Pár perc: Molnár Péter

Molnár Péter asztalos, az OAFSZ elnöke

Asztalosmester édesapa és háztartásbeli édesanya első gyermekeként 1939-ben Budapesten látja meg a napvilágot. Apja a Népszínház utcai Magyar Királyi Állami Felsőipari Iskolában szerzi faipari ismereteit. Az olykor száz főnek is munkát adó asztalosüzemben gyerekként együtt él az ott dolgozó asztalosokkal, ennek ellenére a nyolc elemi után híradásipari technikumba jelentkezik. A tanulás mellett azért belefér a sport is, atletizál, ifjúsági válogatottságig viszi. A technikum elvégzése után a Magyar Televízió stúdiójában, majd a Magyar Távirati Irodánál helyezkedik el. "Sváb származású nagyszüleimnek hála, az elemi iskola megkezdéséig csak németül beszélek, az idejekorán megalapozott nyelvtudás aztán hozzásegít, hogy tagja legyek a Münchenbe utazó és az olimpiáról tudósító csapatnak mint MTI technikus. Később egy évig dolgozom is Németországban, ahonnan visszatérve hosszasan kell bizonyítanom, hogy nem szerveztek be az imperialisták. Apám jól prosperáló asztalosvállalkozása az államosítás áldozata lesz, egy darabig még Törekvés Szövetkezet néven tovább él, de fokozatosan leépül.

Majd a Rákosi-időszakot követően újra kiváltja az ipart. Eszement időszak volt. Két tábla farostlemezt kaphattunk egy hónapban, az alapanyaghiány és az őrült viszonyok között villanyoszlopokból készített deszkákból dolgozott apám". A cég mégis fejlődésnek indul. 35 éves, amikor apja kérésére a tévés karriert asztalosműhelyre cseréli. Szakmunkásvizsgát tesz, majd két év múlva mestervizsgát, így megnyílik az út az önálló vállalkozás beindítására. Évekig az apjától örökölt csillaghegyi műhelyben folyik a tisztes ipar, amit aztán egy modernebb, nagyobb üzemcsarnokra vált, ahol szebb napokon 8–10 alkalmazottal is dolgozik. 1990 novemberében a majdnem spontán alakuló Országos Asztalos- és Faipari Szövetség egyik alapító tagja és egyből elnöke lesz. Az ingázást elkerülendő a budai otthont idővel a műhelyhez közelebb lévő érdi családi házra cseréli, ahol feleségével és alkalmanként hazalátogató három lányával él. Nyugdíj mellett ma is dolgozik többnyire egyedül, egyedit.
 

- 34 éve asztalosvállalkozó, Magyarországon ez nem egy könnyű műfaj. Miért csinálja, lehetne pecázó nyugdíjas is?
- Nem szeretek horgászni, a munka frissen tart, szeretem csinálni és ez jó így, még akkor is, ha a gazdasági körülmények most nem kedveznek a vállalkozók számára. Az elismerés is jól esik, nemkülönben hogy olykor-olykor pénz is jár hozzá.

- Sikeres budapesti asztalosként több mint három évtized a szakmában, gondolom végtelen történet, de ha egy munkát meg kellene említeni, mi lenne az?
- A MALÉV budapesti irodái mellett egyszer csak a párizsi irodát is be kellett rendeznünk, itthon készült minden bútor, összeszereltük, majd szétszedtük és repülővel szállították a helyszínre, ahol beépítettük. Mai ésszel hihetetlen luxus volt. Vettem nagyon menő fémkofferokat, abban vittük a szerszámokat, hogy jól mutasson a cucc.

- Munka mellett két évtized társadalmi szerepkörben nem kevés. Úgy tűnik, nem a csúcson fogja abbahagyni ha majd leköszön, nehéz lesz?
- Nem. Nem lesz nehéz átadni, hagyni kell a fiatalokat hadd jöjjenek. A tagság is és az elnökség is elöregedett, némiképp elfáradt. Ugyanakkor a szövetség ereje és jövője szorosan összefügg a gazdasági lehetőségekkel. Ezzel kell együtt élni. Csodás éveim voltak ezzel a közösséggel. Belecsöppentünk egy rendkívül intenzív időszakba, mindenkinek minden új volt. Mai napig tartó barátságok szövődtek. Társadalmi munkában dolgozom a szövetségnél már több mint húsz éve, egy percig se bánom.

- Ha már a fiataloknál tartunk – ez most amúgy is slágertéma – mit tanácsolna nekik, mit tegyenek, merre induljanak?
- Nem akarok most belebonyolódni sem a szakképzésbe, sem az ország helyzetébe, van szó róla elég. A tanácsom egyszerű, egyébként százéves recept. Stabil szakmai alapok, nyelvtanulás, aztán elmenni külföldre! Aztán még jobb nyelvtudással, rengeteg tapasztalattal, új értékesebb munkakultúrával hazajönni. Mindenki exportról harsog, holott az import ez esetben legyen "szellemi", a fejlődés egyik alappillére. Nekünk meg az a feladatunk, helyesebben kutya kötelességünk, hogy mindent biztosítsunk ehhez. Nem bezárni kell őket az országba, hanem hazavárni.

- Sose gondolt arra, hogy tanítson?
- Soha.

- Nem állom meg a klasszikus kérdést, ha újrakezdhetné, asztalos lenne?
- Igen. Azzal a különbséggel, hogy egyből asztalosnak állnék!

- Van kedvenc fafajtája?
- Cseresznye

- Van aki továbbvigye az asztaloshagyományokat a családban?
- Nincs, bár egyik lányom intarziakészítést tanult, jelenleg lakberendezőként dolgozik.

- Soha nem politizált?
- Soha. Még szakszervezeti tag se voltam soha, én az asztalosszövetség tagja vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy nincs elgondolásom, pontosan tudom, hogy hova tartozom.

Csonka

Tetszett a cikk?