ideje, tavasszal „összeveri”, azaz összeállítja a villákat.

Amikor kiszáradtak, 15–20 percig forrásban lévő vízbe meríti őket, majd előpuhítja a marató fán és kézi erővel belehajlítja az erre a célra készített nagy hajtóba. Amikor a vella két oldalsó ágát a nagy hajtóba teszi, középről halad a széle felé, egy bal ág, utána egy jobb ág következik, addig rakja, amig a széléig nem ér. A középső ágát, ami azonos a nyéllel, a nagy hajtóba hajlítja. Amikor kihűlt, akkor lehet kivenni és összeverni a záppal, valamint a jobb és a bal ággal. Az ágak egymástól való távolságát három ujjával méri ki. Lefűrészeli a záp kilógó végeit és vonókéssel szintbe gyalulja, majd 3 szeggel odaerősíti.

Pista bácsi szemmérték alapján dolgozik, nagy tapasztalata van

Ezután következik a füstölés, amit a kert végében lévő füstölőkunyhóban végez. Előtte keretbe helyezi a vellát, és a két oldal ágának végét beékeli a keretbe, hogy befelé álljanak. A füstölőkunyhóban 24–36 órát áll a szerszám, ahol megkapja a színét, emellett kiszárad, és a megfelelő alakot is felveszi. Végül az ágak végeit kihegyezi a mester, mint mondja, ezért lesz olyan, mint a szarvasagancs vége.

A favella elkészítése nagy gyakorlatot igényel, de a gereblye elkészítése is rejt magában titkokat. Fontos, hogy tükrös vágással fűrészeljék ki a fogakat tartó fát és a fej nyers legyen, a fogak pedig szárazak. A gereblyefejnél vigyázni kell arra, hogy a fúrás a fa belső, puhább felére essen, különben könnyen elhasad.

A lyuk egy picivel kisebb legyen, mint a fogak. „Gereblyénél mindig a fogakkal kell kezdeni. Az ember háta is megfájdul, mire a 18–19 centis kuglikból egy kosárnyi fogat farag a vonókéssel”. Ma már nem négyszögletes, hanem hengeres fogakat készítenek. A gereblyék mérete is változó, lehet 65–120–160–180, sőt 200 cm-es is.

– Mindig szerettem a fát megmunkálni. Szép. Ezt szeretni kell, egy-egy darab, ha elkészül, örül az ember, hogy jól sikerült. Egyre jobban sikerül, mennél több a gyakorlat. Ehhez sok gyakorlat kell, az az igazság – mondja. Réz István nyolcvanöt évesen ma is egész nap dolgozik, reggeltől estig. A szerszámosfészerben sorakoznak a munkái: házi kenyérsütő lapát, szánkó, fejőszék, gereblye. Egy kis talicska is előkerül, ezt a dédunokájának készítette a mester. Azt sajnálja, hogy a favellakészítés hagyományát senki nem viszi tovább.

Forrás:
magyarmezogazdasag.hu
Fotó: Héjj Botond

Kapcsolódó dokumentum:

Tetszett a cikk?